Borvendég Zsuzsanna sorozata: Hiába volt akár a jobbik fajta papírod az "igazoló bizottságtól", attól még ellenség maradtál

Politikai leszámolás állt tehát a háttérben, amelyhez az amerikai titkosszolgálat zokszó nélkül asszisztált.

Megbélyegezve

1945 derekán a kommunista párt egy kormánybiztosságot állított fel, amelynek feladata a hadifoglyok hazahozatala volt. A nyugati határon, Hegyeshalomnál, Sopron-Ágfalvánál, Szentgotthárdnál és Szombathelynél kirendeltségeket hoztak létre, ahol átvették a szövetségesektől a vonatszerelvényeken hazaindított foglyokat. A visszatértek többségére további hosszas vizsgálat várt, amelyet kifejezetten erre a célra létrehozott szűrőtáborokban végeztek a politikai rendőrség tisztjei: a belügyi alakulatok mellett a Katpol is szerepet kapott az igazolási eljárások lebonyolításában. A szűrőtáborok Komáromban, Székesfehérváron, Kaposváron, Celldömölkön és Zalaegerszegen voltak, illetve a Keletről hazatérőket Szegeden különítették el. A táborok élén egy rendőrtiszt állt, a különböző feladatok ellátását (élelmezés, egészségügy stb.) az illetékes szakminisztériumok küldöttei igyekeztek biztosítani. A szökéseket a nagyszámú őrszemélyzet volt hivatva meghiúsítani és nyomozótisztek sora vezette a kihallgatásokat.

A kihallgatások célja természetesen az volt, hogy kiemeljék a kommunisták potenciális politikai ellenfeleit, így a vizsgálatot vezető tisztek rendelkezésére bocsátott, a háborús bűnösök neveit tartalmazó listák már magukban foglalták azokat a személyeket is, akikről a politikai rendőrség tudta, hogy a polgári pártokat támogatják, vagy elkötelezett hívei az 1944 előtti berendezkedésnek. A kihallgatások során gyakorta alkalmazták a későbbi ávós vallatásokból jól ismert technikákat az áldozat megfélemlítésére és megtörésére, és általános volt a beugrató, félrevezető kérdések megfogalmazása, amellyel kelepcébe csalták a gyanútlan katonákat.

Egyszerűbb esetben a visszatérőket néhány napos várakozás után leigazolták, és hazatérhettek otthonaikba. Hiába kapták meg az igazoló papírjaikat, amelyben a hatóság hiteles okiratba foglaltan megállapította, hogy nem voltak szélsőjobboldali párt vagy egyesület tagjai, nem terheli őket háborús bűnösség, és náci kollaboráció vádja sem merül fel velük szemben, valamint a volksbundnak sem voltak tagjai, lakóhelyükön újabb ellenőrzés várt rájuk, és további hátrányokkal kellett szembenézniük. Egy életre megbélyegezték őket, „nyugatosként” ők és családtagjaik is gyanúsak maradtak egészen a rendszerváltásig.

A társadalom peremén

Az igazoló bizottságokat közvetlenül a háború után állították fel, és mindenkit igazoló eljárás alá vontak, akivel szemben a „reakciós” gyanú felmerült – vagyis nemcsak a visszatért hadifoglyokat érintette mindez. Az ártatlanság vélelmét a szocialista jogrend nem ismerte, így nem a bizottságra hárult a bizonyítás terhe, hanem az áldozatra. Azt bizonyítani, hogy valami nincs, eleve sokkal nehezebb, mint azt, hogy van. Milyen bizonyítékot lehet felhozni az ártatlanságra? Akik nem tudtak meggyőzően védekezni, azokat enyhébb esetben rendőri felügyelet alá vonták – ez azzal járt, hogy szabad mozgásukat korlátozták, rendszeres időközönként jelentkezniük kellett a kijelölt rendőrőrsön, és a hatóság bármikor zaklathatta, ellenőrizhette őket –, vagy internálták. Az internálás zárt (büntető)táborokban való elhelyezést jelentett mindenféle bírósági eljárás és ítélet nélkül, hivatalosan hat hónapra, de a gyakorlatban határozatlan időre. Súlyosabb esetben az igazoló bizottságok népbírósági eljárás elé utalták az ellenségesnek minősített személyeket, sorsukról többnyire a jogi ismeretekkel alig-alig rendelkező népi ülnökök döntöttek.

Bármilyen súlyú megtorlásban is volt részük az érintetteknek, hosszútávra megnehezítették sorsukat. Képzettségüknek megfelelő munkát kevés eséllyel találtak, az állami szférában dolgozókat B-listára helyezték, vagyis a közszolgálatból eltávolították őket, és gyakran gyermekeik előmenetelét is ellehetetlenítette a szüleikre ragasztott bélyeg. A hadseregen belül zajló igazoló eljárások legnagyobb tétje az volt, hogy a felállítandó néphadseregbe beveszik-e az előző időszakban szolgáló tiszteket, helyük lehet-e – különösen a nyugatosoknak – egy „demokratikus” szervezetben. Már 1944 végén megkezdődött az új hadsereg toborzása, amelybe kezdetben tartalékos és fogolytáborokban lévő tiszteket vártak önkéntes alapon. A háború lezárása után a Nyugatról visszatérő tisztek döntő többsége jelentkezett szolgálattételre az új haderőnél, és a leigazoltakat be is vették a hadseregbe, de ez ellenkezett a kommunisták érdekeivel. A szovjetek támogatásával 1946 májusára sikerült elérniük, hogy a hadsereg létszámának csökkentésére hivatkozva politikai alapon szelektálják ki a honvédtiszteket: a Nyugatról hazatért katonákkal kapcsolatban általános jelleggel kimondták, hogy nem lehetnek tagjai a néphadseregnek akkor sem, ha leigazolták őket.

Nem egyszer előfordult, hogy a hazatérő katonákat ugyan leigazolták, hiszen bizonyíthatóan nem követtek el háborús bűnöket, sőt adott esetben beigazolódott, hogy zsidók mentésében is szerepet vállaltak, mégsem menekültek meg a legbrutálisabb megtorlástól. Mivel jártak Nyugaton, könnyűszerrel meg lehetett őket vádolni kémkedéssel, és az ötvenes évek terrorja idején számosan közülük koncepciós perek áldozataivá váltak, vagy nyelte el őket valamelyik internálótábor.

Megindul a „nyugatosok” elleni propaganda

A valódi háborús bűnösökön messze túlmutató megtorlásnak hamar híre ment, az idő előrehaladtával a fogságban lévők egyre több információt szereztek az itthoni helyzetről. A növekvő honvágy bizonytalansággal és a kommunista retorzióktól való félelemmel társult, így sokasodott azoknak a száma, akik az emigráció mellett döntöttek. 1945 és 1946 folyamán sok katona választotta hazatérés helyett a francia idegenlégiót: egy 1951-es adat szerint nagyjából tízezer magyar idegenlégiós szolgált távoli országokban. Mindez erősen megkérdőjelezte a demokratikus kibontakozásról szóló hazai propagandát, így a Hazahozatali Kormánybiztosságnak is reagálnia kellett az emigránsok emelkedő számáról szóló hírekre: hazugságnak minősítették a szerintük ellenséges erők által terjesztett számokat, és ezzel együtt kijelentették, hogy azok a náci, nyilas és reakciós elemek döntenek a menekülés mellett, akik megriadnak a jogos számonkéréstől:

– nyilatkozta Millok Sándor, a Hazahozatali Kormánybiztosság vezetője 1946 októberében. A lapok többsége követte a baloldali propaganda irányváltását, és 1946 őszétől erőteljesedő hangulatkeltést találhatunk az újságokban, amely már használta a „nyugatos” megbélyegzést, és azt az üzenetet közvetítette, hogy az emigrációt választó ezrek ellenségei a nemzetnek, a demokráciának, és nyilván háborús bűnök terhelik a lelkiismeretüket.

Tántoríthatatlan hazaszeretet

A nyugati hadifoglyok és a háború végén elmenekült civilek szervezett repatriálása 1946 és 1947 fordulójára befejeződött, a Hazahozatali Kormánybiztosság intézményét 1947 januárjában megszüntették. A későbbiekben már csak egyéni elbírálással lehetett visszatérniük a külföldre szakadt honfitársainknak, az engedélyeztetésről a Belügyminisztérium illetékesei döntöttek. A nyugatos hadifoglyok a rendszerváltásig viselték megbélyegzésük következményeit, mégsem kaptak megfelelő kárpótlást 1990 után – sem anyagilag, sem erkölcsileg.

Azok, akik a szabad világot választották és száműzetésben élték le életüket, mindvégig hűek maradtak a független Magyarország eszméjéhez, világnézetük elkötelezett antikommunizmusát sohasem adták fel. Tevékenyen próbálták szolgálni nemzetük és hazájuk javát, az általuk létrehozott emigrációs szervezetek engesztelhetetlen következetességgel kitartottak hazájuk szuverenitása mellett. Nem voltak hajlandók a legkisebb kompromisszumra sem a bolsevik megszállók felé, így kevéssé találták meg a hangot az emigrációs hullám következő nemzedékével, a „negyvenhetesekkel”. Mivel a ’45-ös emigránsok között jelentős számban voltak korábbi katonatisztek, elsődlegesen nem a nemzetközi politikai térben próbálták segíteni hazájukat, hanem kémhálózatot szerveztek az itthon maradottak között, és egyeztetéseket kezdeményeztek nyugati hatalmakkal az ország katonai felszabadítása érdekében. Természetesen ezt a szándékukat egyetlen nyugati állam sem támogatta, a keleti blokk népeit magukra hagyták. Ez a felismerés a negyvenötösöket visszavetette a politikai küzdőtérről, kiábrándultak abból a világból is, ahol menedéket találtak.

Vezető kép: Debrecen, 1947. június 4. Megérkeznek az elsõ hadifoglyok a máramarosszigeti gyûjtõtáborból Debrecenbe. MTI Fotó/MAFIRT: Bass Tibor