Elképesztő, hogy több mint három évtizeddel a modellváltás után a hajléktalanság kezelésében az égvilágon semmi sem történt a liberális fejekben, a hajléktalanság félreértelmezése, és teljes félrekezelése pedig tovább folytatódik. Például a közelmúltban a Fővárosi Közgyűlés által elfogadott, nagyon komolyan hangzó „hajléktalanügyi stratégia” elfogadásával (a liberálisok szeretnek a semminek hangzatos címeket adni). Most tekintsünk el attól, hogy az iromány se nem stratégia, se nem hajléktalanügyi – próbáljunk meg kicsit tisztábban látni ebben a nem túl bonyolult kérdésben, mint a hajléktalanság.
Kocsis B. Mihály írása
Már a megnevezés is helytelen, hiszen hajléktalannak azokat neveztük korábban, akik természeti katasztrófák (árvíz, tájfun, cunami, földcsuszamlás stb), vagy egyéb okok (házomlás, tűzvész, csőrepedés) következtében, rajtuk kívülálló okok miatt, mondhatni vis maior veszítették el otthonukat. A kilencvenes évek elején a köztudatba került, kissé pátoszos hajléktalan szó az angolszász homeless kifejezés megtévesztő fordításaként terjedt el a közbeszédben is. A hajléktalansággal kapcsolatban a legnagyobb téveszme, amelyet az ellátórendszerre rátelepedő posztkommunista, liberális SZDSZ-es és Soros-kollaboránsok erőltettek ránk, hogy a hajléktalanság az maga a társadalmi egyenlőtlenség megtestesülése, kirekesztés, égbekiáltó igazságtalanság.
Lakhatást az otthontalanoknak, de izibe!
A baloldali szociálpolitikának a hajléktalansággal kapcsolatos elképzelése ugyanis az, hogy az valami olyan állapot, amelynek eredője a társadalmi igazságtalanságok mezején terem, szakszóval strukturális okai vannak. A munkásszállók bezárása, szegénység, munkanélküliség, kirekesztés, az állami gondozottak utcára kerülése, kilakoltatás, bla, bla, bla… Szóval összekeverik az okot az okozattal, és hát ugye, az egyén szerintük semmiért sem felelős, az egyénnek csak jogai vannak, mindenről az érzéketlen társadalom tehet.
Valójában pedig a hajléktalanságot kiváltó okok között elsősorban az alkohol, a kábítószer, az agresszió, a társas kapcsolatokra való képtelenség és a különböző pszichiátriai betegségek, mentális zavarok állnak. Egy rendkívül hosszú, akár 10 évet is meghaladó lecsúszási és önsorsrontási folyamat végállomása ez, alkoholizmussal, a munkahely elvesztésével, válással, a szociális kapcsolatok deformálódásával, legvégén pedig az otthon elvesztésével.
Hajléktalan férfi a VIII. kerületben, a II. János Pál pápa téren 2020. május 7-én. Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
A liberális téveszméket és elmebajokat sűrítve tartalmazza a közelmúltban elfogadott „hajléktalanügyi stratégia”, amelyben például a hajléktalanság értelmezése címszó alatt a következő zagyvaságokat találjuk (a tervezetben):
A hajléktalanság és az otthontalanság a lakhatás hiányát jelenti. Szociálpolitikai szempontból a hajléktalanság alapvető oka a megfizethető lakhatáshoz való hozzáférés hiánya, vagyis a vagyontalan hajléktalan emberek és otthontalan családok jövedelme, és a számukra hozzáférhető lakhatás költsége közötti különbség. A hajléktalanság csökkentéséhez ezért a hajléktalan és hajléktalanná válással fenyegetett emberek jövedelmének a növelésére, illetve az alacsony (nagyon alacsony) jövedelem mellett is megfizethető lakhatási lehetőségek bővítésére van szükség. A hajléktalanság a szegénység, ezen belül a lakhatási szegénység szélsőséges formája; valamint a társadalmi kirekesztés egyik kiemelkedően súlyos megnyilvánulása, ami alapvetően a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek következménye.
Hát persze, a lakhatási szegénység, társadalmi kirekesztés, meg jövedelmi egyenlőtlenségek. Olyan ez, mintha a múlt századforduló utáni években egy intézményrendszer épült volna ki a kártyán eljátszott vagy elivott dzsentri birtokok „károsultjainak”, a „lakhatási szegénység” elszenvedőinek ellátására; „adjuk vissza az elvesztett birtokokat, mert biztos svindli volt a parti”, meg „a Horthy-rendszer nem tesz semmit az otthontalan tízezrek megsegítéséért, pedig rengeteg nagyúri birtok áll üresen!” szlogenekkel.
De az irományból azt is megtudhatjuk, hogy
…a stratégia elvi alapvetése a lakhatáshoz való jog. A lakhatás hiánya a gyakorlatban számos egyéb emberi jog érvényre juttatását hátráltatja vagy lehetetleníti el, különös tekintettel a magánélethez való jogra, az egészséghez való jogra, az egyenlő bánásmódhoz való jogra, valamint a méltósághoz való jogra.
