A nagy darálás – államvédelmi szatíra a modellváltás korából

„Hogy mennyire lázas tevékenység folyt, arra jellemző, hogy még éjszaka is ment; az osztályvezető különvonult és ő a maga anyagát külön vitte... Az én páncélszekrényemben, amikor eljöttem a Szolgálattól, a telefonkönyvemen kívül semmi nem volt” - mesélte Bajcsi István, egykori főhadnagy. Így nézett ki a nagy belügyminisztériumi darálás, amely 1989 karácsonyától 1990 elejéig tartott. Ilyen mértékű iratmegsemmisítés talán csak nálunk történt, mégsem vettek elő senkit. Sőt, Kékesdi őrnagyék tudásukat 2002-ben is felhasználhatták a Kulcsár-ügyben.

KOVÁCS BÁLINT - PestiSrácok.hu

Remek filmet lehetne forgatni arról a lázas munkáról, ami '89 karácsonyán folyt a Belügyminisztériumban. Micsoda harc lehetett az elvtársak között, hiszen összesen egy iratzúzó gép volt a BM-ben, ledarálásra váró jelentés, akta pedig számtalan. (Az élelmesebbek persze kilopkodták, amit lehetett, ki tudja, kit, milyen eredménnyel zsaroltak, zsarolnak azóta.) Az állambiztonság által terjesztett egyik legenda a teljes iratmegsemmisítés volt, ügyes próbálkozás: ha így lenne, már semmit sem lehetne kideríteni. A helyzet azonban felemás, tény hogy, nem tudjuk, kiről, mit tüntettek el huszonöt éve. A kutatók csak abból dolgozhatnak, ami megmaradt. S amit kiadnak a titkok őrzői. A levéltárból vagy a fiókokból. A Hamvas Intézet munkafüzeteinek segítségével utazunk vissza az időben.

Az iratmegsemmisítésre térve talán nem árt feleleveníteni a történteket:

1989. március 22: Megalakult az Ellenzéki Kerekasztal1989. június 16: Nagy Imréék újratemetése1989. októbere: Az MSZMP helyett megalakul az MSZP1989. október 23: Kikiáltják a köztársaságot1989. december 22: Elkezdik az iratmegsemmisítést

A titkárságról érkezett a névtelen parancs

„Bár a Belső Biztonsági Szolgálat Tevékenységét Vizsgáló Országgyűlési Bizottság is sokat foglalkozott az iratmegsemmisítések körülményeinek a feltárásával, a jegyzőkönyvek tanúsága szerint jobbára hazugságokkal, csúsztatásokkal és retorikai bűvészmutatványokkal szembesültek tények helyett” - írja Hankiss Ágnes Továbbélő hálózatok című munkafüzetében a múltfeltárást meggátoló, a valódi rendszerváltás elmaradását elősegítő „nagy darálásról”. A ködösítés már a megrendelőre is kiterjedt. Bár ma már tudjuk, hogy a legfelső szintről érkezett a parancs, akkoriban Diczig István vezérőrnagy váltig aláírás nélküli, titkársági utasításra hivatkozott („Komoly, névtelen, géppel írott feljelentés” – A tanú): „1989. január 1-én még 105 személyi dosszié volt ezen a csoportfőnökségen, és ebből a vizsgálat idejére már csak három maradt... A jegyzőkönyv nélküli iratmegsemmisítésre egy aláírás nélküli, miniszterhelyettesi titkárságról származó utasítás ment ki. Ez az utasítás a birtokunkban van. A Bizottság tagjai majd megtekinthetik” – magyarázta. A már említett országgyűlési bizottság elfogadta a választ.

Puha bizottság, passzív Debreczeni József

Talán nem árt feleleveníteni, hogy kikből állt ez a rendszerváltás után felállított testület: Mezey Károly (független képviselő), Fodor László (MSZMP), Géczi István (semleges képviselőcsoport), Varga Sándor (MSZP), Viola Károly (független) és a jól ismert Debreczeni József (akkor MDF) mellett Tamás Gáspár Miklós (SZDSZ) alkotta. Nem szorongatták meg túlságosan a kulcsszereplőket, s akkor még finoman fogalmaztunk. „Debreczeni mindvégig meglehetősen passzív szereplő – ami az azóta megismert vagdalkozó és gátlástalanul vádaskodó pályafutásának az ismeretében elgondolkoztató –, Tamás Gáspár Miklós igen aktív tagja a Bizottságnak, de ami föltűnő – különösen a tőle megszokott lucidus és heves stílus ismeretében –, hogy ő sem szembesíti a meghallgatottakat őszintétlenségükkel annyiszor, ahányszor alapos okot adnának rá” – írta a mérsékelt teljesítményről Hankiss Ágnes..

„Csak a Dunagate-botrány miatt kezdtünk darálni”

Úgy tűnik, mintha profik „meccseltek” volna amatőrökkel, nem meglepő, hogy a sorozatunk olvasói által jól ismert Horváth József vezérőrnagy (a III/III-as csoportfőnökség egykori vezetője) is csak játszadozott a bizottsággal. A törvénytelen iratmegsemmisítés Horváth szerint csupán a Dunagate-botrány (a szövevényes üggyel a sorozat következő részében foglalkozunk, itt és itt írnak róla részletesen) következménye: „ha nem jön ez a botrány, akkor kapkodás nélkül, a törvényesség teljes betartásával tudtuk volna rendezni az iratanyagok megsemmisítését január végéig” - magyarázta. Csak egy aprócska tényt hallgatott el: „a jegyzőkönyv nélküli darálások december 22-én kezdődtek, a Dunagate-botrány viszont csak január 5-én robbant ki” - emeli ki Hankiss Ágnes. Ezt a két hetet viszont kihasználták – éjjel-nappal folyt a munka. Különösen érdekes véletlen, hogy éppen ezekben a napokban nem írták össze, mely iratokat semmisítették meg, bár Ilcsik Sándor belügyminiszter-helyettes szerint „egy nagyon rövid időszakot kivéve” mindent feljegyeztek. „Az a rövid időszak a december 22. utáni, azt hiszem, január 5-ig terjedő időszak” - mondta a politikus. Nahát.

