Hatvanöt éve, a Melbourne-i olimpia véget értével hazaindultak a sportolóink. Már aki. Volt, aki el se utazhatott az olimpiára, és derékba tört a pályafutása, és az itthonhagyottak meg a kiutazottak között is akadtak jó néhányan, akik később más országot képviseltek, mert idehaza már kibírhatatlan volt, amivé a bolsevikok tették az országot. A magyar sportvilág 65 évvel ezelőtt szenvedte el a története legnagyobb törését, amelyet máig sem hevert ki. A látszattal ellentétben nem ez a cikk hosszú, hanem a kommunisták bűnlasjtroma.
Legjobbjaink menekülnek külföldre – halljuk rendszeresen az elcsépelt ellenzéki szöveget úgy, hogy a valódi értelmét fel sem fogják az emberek. Az állítás ráadásul nyomokban sem igaz, mert a külföldi mosogatóbevetésre indulók közt erősen felülreprezentáltak azok, akik idehaza is élhetetlenek voltak és odakint is azok maradnak. Volt azonban olyan pillanata a magyar történelemnek, amikor tényleg ez történt. Amikor az ország válogatott elitje menekült el, mert a hatalmat bitorló, erőszakos és bosszúszomjas hazaárulók miatt nem volt itthon maradása. ’56-ban egyetemisták és talpraesett magyarok tömege hagyta el az országot – olyanok, akik a vállukon vitték volna, ha a hazaáruló kommunista bűnözők nem rohasztottak volna le itthon mindent akkor már kilenc éve és utána még évtizedekig. Sokukból sikeres mérnök, ilyen-olyan feltaláló vagy vállalkozó lett, aki sokat hozzátett a befogadó országhoz. Velük együtt temérdek sportolónk is külföldre menekült – Melbourne-ből, itthonról, vagy ahol éppen volt –, amikor a fojtogató terrort még egy nyílt vérontással is megtoldották a kommunisták. Az olimpiai küldöttség több, mint harmada nem jött vissza. Amit ’56-ban vesztettünk, az jobban hazavágta a magyar sportot, mint a két világháború együttvéve.
Közhelyesen emlegetik, hogy a Rákosi-diktatúra propagandacélokra használta a sportot, és lubickolt az eredményeiben. Ezt viszont szükséges kiegészíteni. Egyfelől a magyar sport káprázatos ’50-es évekbeli teljesítménye a Horthy-korszakban gyökerezett, amikor átgondolt fejlesztések és a sportkultúránk lelkes támogatása emelte Magyarországot a világ legjobb sportnemzetei közé. Ez már az 1936-os berlini olimpiára beérett, amikor a németek és az amerikaiak mögött harmadik helyen végeztünk az éremtáblázaton. A háború ilyen értelemben nem hozott komoly törést, mert 1948-ban a berlini éremtermést még felül is múlva negyedikek lettünk, majd 1952-ben az eddigi legjobb eredményünkkel ismét harmadikok az amerikaiak és a szovjetek mögött.
A magyar csapat a helsinki eredménynél is jobb eredményben bízhatott 1956-ban. A diktatúra közbeszólt, és a csúcsdöntés helyett megtört a magyar sport. Forrás: Facebook/Szijjártó Péter
Még a foghíjas, lelkiekben is meggyötört Melbourne-i magyar csapat is negyedik lett az éremtáblázaton, előzetesen viszont még a helsinki szereplésnél is lényegesen jobbat vártak tőle. Az 1956-os eredményünket már a kommunisták húzták le, és meg is érkeztünk a másik fontos kiegészítéshez. Volt ugyan egy Puskás Öcsink, aki még Farkas Mihályt is kigúnyolhatta pincérnek, és sok mindent el tudott intézni, de attól még a kommunista hatalom sokszor éppen olyan patkány módon bánt az élsportolóinkkal, mint az egész országgal.
Ellehetetlenítés, elüldözés, akasztás
Már ’56 előtt is olyan futballistákat üldöztek külföldre, mint a később Serie A-gólkirály Nyers István vagy Barca-legenda Kubala László, illetve olyan csatár maradt ki politikai okokból az Aranycsapatból, mint Deák Bamba. És ez még csak a kezdet volt. Szűcs Sándor tragikus történetét már mi is megírtuk, az UTE válogatott klasszisvédőjét ellehetetlenítették, majd rábírták a disszidálásra, de mindez csapda volt, hogy elfoghassák, és példát statuálva, koncepciós perben halálra ítélhessék. Az akasztófához lépve kisgyermekei fényképét szorongatta a kezében.
Nyers István az Internazionaléban lett olasz gólkirály, mert itthon nem tetszett a komcsiknak
Mitró György az 1948-ban olimpiai ezüstérmes 4×200 méteres gyorsúszó váltónk egyik tagja volt, mindössze 18 évesen. Utcahosszal mindenki más előtt, egy karcsapással kaptak ki az utolsó emberre szabálytalanul váltó amerikaiaktól. A magyar váltó lett volna az aranyérmes, ha megóvjuk a döntőt, de erre nem került sor. A csalódott Mitró 1500 gyorson világranglista-elsőként bronzérmet nyert. Két évvel később, a Hajós Alfréd Uszoda melegvizes medencéjében elmondott egy Sztálint gúnyoló viccet a többieknek, mire a közelben úszni tanuló idegen kérdőre vonta:
„Milyen viccet mesélt az elvtárs?”
Elzavarták a hallgatózót, de az odavetette, hogy „még találkozunk”. Hamarosan géppisztolyos ÁVH-s osztag ment Mitróért, akit csak szociáldemokrata bátyja közbenjárására sikerült kihozni az Andrássy út 60-ból. Az úszószövetség elnöke, a kistarcsai internálótábor parancsnoka röhögve mondta neki:
„Szerencséd van, Mitró, mert két évre a vendégem lettél volna.”
Hiába úszott 1951-től ismét csúcsformában, nem vitték ki többé se világbajnokságra, se olimpiára, útlevelet se kapott 1963-ig. Nélküle ötödik lett a magyar váltó Helsinkiben. Később az úszásnál is nagyobb élménynek, Isten adományának mondta az ’56-os forradalom tizenkét napját. Maradandó élmény volt Mitró csapattársának, Kádas Gézának is. Az egri úszó az olimpiára már nem jutott ki harmincévesen, de a város egyik legnépszerűbb embereként belekeveredett az eseményekbe. Mivel a 2016-os igazságtételt mégsem várhatta ki, azzal fejezte ki a véleményét, hogy nyilvánosan elégetett ötven Népszabadságot. Koncepciós perben elítélték, majdnem öt évet ült börtönben, szabadulása után is ellehetetlenítették; az ’50-es évek magyar úszócsillaga végül Budapesten halt meg kitaszítottságban, mindössze 53 évesen.
A világklasszis magyar gyorsváltó, jobbról Kádas Géza, Mitró György, Nyéki Imre, Szathmáry Elemér. Fotó: wikimedia.org
Ha nagyobb ügyekben ilyeneket megengedtek maguknak a kommunisták, akkor napi szinten milyen szekálásokon és megaláztatásokon mehettek át a sportolóink, akikről tudta a vezetés, hogy nem rokonszenveznek a rendszerrel? Hát ilyen dolgok történtek abban az országban, ahova sok sportoló nem akart vagy nem mert hazajönni a Melbourne-i olimpia után.
Mit vesztettünk ’56-ban?