Olvashatunk még a közterületi hajléktalanság kriminalizálásáról, amelyet a csúnya kormány idézett elő, a civil szervezetek ellátásban való részvételéről, az ellátotti jogok fokozott védelméről, az intézményi házirendek átfogó felülvizsgálatáról, valamint megtudhatjuk, hogy továbbra is a Budapesti Hajléktalanügyi Konzorcium nevű gittegylet gondoskodik az ellátás megszervezéséről. Nem is nagyon lehet (és érdemes) tovább elemezni az irományt, hiszen abból egyedül az a neoprimitív szemléletmód tükröződik, amely szerint, ha lakáshoz juttatnánk a hajléktalanokat, hipp-hopp megszűnne a hajléktalanság.
A hajléktalanellátást fogva tartó liberális siserehad
A „stratégiában” megjelenő semmi megvalósításához természetesen szükség van arra a siserehadra, amely a modellváltáskor ellepte és a mai napig megszállva tartja a hajléktalanellátást. Kommunista funkcionáriusok csemetéi, külkeres, impexes, hálózati szülők jólétben felnőtt fiai-lányai, a nyolcvanas évek mélyállamából jövő meggazdagodott családok sarjai, megbízható elvtársak, az SZDSZ harmad-negyedvonalának semmire sem jó, unatkozó, tehetségtelen képviselői nyomultak be az ellátásba, és alakították meg azokat az álcivil Soros-szervezeteket, amelyek a mai napig, úgy tűnik, kirobbanthatatlanul kezükben tartják a hajléktalanellátást és meghatározzák a hajléktalan-narratívát is. A hajléktalan-ellátórendszer mára a korábban helyüket e rendszerben bebiztosító lézengő szociálritterek, jól fizető álláshelyeket, egyetemi katedrákat uraló, jól jövedelmező pozíciókat birtokló lumpenértelmiségiek gyűjtőhelyévé vált. Máig meghatározó pozíciókban lévő prominensei mind a kilencvenes évek SZDSZ irányította, neoliberális gazdaságfilozófiát és szociálpolitikát hirdető álcivil szervezeteiből, „szellemi műhelyeiből” verbuválódtak, olyan etalonokkal, mint a SZETA, Solt Ottilia vagy Ferge Zsuzsa.
Ezek az alakok és szervezetek hol marxista, hol maoista, hol liberális eszméket hirdetve remekül megéltek és megélnek a hajléktalanságból, mint például a szociális szakma „niedermüllerének” számító Győri Péter, aki egyszerre érkezett a mélyállamból és megbízható elvtársként az apparátusból. 1982-től oktatott és dolgozott az ELTE különböző intézményeiben, az Origo birtokába jutott dokumentumok szerint pedig több alkalommal mint véleményező vett részt a Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottsága ülésein, tehát megbízható elvtársnak számított. Természetesen a Szabad Demokraták Szövetségénél kötött ki: a párt színeiben 12 évig, 1990 és 2002 között fővárosi képviselő volt, mindemellett a Fővárosi Közgyűlés szociálpolitikai és lakásügyi bizottságának szabad demokrata elnökeként tevékenykedett.
Hajléktalanok a VIII. kerületben, a II. János Pál pápa téren 2020. április 8-án. Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
De figyelemre méltó és tipikus annak a szociális munkásnak a „pályája” is, akit a kilencvenes években egy hajléktalanszállóról kirúgtak, mert nem járt munkába, ha pedig véletlenül bekódorgott, tök részeg, vagy szerektől befolyásolt volt. Mára ő is sokra vitte: ma egy jogvédő szervezet főmunkatársa, emellett hajléktalan intézményeknek és persze a fővárosnak ad bizonyára nélkülözhetetlen tanácsokat. De hasonló pedigrével rendelkeznek a többiek is, az utánpótlás pedig biztosított, hiszen ugyanez az elit termeli a ma és a jövő liberális agymosáson átesett szociális munkásait, muciológusait az ELTE-n, vagy Iványi Gábor janicsárképzőjében. Az iromány természetesen hivatkozik a „nagy elődök” korszakalkotó tevékenységére, a korábbi hajléktalanügyi stratégiákra is, amelyeket ki más jegyzett volna, mint Győri elvtárs, ahogy a Győri Péter és Vecsei Miklós által elkészített, „Közterület helyett emberibb körülmények” című dokumentum is említésre kerül.
Ez a semmihez sem értő, mihaszna, lusta társaság az, amelyik „szervezi” az ellátást, akinek a kezében van a „kasszakulcs” – nem csoda hát, hogy kaotikus állapotok uralkodnak, amin persze nem lepődünk meg: melyik liberálisok uralta szakterület (netán önkormányzat) működik egyáltalán? A kérdés az, meddig tűrhető ez a káosz, és főleg mi lesz így a hajléktalanokkal, és a várossal, amelyben élni szeretnénk – erre keressük a választ a folytatásban.
Vezető kép: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS