Békére lelhetnek a besúgottak? – Szabó István nem veszi át az életműdíjat, avagy utoljára a „Képesi-ügyről”
Kezdjük a jó hírrel: Szabó István ma, február huszonhatodikán bejelentette, hogy nem veszi át este a Magyar Filmakadémia Egyesület életműdíját. Vehetjük ezt kisebb sikernek a posztkommunizmus, az elkenés, a történelemhamisítás elleni harcban. Cikkünkben összefoglaljuk, hogy miért is méltatlan Szabó István az életműdíjra. „Képesi” fedőnéven sokakról jelentett ügynökként, volt, akit négyéves szilenciummal sújtottak később, mást letartóztattak, és végül az öngyilkosságba menekült. Szabó először hősies lépésként állította be ügynökösködését, később – pár éve, amikor portálunkon a cikkek megjelentek – már nem nagyon mondott semmit. Bocsánatot nem kért, a film eszközeit sem használta fel a szembenézésre. Erre neves pályatársa sem volt hajlandó: Jancsó Miklós, amikor arról kérdezték, miért is küldött már befutott rendezőként tortát a hatvanéves Aczél Györgynek, teljesen szétkente a választ. Szerinte csak egy gesztus volt. Sok-sok ilyen gesztustól működött olyan remekül a diktatúra.
„Tisztelt Kádár elvtárs!
Külföldről hazaérkezve most kaptam meg a születésnapi fogadására szóló meghívót. A meghívást utólag is köszönöm, sajnálom, hogy személyesen nem lehettem ott.
Engedje meg, hogy a májusi számomra nagyon emlékezetes beszélgetésre is visszagondolva – születésnapja alkalmából jó egészséget, sok boldogságot kívánjak Önnek! Tisztelettel: Szabó István filmrendező
Budapest, 1982. június 18.”
A hónap nehezen olvasható, de erősen vélelmezhetjük, hogy júniusról volt szó. Az iratot „VI. 23”-as dátummal láttamozták, Kádár János május 26-án született, és hivatalosan nagyjából egy hónappal azelőtt (még áprilisban) látta vendégül Szabó Istvánt, aki friss Oscar-díjasként az „átalakuló” Magyar Népköztársaság egyik dísze volt.
Vagy inkább „kádárista virág a gomblyukon”
– utóbbi nem az én leleményem, hanem Szabó pályatársáé, a visszaemlékezők szerint sztálinistaként indult Jancsó Miklósé, aki szintén a diktatúra éke volt. A fenti dokumentum eredetije a Magyar Országos Levéltárban található, Bálint László, a kémelhárítóból lett kutató talált rá a kutatásai során, és küldte el nekem pár hete, amikor kipattant az egész életmű-díjas ügy.
Mephisto, itt is, ott is kedvenc film
Szabó István 1982-ben kapta meg az Oscar-díjat a Mephistoért, amelyért a Nyugat és Kelet egyformán lelkesedett. Lehetett: remek, örök érvényű film.
Az is tény, hogy itthon, a Szovjetunióban és az Egyesült Államokban is antifasiszta alkotásként ünnepelték, ráadásul a Kádár-rezsim – és persze Aczél György – is üzent ezzel: ez tényleg a legvidámabb barakk, itt már a diktatúrák és a művészet viszonyáról is lehet beszélni. Már akinek. S már ahogyan.
Simó Sándor így emlékezett erre a 168 órának már a rendszerváltás után: „A művészek akkoriban fontosak voltak.
Ha kerestem Aczélt, másnap visszahívott. Érthető: mi külföldre jártunk, munkáink határozták meg az országimázst. Lehet ezért szemrehányást is tenni, de a közönség valójában azért nézte filmjeinket, hogy felfedezze azt a kis pimaszságot, amit – kijátszva a cenzúrát – beépítettünk.
Amikor például Szabó István filmjében azt kérdi a csaj a templomban: >Te kommunista vagy?
Jókora ferdítés ez is: a közönség nagy része nem emiatt nézte ezeket a filmeket, hanem azért, mert ezeket lehetett nézni. Ezeket vetítették a mozikban.
Aczél György a maga módján tökéletesen összerakott, szinte mindenkit bekebelező, a lázadókat kiradírozó vagy megnevelő rendszerében minden részlet ki volt találva. Nem véletlen, hogy a Jancsóhoz hasonlóan szélsőbaloldaliként induló Bacsó Péter rendezhette meg A tanút, amely viccet csinált a Rákosi-diktatúrából. És egyben elválasztotta attól a Kádár, Aczél-korszakot. Mindenkinek megvolt a saját szerepe.
Jancsó Miklós és az ő ártatlan, Aczélnak küldött tortája
Szabó István külön levelet írt Kádárnak – rendezőként ekkor már az ország egyik legismertebb emberének számított külföldön, – hogy szabadkozzon, de Jancsó talán még rajta is túltett. Utóbbi külön tortát küldött Aczélnak, a kommunista Goebbelsnek (két zseniális, gátlástalan manipulátorról beszélünk) hatvanadik születésnapjára.
Jancsót 1990-ben kérdezték erről, ez volt az utolsó év, az utolsó pillanat, amikor ezért még magyarázkodni kellett. De sajátos rendszerváltoztatásunk miatt ezeket az interjúkat olyan újságírók készíthették, akiknek ugyanúgy meg volt a maguk erjedt, savanykás tortája.
„Nem tartasz attól, hogy bárki legyen is ő, azt válaszolja majd, hogy Jancsó Miklós leszerepelt. Nem ad neked pénzt. Nem is érdemled meg, hiszen a legenda szerint Aczél Györgynek születésnapi tortát küldtél. Ergo, a régi rendszer híve vagy. Nem forgathatsz többet” – így az újságíró, mire Jancsó: „Igen. Most akkor beszéljek a tortáról?”. Riporter: „Mit mondjak, érdekes lenne.” Jancsó:
„Igen, igen. Amikor Aczél György hatvan éves volt, valóban küldtünk neki egy tortát. <…> Szerintem az lehetett akkor egy gesztus – anélkül, hogy megalkudtunk volna. Erre más bizonyítékom nincs, mint a filmjeim.”
Riporter: „Semmi nem volt írva a tortára?”„Azt hiszem, csak az, hogy hatvan év. Hatvan gyertya volt rajta. De ez nem volt politikai állásfoglalás”.
Szomorú ez a ferdítési kényszer. Az öreg Jancsó nem csak ismert rendező, de hatalmas tekintély. Hatalmi tényező. Megengedhette volna magának, hogy azt mondja: gyengék voltunk. Viccnek szántuk. Nem vagyunk büszkék rá. De nem nyílt meg. Nem poénkodott, gúnyolodott önmagán, ahogyan annyi más, másoknak szent témával, intézménnyel tette a filmjeiben.
Szabó esetében az ügynököt, nem a célpontokat sajnálták
Szabó István állítólag nem tortázott, neki sokkal súlyosabb, nyomasztóbb bűne volt. Ami nem is csak a sajátja volt, még inkább a rendszeré. Az Oscar-díjas rendező ügynökmúltja jóval a rendszerváltás után derült ki, és a baloldali ÉS-ben hozták nyilvánosságra
Az igazán szomorú történet ezután történt: Szabó a lebukása után nem kért bocsánatot, a rendszerváltás futtatott riporterénél, Friderikusz Sándornál magyarázkodott, aki természetesen megértő volt.
Aztán a rendező még ezen is túlment, és kitalált egy egészen különös dolgot, hogy az ügynökösködést csak a barátai érdekében vállalta. Így akarta menteni őket. Ez a teljesen hihetetlen, billegő történet sem vette el a kedvét sokaknak.
