Noha a sajtóban nem kap akkora teret, mint két éve, idén is jelentős aszály pusztítja az országot, különösen az Alföldet. Az elenyésző termés persze csak a gazdálkodókat érinti közvetlenül, tehát az ország népességének elsöprő többségét nem; legfeljebb az élelmiszerárak emelkedésében. A heteken át, szinte megszakítás nélkül tartó kánikula azonban már sokkal észrevehetőbb mindenki számára. Szokatlan módon szeptemberbe is átnyúlik a jócskán 30 fok fölötti hőség, miközben Lázár János építési miniszter, a Jövő Nemzedék Földje Alapítvány kuratóriumi elnöke a Tranziton azt közölte, hogy már a gépeink és berendezéseink se bírják tartósan ezt a hőhullámot, egyszerűen nem ilyen melegre vagyunk berendezkedve sem műszakilag, se mi magunk testileg. De akkor miért nem oldjuk meg? Miért nem csökkentjük a száraz hőséget?
Tényleg miért nem?
Tulajdonképpen néhol már véget ért az aszály, úgyhogy szemlátomást minden rendben van.
Mondják, hogy csak a halál biztos, de azért van még más is, ami a földi lét léptékében szintén az: a nap süt, és ez így is lesz. Süt és ezzel párologtat. Amennyi a párolgási igénye, azt ki fogja sajtolni magának, amíg csak van miből. A felszíni vizekből, a talajból, a fákból, a növényekből, belőlünk, emberekből. Akkor is el fogja párologtatni ezt a mennyiséget, ha itt lent is nagy szükség lenne rá. Akkor is el fogja párologtatni, ha nem pótoljuk, illetve nem hagyjuk, hogy a természet pótolja. Friss videó terjed arról, hogy a Kárpát-medence júniusban még zöldellt, augusztus végére pedig besárgult. Sokfelé idén nyáron is hullatták a fák a sárga leveleiket, mintha már ősz lenne.
Lehet persze mutogatni a szén-dioxidra, és lehet követelni, hogy most rögtön hagyjuk abba a kibocsátását, ne járjunk autóval, hogy Leonardo DiCaprio nyugodtan magánrepülőzhessen a klímakonferenciákra, és metánt fingó marhából készült hús helyett együnk rovart, hogy majd 150 év múlva elkezdjük érezni a pozitív hatást – már amennyiben máshol is ugyanígy tesznek, nemcsak nálunk. De ez, ami most is történik velünk, csak részben a felmelegedés következménye, illetve maga a helyi felmelegedés is következmény.
Ami elsődlegesen sújt minket, az nem a meleg, hanem a szárazság. Persze, ha nem lenne ilyen szárazság, nem lenne ennyire meleg se.
Nem is komikus, inkább már szürreális, hogy június elején a Dunán, a hónap végén pedig a Tiszán vonult le egy árhullám, aztán két hónappal később itt állunk csontig kiszáradva. Aki a hétköznapi életben csinál hasonló következetlenséget, arra azt mondjuk, hogy ilyen hülye nem lehet valaki, ám a vízgazdálkodásban mégis meg vagyunk magunkkal elégedve, hogy fejlettek vagyunk, uraljuk a természetet, minden oké. Igaz, hogy nyaranta szétolvadunk heteken át, de nekünk aztán nem mondja meg a természet, hogy mi merre hány méter! Nekünk aztán nem dirigálhat a víz, hogy ő mikor akar jönni!
Augusztusra majdnem kiszáradt a Tisza, ahol júniusban még nagy tömegben zubogott az az átkozott víz, alig győzték a szakemberek gyorsan kiebrudalni az országból. Francba a sok vízzel, hát mihez kezdenénk vele, nem igaz?!
A szárazság megrendelője a monokultúrás mezőgazdaság
A probléma lényege dióhéjban, hogy túl van szántva az ország, olyan területek is szántásos művelés alatt állnak, amelyeket időszakosan – áradások alkalmával – víznek kéne borítania. Ezért vannak keskeny medrekbe kényszerítve a folyóink, ezért vannak eldugaszolva a folyók ártereinek mellékágai, és ezért képes a vízügyi igazgatóság országos aszály idején is belvízvédelmi riadót fújni azokban a járásokban, ahol véletlenül esett némi eső, és megjelent pár tócsa a szántóföldeken. Nehogy akár csak néhány négyzetméterrel csökkenjen a megművelhető földterület, hiszen az versenyhátrányt okozhatna, ami a kapitalizmusban ha nem is végzetes, de mindenképpen tűrhetetlen.