Magyarázkodás – egy kaptafára

Tény, hogy mindenki megtanulta a leckét, ugyanazt a meglehetősen átlátszó magyarázatot adták az iratok eltüntetésére. Érvük – Hankiss összefoglalása szerint – az volt, hogy helyesen jártak el, hiszen „ha az általuk korábban gyűjtött információk törvénytelenek voltak, akkor alkotmányellenes és szégyenteljes cselekedet lett volna a pletyka-tömeget az utókornak megőrizni”. Tiszta sor. Pallagi Ferenc miniszterhelyettes is ezt a nótát énekelte: „nem valamiféle politikai indítékú szemét eltüntetése volt. Ezt felelősséggel mondhatom. Kimondottan az Alkotmányból és a Büntetőtörvénykönyvből fakadó kötelességnek tekintettük az iratmegsemmisítést. December 18-án írtam alá azt a jóváhagyást, hogy induljon meg ez a munka...” (Vö.: Diczig aláírás nélküli meséje). Horváth István egykori belügyminiszter is hasonlóan magyarázta: „az operatív feldolgozás iratait és a hálózatokra vonatkozó iratokat, ha azoknak az értelme megszűnt, meg kell semmisíteni... itt összegyűlt a történelem során elég sok minden, ami feleslegessé vált.... Ezeknek viszont a megtartása lett volna törvénytelen. Ugyanez vonatkozik a hálózati személyekre.... Ezek a 60-as, 70-es évekből való poros okmányok; egyik-másik a 80-as évekből. Ezeknek a megsemmisítése szerintem megfelelt azoknak a jogi változásoknak alkotmányos, büntetőjogi és büntetőeljárás-jogi vonatkozásban, valamint azoknak a parancsoknak, amelyek ezt előírják.”

Éjszakai is daráltak, üres páncélszekrények maradtak

A meghallgatott, kihallgatott résztvevők közül egyedül Bajcsi István főhadnagy igyekezett őszintén válaszolni: „Hogy mennyire lázas tevékenység folyt, arra jellemző, hogy még éjszaka is ment; az osztályvezető különvonult és ő a maga anyagát külön vitte. Kérdezte, hogy hol van a megsemmisítő gép, mert azokat az anyagokat saját maga kívánja megsemmisíteni. Nekünk nem is adta ide. Hatalmas mennyiségű iratanyag semmisült meg. Az én páncélszekrényemben, amikor eljöttem a Szolgálattól, a telefonkönyvemen kívül semmi nem volt.” Bajcsi sorsa érdekes és sajnos tipikus. Sokat köszönhetünk neki, mégse hallani róla (a Beszélő régi, vele készült interjúját érdemes elolvasni). Valahogy nem akarnak államtitkárt faragni belőle.

Átmentett tudás, átmentett "szakember"

Az iratmegsemmisítés ízére rákaptak az elvtársak, látható, hogy az utóbbi években is szívesen használták ezt a módszert. Vegyük például Kékesdi Gyulát (hézagos életrajza itt). Rendőr őrnagyként 1989 elején lett a III/III-7. osztály vezetője, korábban ő szervezte be Hegyes Zoltán írót és Kiss Ernő Csabát (utóbbi – is – jelentgetett az MDF rendezvényeiről). Kékesdi fontos szerepet játszott a rendszerváltás idején – Nagy Imréék újratemetése ügyében kapott komoly feladatokat -, s a már említett bizottság őt is kihallgatta. A beszélgetés komolyságát jól jellemzi egy általunk kiragadott részlet. Tamás Gáspár Miklós kérdése: „A másik: a személyes véleményét kérem, tehát találgatásra kérem Önt. Mi a véleménye arról: elképzelhető, hogy jelenleg a szolgálat operatív munkatársa a saját szakállára, a saját jövője érdekében folytatja ilyen típusú titkosszolgálati eszközök alkalmazását?” Kékesdi válasza tömör volt: „Lehetetlen”. A bizottság elfogadta a választ... Ma már tudjuk, hogy az állambiztonsági szervek egészen december végéig – vagyis a Köztársaság kikiáltása utáni hónapokban is – lehallgatták a demokratikus pártok vezetőit, munkatársait. Azt csak mi tesszük hozzá: miért hagyták volna abba?

Kékesdi elvtársra még 2002-ben is szükség volt

Kékesdi – társaival együtt – jól válaszolt, ferdített a kérdésekre. Elengedték és pillangóként született újjá. A számtalan túlélő – modellváltó – egyike2002 után főtanácsadója lett Tóth András szocialista titkosszolgálati államtitkárnak, aki – Hankiss Ágnes kiemelése szerint – leginkább a Kulcsár Attila-ügy tett ismertté. Nem véletlenül: az ő nevéhez (nevükhöz) fűződik a több száz oldalnyi lehallgatási jegyzőkönyv sietős ledarálása. Változó idők, változatlan módszerek.