Szabó mellett végül számtalan ismert értelmiségi, végül boldog-boldogtalan kiállt, megannyi gályatartóhal, akik a hatalmas cápák testére cuppanva maguk is kértek az egységből. Mert az volt. Együtt a vélt ellenség ellen. És senki sem beszélt azokról, akiket a jelentései miatt meghurcoltak.
Öngyilkosság és szilencium a jelentések után
Amikor elkezdtem kutatni a Hamvas Intézetnek, az egyik első dolgom az volt, hogy kikérjem „Képesi” dossziéit. Meg akartam tudni, miket, kikről jelentett. Kétrészes cikkemben igyekeztem megmutatni, hogy nem voltak azok olyan ártatlan jelentések, amelyeknek lefestették. Hogy sokkal bonyolultabb volt, mint ahogyan azt a korábbi kutatás ábrázolta. Az első és a második írás is kisebb vihart kavart, még Szabó István is megszólalt, majd megkaptam a magamét az ÉS-ben és a Népszabadságban
És továbbra sem beszélt senki azokról, akiket meghurcoltak. A börtönbe zárt tehetségről, aki végül öngyilkos lett. Vagy arról a Kóti Árpádról, aki a Nemzet Színésze lett a halála előtt, de akit ötvenhat után részben Szabó segítségével megfigyeltek, majd négy év (!) szilenciumra büntettek. Hogy miért? Mert amikor őt és három társát bevitték a rendőrségre, egyedül ő nem kért bocsánatot.
„Tudom, hogy Szabó István írta rólam ezeket a jelentéseket – mondta Kóti Árpád egy korábbi interjúban. – Kádárról és a talpnyalóiról olyat mondtam, hogy négy év szilenciumot kaptam. Ez 1958-ban történt. A szilencium azt jelentette, hogy a színházon kívül semmit sem vállalhattam, s kéthetente jelentkeznem kellett a rendőrségen.”
Ő végül Debrecenben lelt menedékre. Nem hallottam Kóti Árpád filmes életműdíjáról. Persze hogyan is lehetne? A rendszerváltás előtt elvileg két filmben (!) kapott szerepet...
„Walter”, avagy a Mephisto forgatókönyvírója
Mefisztó története úgy válik kerekké, ha elárulom, hogy nemcsak Szabó István, de a Mephisto forgatókönyvírója is az állambiztonsághoz köthető. Dobai Pétert a 6-os kartonja szerint „Walter” fedőnéven beszervezték, bár ő tagadta az együttműködést.
Ha így nézzük: két teljesen megbízható ember állt a Kádár-korszak legszebb, antifasiszta virága mögött.
Szerencsés Dániel Márton barátom éppen a PS-en jelentette meg azt a publicisztikáját, amelyben tűpontosan és világosan összefoglalta, szerinte miért is visszás Szabó filmes életműve a mi szempontunkból. Nem a rendezői teljesítményével van bajunk, hiszen Szabónak jó filmjei vannak. Nekem leginkább azzal van problémám, amit elhallgat, amit nem mond el, ami felett átsiklik.
Legyünk optimisták: valamit talán a főhős is megérezhetett most. Az utolsó pillanatban, most, huszonhatodikán Szabó István bejelentette, hogy nem veszi át az életműdíjat. Ha nem mártírként akar tetszelegni, hanem komoly, morális döntés áll mögötte, akkor üdvözölhetjük. Ha csupán maníros gesztus, az sem vesz el semmit a győzelemből. Mert ez az. Nem kell mindent elfogadnunk, hogy mindent lenyomjanak a torkunkon.
Ünnepelni ugyanakkor nincs okunk. Továbbra is alig-alig van értékelhető filmünk a besúgók világáról, és valamiért minden áron ki akarták tüntetni a rendezőt. Nem ők léptek vissza, hanem a kellemetlen reflektorfényből nem kérő Szabó. Félsiker ez, és ha már Bacsót is említettük: kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, és sajnos még mindig a miénk.