Felfoghatatlanul sokat. Fájóan hasíthatott bele a magyar sportvilágba 1956 után a „legjobbjaink mentek el”, mert sok esetben tényleg igaz volt. Addig még Helsinkihez képest is felívelőben volt a magyar sport ereje, körvonalazódott, hogy a szovjetek és az amerikaiak mögött tartósan a világ harmadik legerősebb sportnemzete lehetünk. Ám ’56-ban mindmáig megtört a lendület – 1968-ban, Mexikóvárosban még egyszer utoljára felkapaszkodtunk ugyan az éremtáblázat negyedik helyére, és az első tízben maradtunk egészen 1992-ig, de a régi fényünket nem tudtuk visszaszerezni a kommunista pusztítás után, és több egykori sikersportágunkban máig elvesztettük a fonalat.
Az olimpiát megelőző évben a hosszútávfutó Iharos Sándort választották Európa legjobb sportolójának, aki 1500 métertől 10 000 méterig minden távon világrekorder és olimpiai esélyes volt. Ráadásul nem egyedül. Rózsavölgyi István és Tábori László is társai voltak a csúcsdöntögetésben, ezért a világsajtó tarolást várt az olimpián Iglói Mihály edző tanítványaitól. Ám októberben félbeszakadt a felkészülésük, Iharos hónapokra eltűnt, el sem utazott az olimpiára, és utána sem tudta soha többé megközelíteni a korábbi eredményeit. Rózsavölgyit és Táborit a Honvéd sportolóiként behívták katonai őrszolgálatra az olimpiai készülés helyett, előbbi világcsúcstartóként is helyezetlen maradt, utóbbi is éppen lemaradt az éremről. Rózsavölgyi négy évvel később egy bronzéremmel vigasztalódott 1500 méteren, Tábori viszont az Egyesült Államokba disszidált. A római olimpián nem indulhatott, mert még nem volt amerikai állampolgár, aztán abbahagyta a sportolást.
A világklasszis és az edzőzseni: Iharos Sándor és Iglói Mihály. Fotó: MTI
Vele együtt az USA-ba távozott Iglói Mihály is, aki megreformálta az amerikai közép- és hosszútávfutást, és előbb Jim Beatty-ből nevelt világrekordert, majd Bob Schulból olimpiai bajnokot. A mester elvitte magával azt a káprázatos edzői tudást, amely a világ élvonalába emelte a magyar hosszútávfutást – oda, aminek a közelében sem vagyunk azóta. Az amerikaiak jobban megbecsülték, mint a kommunisták által tönkretett Magyarország. Ne feledkezzünk meg Rozsnyói Sándorról sem, akinek az olimpiáját ugyan nem tették tönkre, hiszen a 3000 méteres akadályfutásban ezüstérmet nyert, ám utána ő se jött haza, előbb osztrák színekben versenyzett, majd később haláláig Ausztráliában élt.
Sikerült lerombolni a női tornánkat és úszásunkat
A női torna 1936-ban debütált az olimpián a csapatversennyel, és rögtön magyar bronzéremmel. Az erőnket a világháború sem tudta megtörni, hiszen 1948-ban ezüstöt hoztak el a magyar lányok, az 1952-től megjelenő szerenkénti versenyekben második legeredményesebbek voltunk a szovjetek mögött, 1956-ban pedig már csak orrhosszal volt jobb nálunk a Szovjetunió. Aztán Keleti Ágnes, Korondi Margit és Bodó Andrea nem jött haza Magyarország szovjet megszállása miatt, így hosszú időre a szovjetek lettek az egyeduralkodók, a magyar női torna pedig soha többé nem ért fel erre a szintre.
Női tornászaink éppen utolérték volna a szovjeteket, amikor a szovjetek szétverték a hazájukat
A helsinki olimpiát szinte teljesen letaroló női úszóink Melbourne-ben mélyen a tudásuk alatt teljesítettek – nyilvánvalóan a körülmények miatt. Szőke Kató és Gyenge Valéria nem tért haza. Székely Éva a mellúszás címvédőjeként ezüstérmet nyert – ő később azért hagyta abba az úszást, mert a kommunista diktatúra nem engedte, hogy férjével, Gyarmati Dezső vízilabdázóval együtt utazzanak ki a római olimpiára. Úszósportunk egyik lelke Hunyadfi István edző volt, aki a magyar szabadságharc vérbe fojtása miatt szintén amerikai lett; ott nevelt olimpiai bajnok mellúszót Sharon Wichmanből.
