Akármilyen rosszul is fest a felvidéki magyarok szénája a globalizáció és a szlovák nemzetstratégia kettős szorításában, első ránézésre ez csak az ő gondjuk. Második ránézésre viszont olyan kérdéseket vet fel ez a történet, amelyeket mindenütt meg kell válaszolni mielőbb, és ha a válaszadást elsumákoljuk, az is válasznak minősül. A globalizációs urbanizáció olyan erővel tolja egy adott irányba az életmódunkat, társadalmi és politikai berendezkedésünket, a természeti környezetünket, hogy azzal kezdenünk kell valamit. Beletörődhetünk, és akkor a jövőbeli életünket is jellemzendi mindaz, amit a maiban nem szeretünk – a társadalom atomizálódása, elmagányosodás, frusztrációk, jóemberkedő pótcselekvések, természetpusztulás –, vagy iszonyú kemény feladatot vállalva szembemehetünk vele, hátha sikerül valamit javítani a helyzeten.
A túlpörgetett urbanizáció láthatóan ledarálja a felvidéki magyarságot, azonban a szlovákság számára sem biztos, hogy jó út, ahogy Magyarországon is van min elgondolkodni e téren. A Pozsony és Nagyszombat köré tervezett, több százezres járások tervében már körvonalazódik az a toposz, hogy a saját életmódját és világlátását felsőbbrendűként megélő nagyvárosi ember igazából szívesen ellenne egy városállamban, hogy lerázhassa magáról a lesajnált vidéket, amely csak gazdasági nyűg számára.
Ez már civilizációs kérdés, és lassan Magyarországon is meg kellene beszélni, hogyan akarunk élni, milyen világot akarunk berendezni magunknak a következő évtizedekre, akár évszázadra.
Budapest környéke már nem bír hova népesedni, itt él az ország harmada, az ország területének kevesebb, mint tizedén. Érden majdnem annyian laknak, mint Szombathelyen vagy Szolnokon, és többen, mint Kaposváron, Békéscsabán vagy Veszprémben. Dunakeszi már majdnem akkora, mint Eger. Miközben vidéken néhány ezres városok egész sora lehet járásszékhely, Pest megyében se szeri, se száma a tizen- és huszonezres településeknek, amelyek lakossága persze Budapestre jár be dolgozni. A fővárosban egekben vannak a lakásárak, vidéken viszont töredékébe kerülnek a házak. Ha látszólag ennyire nem értékes a vidék, akkor hamarosan deklaráltan sem lesz az.
Mivé lett a város?
Az eredeti városok koncepciójától igencsak távoli, sokkal inkább a szocialista lakótelepeket idéző, nagyvárosi lakóparkdömping tipikus globalizációs hozadék, akkor is, ha történetesen kormányközeli vállalkozó építi. Igen, tagadhatatlan, hogy van bennük klíma, beépített gépek, lapostévé meg mélygarázs, a komfortszintjük meghaladja az egy-két évtizeddel ezelőttit, de ez csak a mában kielégítő, holnap már nem biztos. A szocialista panelek is azzal hódítottak, hogy magasabb komfortszintet kínáltak a tömegeknek az addigi lakáskörülményeiknél, aztán csak további évtizedek során derült ki, hogy valójában milyen életminőséget jelent az ember számára, hogy sok-sok emelet magasságban egymásra halmozott, gyakran igénytelenül összegányolt nyúlketrecekben lakik.
Villámgyorsan nőnek ki a földből az új lakóparkok, a nagyvárosokba csábítva az embereket. (fotó: bbj.hu)
Most is többnyire hitvány minőségben, gyorsan felrántott, a szemnek is kellemetlen kockák és hasábok épülnek, ahová özönölhet a vidéket a nagyvárosra cserélő nép – jellemzően fiatal párok és szinglik, akik jobbára azért jönnek, hogy valamelyik multinál dolgozzanak, vagy valamelyik egyetemre járjanak. A multik és az egyetemek világát jellemzően uraló woke-agymosodákba úgy pottyanhat be a vidékről beköltöző fiatal, hogy egyúttal elszakad az otthoni, védelmező közegétől.
Sőt, az új társasága hatására nem ritkán elkezdi szégyellni az őt felnevelő közeget – valószínűleg mindenki ismeri a vidéki születésű, affektáló, neofita pestit, aki pestibb próbál lenni a pestieknél. És természetesen az esetek nagy többségében woke-hívő és liberális szavazó, hiszen ez a nattyfáross szellemisége.
Rendszer és népe
Érdemes kicsit elidőzni azon, hogy a Kádár-rezsim nemcsak kitalálta egykor a homo kádáricus-t, hanem a lakótelepek nyúlketrec-tornyaiban elő is állította milliós nagyságrendben. Ezek a baloldali szimpátiájú emberek még három évtized múltán is súlypontjai a választásoknak, vagy ami még megdöbbentőbb, még mindig bocsátja ki őket magából a rég kimúlt Kádár-rezsim programja. Ezzel szemben a 13 éve tartó Fidesz-hegemónia csak a falvakkal és a kisvárosokkal tudott igazi szövetséget kialakítani, a nagyobb városokban és pláne Budapesten viszont szorgosan építi a saját ellenzékét, amikor részesülni próbál az urbanizáció hasznából ahelyett, hogy egész testével keresztbe feküdne előtte.
A közvetlen urbanizáció, valamint az agglomerációs kertvárosiasodás hatására a jobboldal elbukta szinte egész Budapestet, és egy-két cikluson belül Pest megyével is komoly gondjai lesznek.
Az ország lakosságának egyharmada tömörül Budapesten és környékén (fotó: Kisbenedek Attila/AFP)
Miközben Budapesten már alig férni el, a vidék, vagyis a jobboldal bázisa fokozatosan kiürül. Ez persze nem okvetlenül rossz hír az agrár-óriásvállalatoknak és agrárbáróknak, csakhogy a magyar táj az ő gigantikus monokultúrás gabonatábláik igényeihez szabva változott vadregényes vidékből kiszáradó ökosivataggá. Ha vidéken csak műholdakkal vezérelt kombájnok és több ezer állatot tartó, gépesített óriásistállók maradnak, a saját kis földjükön gazdálkodó, a természetet közelről ismerő emberek gyerekei viszont a nagyvárosba költöznek Momentum-szavazónak, akiknek a vegánság meg a villanyautó jelenti a természetvédelmet, akkor nemcsak a nemzeti kormányzás napjai vannak megszámlálva, hanem a természeti környezetünkéi is.
Civilizációs válaszút
Felfekhetünk a globalizációs hullámra, frusztrált, magányos, gyógyszerfüggő emberek tömegeit tömörítő óriásvárosokba költözhet az egész ország, az elnéptelenedő vidéket pedig a gabonabánya üzemmódú agrármultikra és agrárbárókra hagyhatjuk, akik majd a vízüggyel karöltve gondoskodnak róla, hogy egyre mélyebbre süllyedjen a talajvíz, és jövőre is legyen aszály.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS