Így idomítsd az örök vesztes magyarjaidat!
Tudjuk, hogy a marxizmus – a régi meg az új is – itt ólálkodik közöttünk, és minden alkalmat megragad arra, hogy fertőzzön. A magyarországi történelmi baloldal, vagyis a kommunisták és a harminckétféle néven illetett társutasaik különösen komolyan vették a nemzetköziség mozgalmi parancsát: ahol ők voltak (vannak) hatalomban, vagy akár csak egy picike döntési helyzetben, ott biztosan cél a nemzeti büszkeség letörése, az önbecsülésünk horzsolása. Amikor már-már azt hinnénk, hogy manapság a legtöbb téren túl vagyunk ezen, akkor „véletlenül” szembejön újra, méghozzá egészen váratlan helyen: az MTI-nél.
A történelemre visszamenőleg ráerőltetett osztályharcos hevületnél és parasztromantikánál is fontosabb volt a magyarországi kommunisták számára, hogy mindenféle összevetésből lehetőleg rosszul jöjjenek ki a magyarok. Különösen fontos és hatékony terepe volt ennek a történelemoktatás, és a tudományos világban meg a közéletben elterjesztett történelemszemlélet.
Sikerrel plántálták bele egész nemzedékekbe, hogy született vesztesek vagyunk, hiszen nézzük csak meg a világháborúinkat (bezzeg a németek mennyire menők már, nem igaz?), hogy merjünk kicsik lenni, hogy ott van a helyünk a sor végén, és lehetőleg kussban, ahol a kommunisták, de akár a mostani Európai Parlament is szeretne minket látni. Minden magyar betéve tudja – ha egyetért vele, ha nem –, hogy mi vagyunk az elmaradott, reménytelenül kicsinyes, széthúzó, lábszagú mucsa a fényességes, fejlett és gazdag Nyugathoz képest, amely így csakis a feltétlen rajongásunkat érdemli. Minden magyar gyerekkel Augsburgot, Muhit, Mohácsot, a majtényi síkot és Világost tanították meg – azt nem mondták el nekik, hogy volt első augsburgi csata is (ahol preventíven agyonvertük a Magyarországra készülődő, a miénknél sokkal nagyobb, egyesített német sereget), meg még sok-sok másik győztes csatánk. Az csak hab a tortán, hogy a kudarcok mellett ugyanakkor Trianont és következményeit agyonhallgatta a baloldali–kommunista történelemoktatás.
Magyarok tömegei élték le úgy az életüket, sőt, magyarok tömegei élnek ma is úgy, hogy alig-alig tudnak valamit az országon kívülre szakított magyarokról, de arról sincs fogalmuk, hogy Magyarország európai nagyhatalomként élte le a honfoglalás és Mohács közti több, mint hat évszázadot.
Ringathatjuk magunkat abban a hitben, hogy mostanra megváltoztak a dolgok, hogy most már utat tör a múltunkat valós értékén kezelő történelemszemlélet, és jó irányba mennek a dolgok, de ez csak nagyon nehézkesen halad. Az oktatási rendszer a rendszerváltáson át folytonosan tele van kommunistából atlantistává átvedlett történelemtanárokkal (a magyartanárokat most inkább hagyjuk), így a tanárok újabb és újabb nemzedékeit is ez a közeg neveli ki. Legyünk őszinték: a pedagógusok és a kormány közti tartós konfliktusnak a bérszínvonal mellett legalább olyan fontos, habár elhallgatott oka ez az ideológiai ellentét. De ez csak az oktatási rendszer, ahol minden erővel lassítják ezek a rendszerváltást túlélt rétegek az átmenetet afelé, hogy Magyarország magyar szellemiségben élhessen.
Ki hinné, hogy a több mint százmilliárdos költségvetése miatt a baloldal által folyamatosan támadott közmédiában is találni ilyen zárványokat?
Május 29-én volt Konstantinápoly elestének 570. évfordulója, amikor az oszmán törökök bevették a keletrómai fővárost, ezzel véget vetve az addigra már összezsugorodott Bizánci Birodalom fennállásának, amiről az MTI is hosszú anyaggal emlékezett meg. A Bizánc történetének utolsó évszázadairól és a török ostromról szóló cikkben van egy érdekes megállapítás, miszerint a terjeszkedő törökök
„az 1444-es várnai csatában megsemmisítő vereséget mértek a Hunyadi János vezette keresztesekre”.
Ha egy román, német vagy angol cikkben olvasnánk hasonlót, akkor nem lepődnénk meg, mert európai szövetségeseinknél és barátainknál sportot űznek a történelmünk félreismeréséből és szándékos félremagyarázásából. Idehaza viszont nem biztos, hogy ilyeneket kéne irkálni. A várnai csatában is érvényesült Hunyadi kivételes hadvezéri tudása, a magyarokból, balkániakból és kelet-európaiakból álló keresztes had szétverte a török szárnyakat, és végső támadásra készült a derékhad ellen. Csakhogy a hőssé válni akaró Ulászló király magánakció keretében nekirontott a lovagjaival a janicsároknak, és felkoncoltatta magát velük. A király lándzsára tűzött feje megrémítette a kereszteseket és feltüzelte a törököket, ezért Hunyadi elrendelte a visszavonulást.
A magyarok és szövetségeseik sok embert vesztettek, ám az addigra jórészt megvert törökök embervesztesége sokkal súlyosabb volt, és meg sem próbálták üldözni a rendezetten hátráló magyar sereget. Ez volt hát az a magyar vereség, amely az MTI szerint megsemmisítő volt.
Apróságnak tűnik? Meglehet, csakhogy a magyar olvasót egy ilyen hosszú, Bizáncról szóló cikkben is jó eséllyel a magyar történelemre vonatkozó közlések érdeklik legjobban. És a magyar olvasónak ismét el lett mondva az általa fenntartott médiában, hogy Hunyadi megsemmisítő vereséget szenvedett. Ugráltunk a nagyobb, erősebb törökkel szemben, aztán megint hogy jártunk, nem igaz? Hiszen mi, magyarok már csak ilyen vesztes típusok vagyunk, de izgága módon nem bírunk beletörődni ebbe az evidenciába. Szóval lehet, hogy apróság, de a folyamatos mérgezés lényege, hogy nem halálos egy-egy dózis, csak éppen sosem gyógyul meg, akit mérgeznek. Azt pedig ki tudja, mennyi ilyen aprósággal bombázzák a magyarokat nap mint nap az iskolákban, az újságokban, vagy akár az MTI-nek „köszönhetően”? A sok jelentéktelen apróság jelentősebbé áll össze. Észrevesszük őket?