A vívásunk túlélte, de leestünk a trónról
Az 1908 óta világverő magyar férfi kardvívás a Gerevich Aladár–Kovács Pál–Kárpáti Rudolf zsenitrió visszavonulása után, a ’60-as évektől mindmáig elvesztette dominanciáját. Ez nem volt független attól, hogy az 1956-ban is aranyérmes csapatot rajtuk kívül alkotó Magay Dániel, Keresztes Attila és Hámori Jenő az USA-ban kezdtek új életet az olimpia után, akárcsak a feltörekvő tehetség, Örley Tamás; utóbbi három amerikai színekben szerepelt 1964-ben Tokióban. Férfi kardozóink világraszóló sikerei közben férfi párbajtőrcsapatunk is odaért a fegyvernemet uraló olaszok mögé, és ezüstérmet nyert Melbourne-ben. A hat sportolóból csak négyen jöttek haza, Nagy Ambrus Hollandiában lett orvos, Rerrich Béla pedig Svédországban vívóedző. A párbajtőr csapatversenyben korábban már olimpiai érmeket nyert skandinávokat 1976-ban aranyéremig vezette, az elődöntőben éppen az előző három olimpiát behúzó magyar csapatot elütve a döntőtől. A sportolói veszteségek tetejébe az Egyesült Államokba disszidált a vívóválogatottat két évtizede irányító olimpiai bajnok edzőlegenda, Piller György, valamint a híres székely vívómester, Élthes Csaba.
XX. századi magyar sors: XVI. Károly Gusztáv király kitünteti Rerrich Bélát, aki a magyarokon keresztül vezette olimpiai aranyra a svédeket. Fotó: vivomuzeum.hu
Már a kommunista idők előtt is feltűnt az amerikai vívó olimpikonok közt Ervin Acel, Bela De Nagy és Tibor Nyilas, de a jelenség 1956 miatt vált tömegessé. A párbajtőrözőknél Paul Pesthy az amerikai, Peter Bakonyi, Geza Tatrallyay és George Varaljay pedig a kanadai csapatban tűnt fel a ’60–’70-es években. A kanadai kardcsapat erőssége volt a bajai születésű Peter Urban és a kolozsvári Imre Nagy, míg Alexander Martonffy és Les Tornallyay ausztrál színekben kardoztak. Thomas Balla, Thomas Losonczy és a napokban elhunyt Alex Orban az amerikai kardválogatott tagjai voltak, köztük akadt ’56-ban kamaszként elmenekült és korábbi menekültek már az USA-ban született gyereke is. A svájci kardcsapatban ekkoriban jelent meg Sandor Gombay, Istvan Kulcsar és Janos Mohoss.
A legnagyobb sztárok sem úszták meg
Zádor Ervint, a vízilabda-válogatott mindössze 21 éves kiválóságát, a „Melbourne-i vérfürdő” főszereplőjét is elvesztettük az olimpia után (és Gyarmati Dezsőt meg Bolvári Antalt is majdnem), de a magyar vízilabda még hosszú ideig a világ legjobbja maradt. Puskás, Kocsis, Czibor… ezt a három nevet nagyon kevesen nem ismerik. A magyar foci legnagyobb csillagai voltak Bozsikkal és Hidegkutival, így hárman pedig az Aranycsapat ’56-os felbomlásának jelképei is. A történetük, Puskás madridi diadalmenete, Kocsis hosszabb és Czibor rövidebb barcelonai pályafutása közismert. A magyar focira azonban nem ez mérte a legnagyobb csapást, hanem az utánpótlásunk elvesztése. Mindössze hárman tértek haza a túrán lévő U18-as csapatból, és később mindannyian válogatottak lettek. A többiek különböző országokban telepedtek le, és valószínűleg egyikük sem futott be olyan pályafutást, amilyen itthon várhatott volna rájuk, egy olyan országban, amelyet nem taposnak el a szovjetek a magyarországi kommunisták kérésére.
Puskás, Kocsis és Czibor – A magyar foci legnagyobb ászait is elüldözte a diktatúra
Itthon pedig nagy szükség lett volna rájuk, habár még így is a világ élvonalában maradtunk a ’60-as évekig. Akkor aztán a legnagyobb sztárjaink és a közvetlen utódaik elüldözése után elkezdték lerombolni a magyar futballkultúrát is. Mára pedig a süllyedés betetőzéseként a legtöbben már nem is tudják, hogy az Aranycsapat sikerei nem az égből pottyantak le, hanem a magyar edzők és futballgondolkodók fejéből pattantak ki. Mostanra külföldi szerzők magyarázzák (ITT, ITT és ITT) a magyar laikus olvasóknak (az edzői társadalom nagy részének valószínűleg fölösleges lenne), hogy a foci nemcsak futás meg a labda rugdosása, hanem élő kultúra és gondolatiság, amit a nemzetük valaha a legmagasabb szinten művelt.
Kosárlabda-reményeinket is elásták
Rövidebb sikerkorszakot élt meg, aztán a focinknál is gyorsabb zunahórepülésbe kezdett a kosárlabdánk. Az ’50-es években mindkét nemnél Európa legjobbjai közt voltunk, a férfiak 1955-ben Európa-bajnokságot is nyertek, a Népstadionban megverve az olimpiák örökös ezüstérmesét, a Szovjetuniót. Puskásék árnyékából kilépve újabb csapatlegenda volt születőben, amely a maga sportágában ugyanúgy az ellenfél számára kiszámíthatatlan, technikás, gyors, csibészes játékkal érte el a sikereit. Aztán az elvtársak úgy döntöttek, hogy egy évvel az Eb-arany után pénzpazarlás lenne a 14 játékos kiutaztatása Ausztráliába az olimpiára „egy esetleges 2–4. helyezés reményében”. Hasonló okból az itthon maradás sorsára jutott az olimpiai bajnoki címvédő fociválogatottunk is.
Szovjetverés a Népstadionban, a magyar kosárlabda-válogatott Európa legjobbja! Volt…
Ilyen törés után aligha meglepő, hogy hanyatlásnak indult az éppen kivirágzott kosárlabdánk, amelyben aztán – szintén a ’60-as évektől – megindult az edzői minőség drasztikus leromlása is. Női ágon még a ’80-as években tudtunk európai szinten villanni, de azóta se kiugró eredménynek, se magyar sportági tudásnak nincs nyoma. Ezt is sikerült tönkretenni. A csapat tagjai, a rendszeridegennek bélyegzett Hódi László és Hódi János Ausztráliában telepedtek le az ellehetetlenítési fenyegetések miatt, előbbi az új hazája válogatottja színeiben játszott is az 1964-es olimpián. Már idős korában mesélte el szívszorítóan egy interjúban, ahogy ausztrál sportolóként állandóan a magyarok társaságát kereste az olimpiai faluban. Így foszlott szét a foci után a kosárlabdalegendánk is.
És mindez a mérhetetlen mennyiségű bűncselekmény csak az, amit a magyar sport ellen követtek el a kommunisták a ’56-ig. A Kossuth téren hidegvérrel agyonlőtt százakról, a felakasztott bátrakról, Mansfeld Péterről és a többiekről még nem is beszéltünk. De akinek kedve van hozzá, hogy a kommunistákat támogassa, annak szerencséje van, mert ma is itt vannak Magyarországon, az élsport támogatásainak visszavágását, progresszív adórendszert, a rezsicsökkentés megszüntetését és főleg elszámoltatást hirdetve. Őket mikor számoltatjuk el?
Facebook
Twitter
YouTube
RSS