„Áldás volt a jobboldal őszi veresége, mert sokan önteltek lettek” – Vitézy László filmrendezővel beszélgettünk a kultúrharcról és a múlt kibeszéletlen traumáiról
Vitézy László új filmje, a Házasságtörés bemutatója előtt azt mondta, hogy küldetése van. Azt szeretné, hogy olyan filmek készüljenek, amelyekben magyar szerzők művét dolgozzák fel magyar rendezők, magyar színészekkel. Rendezőként a tévéfilmek segítségével emelné fel a magyar népet, mert a mozit már száz éve kisajátították a liberálisok, akik paprikajancsikat neveltek a nézőkből. Vitézyvel a jobboldal hibáiról is beszélgettünk, amely mintha folyamatosan elveszítené a kultúrharcot száz éve, ráadásul megjelent soraikban a hübrisz, az önteltség. Igaz, a kultúrát tekintve nehéz úgy teljesíteni, ha az elmúlt hetven évben minden fontos területét kisajátítottak a kommunisták, majd a liberálisok, és a saját kádereiket, embereiket építették fel. Interjú Vitézy Lászlóval, tabuk nélkül. 1. rész.
Vitézy László dokumentumfilmesként vált ismertté, mert ebbe a skatulyába próbálták beletuszkolni. Az utóbbi években tévéfilmeket készít Móricz Zsigmond különböző műveiből. Ilyen a tavaly decemberben bemutatott Házasságtörés is, amely letisztult, klasszikus film, s amelyet a Médiklikk.hu oldalon teljes egészében meg lehet nézni. Őszintén, tabuk nélkül beszélgettünk a rendszerváltás előtt és utáni elnyomásról, a pártba-lépés után elért egyetemről, a kultúrharcról, édesapja elzabrált boltjáról és töltőtolláról, és a Madaras József által Aczél Györgynek küldött golyóról.
Filmje, a Házasságtörés bemutatója előtt azt mondta, hogy küldetése van. Azt szeretné, hogy olyan művek készüljenek, amelyekben magyar szerzők művét dolgozzák fel magyar rendezők, magyar színészekkel. Elsősorban tévéfilmekre gondolt. Miért nem mozifilmre?
A liberális oldal száz éve kisajátította a mozit. Szabó Dezső írta még 1920-ban, hogy a mozit elfoglalták a liberálisok, akik paprikajancsikat neveltek a nézőkből. Mintha egyszerű bábfigurák lennének, akiket a bábosok mozgatnak. Ezt a film érte el. Ennek a csúcspontja nálunk a rendszerváltás után érkezett el, amikor a „szabadság fénylő csillagaként” üdvözöltük a kereskedelmi tévéket, a fülünkbe suttogták, hogy „RTL Klub”, és közben ömlött belőle a mocsok, szabályozatlanul.
Én azt gondolom, hogy ezt szabályozni kellett volna. Ezt már fiatalon is így láttuk, amikor az egész generációnkat elhülyítette a tévénézés. Nem kellett volna keményebben fellépni az amerikai-német Nagy testvér ellen, gátat vetni az agymosásnak?
Nem tudom. Mi nem tudtuk, hogy mi vár ránk. Mások már akkor tisztában voltak azzal, hogy hogyan kell elfoglalni a kulcspozíciókat. Amúgy az agymosást sokszor észre se vesszük, mert annyira profin művelik.
Vegyük Hollywoodot: óriási színészek, a legjobb filmes háttérrel és technikával, remek operatőrökkel és rendezőkkel gyártották és gyártják az újabb és újabb műveket, amikkel szórakoztatás címén befolyásolják a nézőt. Úgy mutatják a globalista világot, mint egy kívánatos, boldogabb élet színterét, ahol már nincs értelme a haza , hazafiság fogalmának.
Én mostanában az HBO-n figyeltem meg ennek a tökélyre fejlesztett változatát. Remek stáb, jó színészek, működő forgatókönyv, de a sorozatok és filmek többségében ott van a propaganda, az üzenet. Hol erősebben, hol finomabban, de egyértelműen megbújik a liberalizmus és annak sokszor szélsőséges verziója. Így csempészik bele az amúgy vicces és friss Modern családba a már gyerekként átoperált ismerős fiút, akiből lány lett vagy fordítva. A szereplők ezt olyan apró furcsaságként, hóbortként élik meg, mintha mondjuk lila lett volna a haja. A néző meg nevet, tapsol, és észre se veszi, hogy az orránál fogva vezetik.
Erre van egy remek szavunk: az érzékenyítés. Harminc éve folyik nálunk is.
Azért is nehéz fellépni ellene, mert sokszor a jó, pozitív dolgok és törekvések mellett lépnek fel. A jelszavakban (béke, haladás) a kommunizmus is nagyszerű volt. Most is a változás, a jövő mögé áll baloldali, liberális rábeszélőgép, és aki ezt kritizálja, rögtön a maradi ember skatulyájába helyezi önmagát, ráadásul olyan csoportok mellé kerül, akik mondjuk valóban soviniszták és/vagy homofóbok.
Komolyabb hibának látom, hogy a „másik oldal” nem tett semmit. Harminc éve vége van a diktatúrának, és még mindig nem alakult ki a tudatos népművelés.
A Kádár-diktatúra alatt a magyar emberek joggal vágytak a szabadságra és az átalakulásra, de senki sem hívta fel a figyelmet a hirtelen jött változás veszélyeire. Fogalmunk sem volt a manipulálásról, arról, hogy hogyan vezették félre őket, ők saját magukat vagy a gyerekeiket. Olyan folyamat volt ez, amivel szemben fel kellett volna lépni.
Egyfajta küldetésként kellett volna hozzáállni, hogy a magyar emberek lelki építésével, öntudatra ébresztésével foglalkozzunk. Ebben segített volna a filmművészet és az irodalom. Csurkának volt igaza. És valljuk be, egyikben sem sikerült előrelépni. A túloldal meg szépen beolvasztott mindenkit, akit akart. Vegyük Esterházy Pétert, aki szimpatikus volt és tehetséges, és felfeküdt arra az áramlatra, amely a Nobel-díj felé vitte volna.
És ahol garantálva volt a könyvkiadás, a reklám, a jó kritikák. Ez a kisebb ellenállás. Esterházynak nyilván helye van és örökre helye lesz az irodalmi kánonban, még ha azon lehet és kell is vitatkozni, hogy mégis hol, milyen súllyal. De most térjünk át Móricz Zsigmondra. Legújabb filmjeihez olyan írót választott, aki ebben a szétforgácsolt, kultúrharcos magyar irodalomban is egyetemes, megkerülhetetlen és kikezdhetetlen. Miért?
Nem titok, hogy konzervatív filmes vagyok. A hagyományos szerkezetet szeretem, katarzissal. Nálam másfél óra egy film. A legnagyobb problémám viszont mindig a filmírás volt. Ez egy olyan műfaj, amit a diktatúrában cenzúráztak, de azóta sem lett sokkal könnyebb a helyzet.
Szerződtetni kell egy írót, de a végén szinte sohasem az jött ki, amit akartunk, mert az írók rettegtek. Volt olyan, aki kimondta, „Laci, szeretem a filmjeidet, és szívesen dolgoznék veled, de ha így lesz, utána nem áll velem szóba a Gothár Péter.” Kimondom a nevét: Darvasi László.
Azt mondta, szívesen működne velem együtt, de csak úgy lehet, ha én egyet kiválasztok a már kész művei közül, és azt megfilmesítem. Én ezt így nem akartam, de nagyon tehetséges írónak tartom.
A konzervatív kortárs író pedig ugye hiánycikk...
De miért? Az egyetemeken, az irodalmi tanszékeken olyan emberek tanítottak és tanítanak esztétikát és irodalomtörténetet, akik sohasem tagadták az elfogultságukat.
Azzal viccelődtek, hogy aki nekik tetszik, az tigris, aki meg nem, az párduc. És ők döntik el, hogy ki a csíkos. Olyan emberek, mint Balassa Péter meghatározták, hogy ki lehet magyar író. Kinek milyen a csíkozása, aszerint kerül be a kánonba.
