Szívósan túlélő lenvirágok – A lengyelek Volhínia miatt is tudják, kik az igazi barátaik
Új, vagy legalábbis a magyar közvélemény számára eddig kevésbé ismert témát dolgozott fel Joanna Urbańska és Máthé Áron. A volhíniai mészárlás a lengyelek Trianonjaként is felfogható, amelynek hatása a mai napig érződik: az ukránok azóta sem kértek ezért bocsánatot, az erről készült filmet betiltották és a tisztességes megemlékezést is tiltják a területen. De a könyv másról is megemlékezik: a magyar embermentés több fejezetben is előkerül, és olyan, eddig ismeretlen történetekkel találkozhatunk, amellyel máshol nem. A két nemzet kötelékéről szóló kötet pedig alkalmat ad arra, hogy ismételten megemlékezzünk a lengyel–magyar barátság napjáról, néhány nap elteltével is.
„Lengyel férfihoz mentem feleségül, két fiunk volt, egy négyéves és egy hétéves. Nemrég született meg kislányunk, aki még bölcsőben feküdt. <...> Öt UPA-harcos érkezett a házunkba. Felvették a kislányt a bölcsőből, széttárták lábait, s mikor meglátták, hogy lány, visszatették. Mivel édesanyja ukrán volt, megkímélték az életét. Férjemet és két fiamat viszont kivezették az udvarra és fejszével agyonütötték őket.”
Így emlékezett vissza az 1943. július 11-12-én tetőzött volhíniai mészárlás egyik túlélője az UPA, azaz a Stepan Bandera vezette Ukrán Felkelő Hadsereg katonáinak kegyetlenkedésére. Ez volt a lengyeleket érintő legnagyobb népirtás, amely mintegy ötszörösen haladta meg a szovjetek által elkövetett 1940-es Katyńi vérengzés áldozatainak számát.
Meg sem álltak százezer halottnál az ukránok
Nem véletlen, hogy ami nálunk történelmi traumában és máig tartó hatásában Trianon, az a lengyeleknek Volhínia. Ahogyan továbbra sem minden határon túl élő magyar gyakorolhatja kisebbségi jogait szülőföldjén, úgy várat magára az is, hogy a lengyelek elismertessék az ukránokkal a mészárlás megtörténtét, méltóképpen emlékezhessenek az áldozatokról és hozzáférjenek iratanyagokhoz.
És hogy mekkora népirtásról beszélhetünk az ukránok részéről?
Volhínia nagyjából a délvidéki vérengzésekhez hasonlítható, ahol a jugoszláv kommunista partizánalakulatok elsősorban magyarokat, németeket és horvátokat irtottak ki. Az áldozatok száma mindkét esetben jócskán meghaladta a százezer főt.
Ennek ellenére kevesen tudják, hogy mi történt Volhíniában, és milyen szerep hárult a magyarokra.
Gondolta volna a kedves olvasó, hogy a harmincas-negyvenes években például barátságos érdeklődéssel, ugyanakkor némi gyanakvással viszonyultunk az ukránokhoz? Vagy hogy később magyarok a volhíniai népirtás alatt is nyújtottak segítséget a lengyeleknek, ám erről a magyar források közül senki nem írt valamiért?
Ha a fentiekre nem a válasz, nem az olvasóban van a hiba. Joanna Urbańska lengyel magyarológus és műfordító, illetve Máthé Áron történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese éppen azért adta ki közös kötetét, a Lenvirágok a véres mezőkön című könyvet, mert ugyan a lengyelek tisztában vannak Trianonnal, nekünk viszont hiányosak az ismereteink Volhíniáról.
Ahogyan Szakály Sándor, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója a könyv bemutatóján elmondta, a szerzőpáros munkája elsősorban azokat az ukrán bűnöket veszi számba, amelyről manapság, az ukrajnai háború árnyékában nem divatos beszélni.
Stepan Banderáék tette azzal sem magyarázható meg, hogy „a másik oldalon” harcoltak. Tudniillik az ukrán ultranacionalisták annyira szimpatizáltak a hitleri Németországgal, hogy a megszálló német csapatokat felszabadítóként fogadták (ahogyan a fenti vezető képünkön is látszik).
Ezzel szemben mi éppen a lengyeleket támogattuk, még a volhíniai mészárlás során is.
"A magyarok barátságosak voltak velünk"
Ahogyan arról a főigazgató és a könyv is rávilágít, a magyar királyi hadsereg tartalékos tisztjei, katonái és parancsnokai nemcsak élelmiszerrel látták el a menekülteket, hanem fegyvereket is vittek nekik, hogy a lengyelek önvédelmi harcot vívjanak, s a magyarokkal együtt visszaverjék a banderistákat. Egy papíron „ellenséges, megszállt területen, megszállóként.”
Mert embernek lenni a legnehezebb helyzetben is szabad, sőt mi több, kötelesség
– összegzett a történész.
Nem véletlen, hogy a könyv több lengyel civil és katona visszaemlékezéseit idézi, amelyek nem győztek hálálkodni a magyaroknak. Az egyik ilyen írás szerint amikor Németország megtámadta a Szovjetuniót, és a kommunista terror után az ukrán terrorral kellett szembenéznie Stanisławów lakosainak, csak akkor állt helyre a normális élet, amikor a magyar hadsereg a ma Ukrajnához tartozó városba érkezett.
