GEOrgPOLITIKA a Donbasszból – „A halálzóna kórházában jártam”

Kollégánk ismét a Donbasszból jelentkezik, az ott töltött második-harmadik nap összefoglalója pedig ismét megrázó, drámai képet nyújt az orosz–ukrán háború mindennapjairól. Georg Spöttle biztonságpolitikai szakértő, a PestiSrácok.hu munkatársa az orosz védelmi minisztérium meghívására, vállaltan a “másik oldal” szemszögéből vizsgálja meg a háború borzalmát, de a civilek szenvedését nem lehet ilyen vagy olyan szemüvegen át nézni. Riportjából kiderül, hogy nyilvánvalóan civil célpontokra (is) vadászik az ukrán hadsereg, a drón- és rakétatámadások áldozatai között nagy számban vannak bevásárló anyák, gyermekek és az állandó célpontnak számító buszsofőrök. Az orosz erők olyan nyugati kazettás bombák maradványait is megmutatták Georg Spöttlének, amelyekkel kórházakat és más civil célpontokat terítettek be az ukránok. FIGYELEM, megrázó videó!

Szerény panelek, „kockaladák”, poros autók az út szélén, hiszen naponta jó, ha reggel és este van egy-egy órára víz, a locsolásra vagy kocsimosásra így persze, hogy nem futja. Kirakatok már régen nincsenek, hiszen az üvegtáblák halálos fegyverré válhatnak, ha kirobbannak a repeszektől vagy a légnyomástól. Lematricázott farostlemezek jelzik, hogy melyik bolt van még nyitva, a helyi „Malako” (Tej) élelmiszerbolton kívül nem sok. Ám ott meglepően jó az ellátás, még német és amerikai márkájú termékek közül is lehet választani. Zárás előtt nem sokkal egy rosszkedvű lány üti be pár apróság árát a kasszába. Látom rajta, már menne haza, amit megértek, hiszen közeleg a kijárási tilalom, és a háttérben az állandó morgás sem a vihar közeledtét jelzi (bár az lenne), hanem a tüzérségek vívnak ádáz csatát egymás ellen.

Pár perccel később egy ukrán drón gránátot dobott le, ami két, hazafelé igyekvő nő életének vetett véget. A drónpilóta nyilván látta, hogy két civil nő igyekszik haza este a főutcán és cekker van náluk, nem AK–47-es Kalasnyikov… ezért gyilkolt meg két nőt. Ez is egy új taktika: apró, de halálos gránátokat dobnak kis drónok. Egy pár dolláros özvegycsináló… Ám ez még nem minden. Kijev katonái már az Iszlám Államtól és az al-Káidától is tanultak. Robbants, gyújtsd fel, majd várj pár percet, mire a mentők kiérnek és robbants még egyszer. Hatásos, magam is tapasztaltam Kabulban és Dzsalalabádban. Robban a bomba, sok a sérült és a halott… Majd megérkeznek a kíváncsiskodók, a segítők, a mentők, rendőrök, tűzoltók, és amikor mindenki ott van, akkor már robban is egy leparkolt autó csomagtartójában a következő bomba. Négy mentős és két tűzoltó halt meg most. A gyújtóbomba lángra lobbantotta a házat, majd amikor kiérkeztek a mentőcsapatok, egy drón hozta az újabb bombát.

Az okostojásoknak, akik a szójalattéjuk mellől egy félmillás telón rakosgatják ki az ukrán zászlót, üzenem, hogy beszéljenek a szülőkkel, akik elvesztették 16 éves lányukat és 7 éves kisöccsét egy tüzérségi támadásban. Nézzék meg a kiérkező rendőrök testkamerájának a felvételeit, amikor a szülők eszüket vesztve sikoltoznak halott gyermekeik teste fölött. A kisfiú fél feje eltűnt, a lány testét repeszek tucatjai járták át. Vagy rákérdezhetnek, miért lövik folyamatosan a kórházakat? Az egyiket egy héten belül három támadás is érte. A gyermeksebészetet is repeszek szaggatták szét a kicsikkel és az ott dolgozókkal együtt. Tényleg ez kell a győzelemhez? Vagy kérdezzék meg azokat az idős hölgyeket, akik elvesztették férjüket, csak mert buszvezetők voltak.

Az ütött-kopott, mindig túlzsúfolt kis buszokat idős bácsik vezetik, akik ebből élnek, vagy így javítják fel szerény nyugdíjukat. Az ukránok azzal „szórakoznak”, hogy kilövik ezeket. A belvárost és a Petrovszkij kerületet összekötő út a legéletveszélyesebb egész Donyeckben. A mi autónkat elvétette két aknagránát, de sok buszvezető idős ember már nem volt ilyen szerencsés. Gondoljatok bele, kilenc éve így élni… és ők nem menekülnek. Nem mennek el segélyért Németországba. Nem picsognak a Nyugatnak, nem követelőznek, hanem a fiatalok harcolnak, az idősebbek pedig próbálják túlélni. Nem pénzért, anyagi javakért vagy dicsőségért mennek ki a frontra, hanem a kiskertért, a panelért, a 20 éves „kockaladért”, mindenért, ami nekik a hazát és földjüket jelenti.

És még valami: egy-két kommentelő szellemi nívóját jól tükrözi, hogy akadt közülük, akik azt írta, reméli, én is egy tömegsírban végzem majd, míg egy másik még pezsgőt bontana, ha meghalnék. Ezt inkább nem minősíteném, hiszen jól láthatóan nem sikerült megérteniük az online világ szánalmas ketrecharcosainak, akik csak a képernyő mögé bújva menősködnek, hogy egy háborúnak csak vesztesei vannak, hiszen az emberélet pótolhatatlan. A fájdalom pedig, amit a családok éreznek szerettük elvesztésén, leírhatatlan. Nem kívánom senkinek, hogy ezt átélje. Még azoknak sem, akik örömködnének azon, hogy meghalok, miközben a munkámat végzem és éppen a frontról tudósítok…

Folytatjuk!