Megint felhozom Szabó Dezsőt. Azt írta, hogy a konzervatív-keresztény újságírók felelőssége hatalmas, mert nem tudják felvenni a harcot, és miközben vége van a vörös rendszernek, a Tanácsköztársaságnak, mégsem tudják átvenni a hatalmat. Úgy látszik, ez nehéz dolog, mert ötven-százévente megismétlődik, de lehet, hogy 10 évente. Sokan elkényelmesedtek. Például most, miután többször is kétharmaddal nyert a nemzeti oldal. Látszólag ment a békés építkezés, de aztán újra itt a baj. Ezért is lenne létkérdés a népművelés. A kultúra iszonyatosan fontos, és ezzel nem tudtunk mit kezdeni.
Nem az őszi vereség miatt mondom, mert az áldás volt, de erre is figyelmeztet. A hübrisz, hiába küzd ellene az ember, akkor is hajlamos megjelenni. Nagyon fárasztó munka az önteltség ellen harcolni.
Úgy láttam, hogy a televíziós véleményvezérek is önteltebbek voltak a választás előtt a kelleténél.
Most is látni ilyesmit. Vannak, akik továbbra is így beszélnek, és nem értenek semmit, nem arról beszélnek, mit hibázott a jobboldal, hogy hány vállalhatatlan vagy felülértékelt (gondoljunk csak a tévés Karácsony-interjúra) ember tevékenykedik a kormánypárt oldalán, hanem mutogatnak a túloldalra. Sokat emlegeti Szabó Dezsőt. Ő olyan ellenfél volt, akit az akkori nyugatosok sem tudtak lesöpörni, akivel szemben nem volt semmilyen intellektuális fölényük. Aki kimondta, hogy miben hibázott a nemzeti oldal.
Mégis éhen halt 1945-ben. Úgy halt éhen, mintha egy lágerben élt volna. Egy konyhaszekrényben temették el.
A költő Sinka István sem volt sokkal szerencsésebb, aki előtt filmmel is tisztelgett.
Őt kiiktatták, dacára annak, hogy tovább élt. Illyés Gyuláék, a népi oldal tette. Ha kitalálja miért, akkor zseni.
Miért? Túl friss volt a hangja?
Tehetségesebb volt náluk. Sajnos a népi írók erőteljesen rivalizáltak egymással.
Filmjében a Sinkáról mintázott főszereplőt megölik, kulturális értelemben valóban kivégezték a költőt, kitörölték az irodalmi kánonból, ahogyan annyi más alkotót.
Erre én mindig érzékeny vagyok, mert engem is mindig megpróbáltak kiiktatni.
És ez azért egy jobb világ már. Tényleg, amikor az idősebb korosztály tagjaival beszélgetek, akkor óhatatlanul felmerül: hogyan látta a rendszerváltást?
Összeomlott a Szovjetunió. Ezt előre lehetett látni.
Ott voltam, ott ültek az Ellenzéki Kerekasztallal szemben a kommunisták, és már semmi mással nem foglalkoztak, csak a pénzzel. Nem akartak ők már vitatkozni, mégis azt tették, mert álcának megfelelő volt. Örültünk akkor az amerikaiaknak, mert mind a Szovjetunió ellen voltunk, de ha tudtuk volna, hogy valójában mi folyik, hogy mi következik, nem ünnepeltünk volna annyira.
Ha tudtuk volna, hogy nem kapjuk vissza azt, amit elvettek a családjainktól.
Önöktől mit?
Apámnak egy nagyon jól menő papír-írószer- és könyv boltja volt, de lebombázták, majd felépítette. Később, 1948-ban, amikor már bőven államosítottak, az ő boltját kihagyták. Csak később jött rá, hogy azért, mert még nem volt feltöltve áruval. Amikor ez megtörtént, akkor bejöttek, követelték a kulcsot, meg mindent, és állami tulajdonban vették. Vette a kalapját, a kabátját, de azért még mondta, hogy szeretne továbbra is itt dolgozni, három gyereke van, ehhez ért.
