A Krassó–Csengey sarkán állok, míg Demszky a börtönben énekel – Fantáziakép egy párhuzamos Magyarországról
Voltak itt hősök, csak kevesen ismerik őket. Akik valódi rendszerváltást akartak, nem ezt a talmit, ezt a sáraranyt. És igen, volt ellenállás a Kádár-rezsim legvégén is. „Igen, átverte a fél országot az SZDSZ, de ez a bábjáték, ez a játszma nem jelenti azt, hogy nem voltak valódi ellenzékiek. Ahogyan azt sem jelenti, hogy az MDF-fel annyira elégedettek lehetnénk. Nem erről álmodtak a rendszer-szaggatók.” Kesernyés publicisztika a Molnár Tamás-interjú (PestiTV) hatására.
Önazonos ember – gondolkodtam azon, hogyan tudnám kifejezni azt, mit gondoltunk a stábbal Molnár Tamásról, miközben beszélgettünk. Hát ezt.
Nem ő változott, hanem az ország, a világ, úgy, hogy valójában nem is. Nem változott. Csak a jelszó. Abból, hogy „világ proletárjai, egyesüljetek” lett a mostani: „világ teszkósai, egyesüljetek”, „világ ósanosai, osonjatok”. És menetel a tömeg. Jó szöveg, Molnár mondta, tényleg jó szöveg, de borzasztó szomorú. És elmondva jobban hangzott.
„Hogy nézne ki Jimi Hendrix 70 évesen / És mit csinálna ezek között”, énekli Hobo (Hol vagytok hőseim?). Ez az egyik kedvencem. Cseh Tamás már nincs velünk, Bereményi Géza és Hobo még itt van. Szerencsénkre. De tényleg?
Mit csinálna ezek között, ebben a posztmodern kavalkádban, színes posványban Krassó György? Vagy Csengey Dénes? Előre meg volt írva, hogy egymás után meghaljanak? Az értelmiség és a konzervatív oldal lelkiismerete? Két lángoló, végtelenül tehetséges, megvesztegethetetlen ember. Szinte kéz a kézben.
Figyeljetek, nem volt ellenállás
Hol van Krassó szobra? – kérdezi Molnár. És hol van Csengeyé? Miért a szar, ócska, talmi emberekre emlékezünk, a saját magukat és minket elárulókra, a megalkuvókra, az egyezkedőkre, a kimagyarázókra, az egyrészt-másrészt katonáira, a kommunizmus, a szocializmus, a globalizmus arctalan, műmellű, nagypofájú csinovnyikjaira?
Miért ők mesélik el a múltunkat? Hogy történhet meg az – amit Molnár is mond –, hogy az írott és átélt történelem két külön történet, két párhuzamos világ még mindig. Hogy még a megtörténtet is elhazudják. Hogy még mindig újbeszélül kell kommunikálnunk.
És akkor megírják Molnár Tamásnak, hogy nem volt ellenállás. Egészen pontosan egy államtitkár írja meg. Azt mondja, erre innia kellett egy felest. Hogy nem szakadt le a plafon. Én meg nem kérdeztem meg, ki volt ez az államtitkár? Mi a neve? Miért nem kérdeztem meg, hiba volt, áramszünet vagy öncenzúra, kényelmesség? És ő? Tudatlanságból, oda nem figyelésből, szolgaságból vagy szimpla gonoszságból tette az államtitkár?
A régen megszűnt, de szellemiségében továbbra is velünk élő SZDSZ miatt? Mert őket nem akarják kitüntetni, nem akarják elismerni, hát akkor legyen nem létező az egész társaság?
Valóban, egyre inkább látjuk, hogy a sajtóban ünnepelt nagy ellenállók, a nagy világjobbítók, rendszerkiigazítók a rezsim emberei voltak. Kipingált ólomkatonák.
Demszky, Pető, Bauer, Eörsi, Magyar, Majtényi, TGM és a társaik, mind jól fekvő, védett emberek. Kijelölve a rendszerváltásra. Mögöttük ÁVH-s, impexes, nagyhatalmú jogász-szülők, előttük egy elkészült forgatókönyv. Ehhez nem kell nagy ész, csak kapcsolatok és nyelvtudás. Főleg az előbbi. Szovjet seggből az amerikai seggbe. De lehet az német is. Lefetyelni, befeküdni, az éppen aktuális Nagy testvérnél feljelentgetni – ez már az elmúlt században is bevált.
Léteztek és láttak helyettünk is
Igen, átverte a fél országot az SZDSZ, de ez a bábjáték, ez a játszma nem jelenti azt, hogy nem voltak valódi ellenzékiek. Ahogyan azt sem jelenti, hogy az MDF-fel annyira elégedettek lehetnénk. Nem erről álmodtak a rendszer-szaggatók.
Sok-sok neves vagy névtelen ember, akik egzisztenciájukat vagy egyenesen az életüket tették fel arra a harcra, amit mi, a szüleink vagy a nagyszüleink nem tudtak, nem mertek vagy nem akartak megvívni. Schiffer András azt mondta, egy kezén meg tudná számolni ezeket az embereket, de nincs igaza. Sok mindent jól lát, de ezt nem. Többen voltak. Nemcsak Krassó volt, voltak mások is, zömmel elfelejtettük őket, sokan meghaltak már, de éltek, sőt, léteztek, tettek, tiltakoztak, röplapoztak, szájaltak, morogtak, láttak.
Helyettünk is. Róluk kéne beszélni.
Újra és újra feltett arcpakolás
„Rohadt revizionisták” – ezt mondta Krassó a Haraszti-féle átalakult maoistákról, akik mindig, örökké csak megjavítani akarják a megjavíthatatlant.
Úgy, hogy ők persze jól élnek. Budai lakásokból, házakból, a belvárosból osztották az észt, kiemelt családokban voltak nagy baloldaliak, úgy, hogy felmenőik előtte kivéreztették az országot. Úgy, hogy közben cégeket alapítottak, lapokat indítottak, pártokba tömörülve szürcsölték fel a közvagyont. Ördögi kör, csak kapnak egy új arcpakolást és újra megváltják a hazát és a világot. Moment bitte, Momentum bitte.
És az utcatábla
Krassóék egyik ismert akciója az volt, amikor leszedték a Münnich Ferenc utcatáblát és kicserélték a régire. Imádom, imádjuk azt a fotót, ahol rendőrök veszik körül, gúnyosan, lazán, félelem nélkül néz a kamerába. Ez maga Krassó. Ez a mi legyőzhetetlenségünk. Mutatom:
Krassó. Gondolta volna, hogy 2021-ben, harminc évvel a halála után Apró Antal talpig hálózati, mindent a klántól bezsebelő lánya lesz a miniszterelnök-jelölt?
Nézhetnénk Münnich Helgát is
Ki tudja, ha Münnich kicsit élelmesebb és szerencsésebb, az ő maffiája örökíti át magát és ma Münnich Irént vagy Helgát halljuk szónokolni az egyenlőségről.
És akkor Irén (vagy Helga) személyesen vezetné az utcatábla-visszaállítási akciót, maga mögé sorakoztatva a Vágó, Niedermüller, Eörsi, Karácsony-féle brancsot, hogy együtt tapsolják vissza a múltat, vagyis az újmúltat, továbbírva a jó kommunisták, a derék szocialisták legendáját. Momentum bitte. Vágás, fénytörés.
A Csengey-Krassó sarok
A minimum az lenne, ha a régi Münnich utcát átkeresztelnék Krassó György utcára. Azt keresztezné a Csengey Dénes utca. És azon a ponton lenne valami. Valami közös. Magyar. Távolba mutató.
Segítek: nem fog megtörténni.
Ui: S ha egy párhuzamos Magyarországon mégis, két javíthatatlan angyal talán együtt pöfékel és koccint majd az égben.