A magyarok barátságosan viselkedtek és segítséget nyújtottak a lengyel lakosságnak
– idézi az egyik memoárt a könyv.
A magyar segítségnyújtás értékét az is növeli, hogy az ukránok addig a pillanatig – elsősorban a bolsevizmus-ellenesség miatt – a magyarokkal is szimpatizáltak. És ahogyan a könyvből kiderül, bár a magyar hadvezetés valamelyest viszonozta a baráti hangnemet, és ki is alakult egyfajta „fegyverbarátság” a két nép között, ám bizony palimadarak sem voltunk: ezt a barátságot idegenkedően, olykor ellenségesen fogadtuk. A volhíniai mészárlás pedig igazolta az ukránokkal szembeni gyanakvást.
Azóta, mint látjuk, az ukránok nem sokat változtak, ha a bűnökkel való szembenézéséről van szó. Ahogyan Máthé Áron rámutatott, a 2016-ban bemutatott Volyň (Volhínia, Wolin) című nagyjátékfilm teljesen a mészárlás fájó valóságát mutatja be, s horrorfilmeket megszégyenítően realisztikus.
Hihetetlen, de igaz: a filmet betiltották Ukrajnában. Ahogyan az sem meglepetés, hogy miután a lengyelek július 11-ét a volhíniai áldozatok emléknapjának nyilvánították, az ukránok nem voltak hajlandók azt elismerni.
Csak összehasonlításképpen: amikor a hírhedt hideg napokon a magyar honvédek razziáztak, majd tömeggyilkosságokat tartottak Újvidéken, Horthy Miklósék – egyedüli nemzetként a második világháború alatt – azonnal belső vizsgálatot indítottak, majd egy évre rá anyagi kártérítést nyújtottak a háromezernél is több szerb és zsidó áldozat hozzátartozóinak.
Hetven évre rá Áder János akkori köztársasági elnök kért bocsánatot a szerbektől Tomislav Nikolic megválasztott elnök társaságában.
Ezt sajnos a szerbek nem úgy viszonozták, ahogyan az elvárható lett volna, de így is történt előrelépés. Az 1944-45-ös délvidéki vérengzést követően hetven évig kellett egyáltalán arra várni, hogy az áldozatokat ne kollektív bűnösökként kezelje a szerb vezetés, ezzel gátolva azt, hogy a hozzátartozók méltóképpen eltemethessék szeretteiket.
Végül 2014-ben Aleksandar Vučić szerb miniszterelnök a szabadkai emlékműnél lerótta kegyeletét, amit a szerb vezetés addig soha nem tett meg.
Az ukránok még idáig sem jutottak el. A lengyelek pedig úgy tűnik, hiába várják, hogy az ukránok elismerjék felelősségüket a volhíniai mészárlásban.
"Majdnem legyőzött a gyűlölet"
Ami magát a szerzőpárost illeti, hitelesebb felállást el sem lehetne képzelni arra, hogy megvizsgáljuk a volhíniai események lengyel, magyar és ukrán szerepvállalását.
A lengyel történészek – részben annak függvényében, hogy ki hogyan viszonyul Ukrajnához – etnikai tisztogatásnak vagy népirtásnak nevezi Volhíniát. Ez a kérdés nemcsak szemantikai vita: ha az utóbbi bizonyosodik be, akkor a meggyilkolt áldozatok családtagjai kártérítést követelhetnek az ukrán államtól, és az elkövetőket nem lehet elévülés címén felmenteni.
Urbańska – aki korábban a budapesti Lengyel Intézetet vezette – a lengyelek többségének álláspontját osztja: egy olyan példátlan népirtásnak tartja az eseményeket, amelyre reflektálnia kell az ukránoknak, és nem csinálhatnak úgy, mintha meg sem történt volna Bandera rémtette.
A szerzőpáros női tagja lengyelként természetesen sokkal érzelmesebben viszonyul a nemzeti tragédiához, mint Máthé Áron, és ugyan munkáját saját bevallása szerint történész-honfitársai is segítették, az emocionális megközelítés így is érződik a kötetben.
Őszintén szólva nehéz volt megálljt parancsolni annak a kísértésnek, hogy a könyv írása közben felülkeredjen rajtam a gyűlölet
– jelentette ki Urbańska, utalva az ukránok rémtetteire.
Ám felidézett egy történetet, amely szerint egy brit újságíró a németek ellen harcoló lengyel vadászpilótának felvetette, hogy bizonyára a nácik elleni gyűlölet hajtotta, hogy halált megvető bátorsággal szálljon szembe a rettegett ellenséggel. A pilóta viszont csak ennyit mondott:
Bátornak lenni csak szeretettel lehet.
A szerzőpáros vallja, ez az alapja annak, hogy a lengyelek és a magyarok ennyire szívósak, tűrik a fájdalmat, szembeszállnak bármivel és bárkivel, ami az útjukba kerül. Akárcsak a lenvirág.
Kiemelt kép: Német-ukrán felvonulás Ivano-Frankivszkban 1941 júliusában a náci megszállás alatt. A Stepan Bandera által vezetett ukrán ultranacionalisták részt vettek a zsidók és lengyelek szörnyű mészárlásában a második világháború alatt. Fotó: Kyiv Post.