Ment már kifelé, amikor szóltak neki, hogy jöjjön vissza. Egy pillanatra még megörült, hogy megsajnálták és mégis dolgozhat ott tovább. De csak odanyúltak a szivarzsebébe, és kivették a töltőtollát, hogy „ez is hozzánk tartozik”.
Nem azt mondták, hogy viszontlátásra, hanem röhögni kezdtek. Ezt minden karácsonykor elmesélte nekünk.
Kegyetlen lehetett ezt feldolgozni.
Borzalmas, de a lényeg, hogy abban a korban valahogy mégis életben maradt. És három gyerekkel mindenre képes az ember. Ő elment villanyszerelő segédmunkásnak a téglagyárba. Végül még meg is szerette azt a munkát.
Megélte a rendszerváltást?
Nem, éppen akkoriban halt meg. Látott még a televízióban, hogy ott ülök az Ellenzéki Kerekasztalnál. Akkor már nem tudott rendesen beszélni. Csak suttogva.
Suttogott, azt suttogta, hogy „a töltőtoll”. A töltőtoll.
Hogy szerezzük vissza.
Ez a töltőtoll egy gyönyörű, tragikus szimbóluma is lehetne a régi, polgári, ellopott világnak.
Ha belegondolunk, elképesztő pusztítást éltünk át a huszadik században.
Elkezdődött 1918-ban, és mintha igazán meg sem szakadt volna, folytatódott 1945 után. És még foglalkozni sem lehetett vele ötven évig. Nem is tudnak róla az emberek. A gyerekek felnőttekké váltak anélkül, hogy felfogták, átélték volna az apáik, anyáik traumáit.
És amit most látunk, az részben a feldolgozatlan traumák következménye.
Amelyeket átörökítettek.
Igen, átörökítették őket. Pedig nagyon fontos lett volna, hogy kibeszéljük ezeket, és közben felnézzünk a szüleinkre. Ne lenézzük őket. Hányadik generáció óta megy ez. Én mit láttam? A szüleim elvesztették mindenünket, elvettek mindent a kommunisták.
Beszéltünk a katarzisról. Nem hiányzott ez a rendszerváltásból?
Voltak katarzisok, de ellen-katarzisok is. Hogyan lehet, hogy Szűrös Mátyás kiáltotta ki a köztársaságot?
Pont erről beszélgettem valakivel pár hete. Ez hasonlít arra, amikor Horn Gyulával átvágatták a visszaépített vasfüggöny-darabot <cikkünk itt>. Lenyúlták a nagy jeleneteket. És közben – miközben a kerekasztalhoz ültek – a háttérben mindent lerendeztek. Bánja, hogy nem lett politikus akkor?
Egyáltalán nem. Nem gondoltam, hogy nekem ez a feladatom, hogy alkalmas lennék rá. Az én életem egy nagy színjáték volt a rendszerváltás előtt. Átvertem a cenzúrát, így tudtam filmezni. Kitaláltam, hogy munkás és bányász is lesz a filmben, így átment.
Történelmi szempontból talán még fontosabb az a sorozat, amelyet a rendszerváltás idején készítettek. A Legvidámabb barakkban a Kádár-diktatúra vezető kádereinek a java megszólal. Vagy inkább magyarázkodik. Hogy sikerült őket rávenni erre?
A sorozat főszereplői ugye Biszku Béláék voltak, azok, akik fogták Kádár koporsóját a temetésen.
Mind szorongott, hogy milyen világ jön, így az utolsó szó jogán elmondta, amit akart. El is akarták mondani a saját változatukat. Ketten viszont nem vállaltak a szereplést. Az egyik Horn Gyula volt. Azt mondta, „nem tudja, hogy megértem-e, de neki még lesz szerepe Magyarországon”.
Már akkor tudta. Addigra persze már felépítették őt, felépítette magát. Ki volt a másik?
Hárs elvtárs a Rádióból <Hárs István 1974-1988 között a rádió elnöke.> Az ő motivációját nem értettem. Vele végül egy kávéházban beszélgettem, és kiderült, hogy kivételesen jól informált ember. Elmondok egy erős történetet. Madaras József a korszak híres, támogatott színésze volt, ma már Jancsó filmjeiből emlékeznek rá a leginkább.
Állítólag Madarasnak szabad bejárása volt Kádárhoz, ez azt jelenti, hogy bármikor bemehetett. Hárs elmondta, hogy egyszer Madaras elvitt Kádárnak egy puskagolyót. „János, ezt neked hoztam. Hogy valakinek át kéne küldeni ezt. Az Aczél Györgynek. Túl sok a zsidó.” A történetet Hernádi Gyula is megerősítette, és Jancsó is.
Ezt még nem hallottam, de az ma már kutatható, hogy a népi-urbánus ellentét már akkor is megvolt, és sok kommunista vezetőnek nem tetszett, hogy nagyon sok a zsidó származású személy a kultúra, a pénzügy, a sajtó, a külkereskedelem területén. Pár napja egy régebbi Grósz Károly-interjúban olvastam, hogy ugyanezt mesélte Kádárról.
Kádár akkor ugyanezt az üzenetet kapta Moszkvából is.
Hárs azt mondta, hogy akkoriban kapott egy racionalitási névsort, amin huszonnégy zsidó származású munkatárs szerepelt, akiket ki kellett rúgni. „Na, maguk is ekkor kerültek be a főiskolába. Maga, Dárday
Akkoriban a kultúra összes területén volt egy ilyen változás.
Érezték ezt a népi-urbánus ellentétet?
Az tény, hogy engem akkor felvettek, de csak harmadszorra, és ehhez az kellett, hogy előtte belépjek a pártba. Később, 1987-ben aztán kiléptem.
Hallottam arról, hogy aki ezt megtette, és belépett, ott nem nézték a polgári származást. Így sikerült végre. Minket Herskó János vett fel, aztán másfél évvel később disszidált. Titkos volt, de én tudtam, hogy miért. A felesége küldött egy levelet a filmgyárba, és azt elolvastam. Abban az elsőszámú szempont az antiszemitizmus volt.
Tény, hogy akkoriban már voltak felszólalások a PB-ben és a KB-ben.
Ilyesmiről akkor sem lehetett nyíltan beszélni, higgadtan kibeszélni. Az állambiztonsági dolgokról meg főleg nem. Ismerték a besúgókat a filmesek között?
Nem. Nekem a Bódy Gábor hatalmas meglepetés volt. El sem tudtam volna képzelni róla. Azzal mentegették, hogy ő minden áron filmet akart csinálni, és utálta a Szabó Istvánékat. Aki ugye a másik besúgó volt.
Volt, hogy ültem a Bódyval egy kocsiban, és valami kemény Szabó-ellenes kiszólással be akart ugratni. Aztán jelentett. Volt olyan jelentés, ami szerint át akarjuk venni a filmgyár irányítását a Dárday Istvánnal.
Inkább kivonultam ebből a világból.
Hogyan?
Volt egy időszak, amikor kiléptem ebből a rendszerből, az akkori házasságomból is, tényleg olyan volt mint egy kivonulás a pusztába. Csak éppen tengerre szálltam. Hajósként bejártam a fél világot. Amikor visszajöttem, azon gondolkodtunk, hogyan tudnánk boldogulni, hogyan tudnánk változtatni a filmes rendszeren. Akkor hoztuk létre a Társulást.
Rájöttünk, hogy együtt, kollektívan kell fellépnünk, alkotni, akkor erősebbek leszünk, nehezen támadhatók. Készítettünk egy filmet egy pedagógus-családról, egy olyan életformáról, amely hazugságra épült.
A lázító filmet elvittük művházakba, pedagógus továbbképzésekre, levetítettük, és utána beszélgettünk. <Ez volt a Nevelésügyi sorozat>. A filmet persze nem mutatták be soha-hivatalosan nem létezett. Persze mentek a jelentések, hogy milyen keményeket mondanak a tanárok. De már nem volt elég energiája a hatalomnak, túl nagy balhé lett volna emiatt bárkit is letartóztatni.
Folytatjuk!
Vezető kép: Horváth Péter Gyula, archív fotók: MTI