Minden alá van rendelve a nagytáblás, monokultúrás, költséghatékonyan automatizált, ipari földművelés pillanatnyi érdekeinek. Ez az ipari földművelés pedig a magyar termőföld jóval több, mint felén külföldi állatok takarmányát állítja elő. Sarkítva: azért van minden talpalatnyi föld beszántva idehaza, hogy jusson elég takarmány az olasz, német, holland disznóknak.
Ez rendkívül alacsony hozzáadott értékű termelés, amely egyúttal kidomborítja Magyarország gyarmati jellegű kapcsolatát a Nyugat felé. A termőföld területéhez képest szerény hasznot hajt, viszont kényelmes, hiszen nem kell hozzá új művelési módokat bevezetni, új piacokra bejutni, új értékesítési vonalakat beizzítani. Akiben nincs fejlesztési törekvés, hogy a földbirtokából a legjobbat és a legnagyobb hasznot hozza ki, aki nem tud kimozdulni a szellemi komfortzónájából, hanem beéri azzal a gyenge közepessel, ami pillanatnyilag van, azt tulajdonképpen elégedetté teheti, hiszen elműködget ez. Egészen addig, amíg a rendszeressé váló aszály végképp be nem teszi a botot a küllők közé, ám addigra a szárazság, a biodiverzitást leromboló monokultúrák, valamint a talajt összetömörítő, tönkretaposó óriásgépek már nagyon komoly, egymást felerősítő károkat okoznak.
A vízhiány mértéke a talajban augusztus végén. Most már ezt fogjuk megszokni, hogy nyaranta így kiszárad az ország?
Megéri?
Visszakanyarodunk oda, hogy az imént vázolt mezőgazdasági okok miatt nem lehet időszakosan elborítani vízzel azokat a helyeket, amelyekre a víz magától szeretne menni, és amelyekre mindenképpen bejut a komolyabb áradások alkalmával. Emiatt nincs kellő és főleg folyamatos vízutánpótlás, és kiszárad az országunk. Az egyik kérdés, hogy megéri-e az agrárium ipari léptékű termelőinek belesüppedni a kényelmes tutiba, és a lehető legkevesebbet kihozni a földjeikből. A másik kérdés, hogy megéri-e az országnak a külföldi gyarmattartói igényeket kiszolgáló monokultúrás mezőgazdaság hasznáért összeaszalni az egész országot, és beledögleni a nyári kánikulába.
A helyzet megoldását ugyanakkor nem kell kitalálni, az készen áll. A Tisza-völgyet illetően minden részletre kiterjedő, teljesen kidolgozott előrejelzést, átalakítási tervet és szimulációt tett le az Országgyűlés asztalára Koncsos László vízépítő mérnök, csaknem két évvel ezelőtt.
Eszerint a nagyvíz érkezésekor irányított vízkormányzással lehetne kiengedni a Tisza árterének medreibe a vizet az épített infrastruktúra, azaz házak, utak, lakott területek veszélyeztetése nélkül. Így tavasszal rendkívüli módon megnövekedne a nyílt vízfelület, amely nyáron párologhatna, hűsítve a tájat és csapadékot képezve, továbbá a talajba beszivárogva táplálná a talajvizet. A sivatagosodás által érintett gazdálkodók, valamint a táj különböző aspektusaival foglalkozó tudósok és mérnökök sokaságának egybehangzó állítása szerint, az 5 millió hektárt meghaladó termőföldjeinkből mintegy egymilliót kéne visszaengedni az időszakos vízborításnak a Tisza és a Duna árterében. Ennek elmulasztása esetén viszont folytatódik a Kárpát-medence kiszáradása, a kutak elapadása, az egyre durvuló nyári kánikula és a romboló időjárási szélsőségek. Megéri mindezt bevállalni a nyugat-európai sertésállomány etetésének állandó üzleti lehetőségéért?
Az ökosivatagot átszelő, kiegyenesített folyó (fotó: wikimedia.org)
Pozitív dominóhatás
Mivel kiirthatatlanul újra és újra felbukkannak az öntözést és épített víztározókat szorgalmazó hozzászólások, itt kell leszögezni:
sem az öntözés, sem víztározók építése nem oldja meg a kiszáradás problémáját.
Ha az öntözött mezőgazdasági területek összes művelt területhez viszonyított 2-3 százalékos arányát fel is tornásznák 7-8 százalékra, amiként azt tervezik, akkor is ott lesz a maradék 92 százaléknyi nem öntözhető terület. Ha napok óta nem ittál, ki vagy száradva, és belemártod a kezedet egy pohár vízbe, az nem oldja meg a bajodat. A víztározókkal szintén mennyiségi gondok vannak: képtelenség annyi víztározót építeni, amennyi érdemi változást hozna, miközben már most is tele van zsúfolva az ország vízelvezető csatornákkal. Emellett minek építenénk mesterséges víztározókat, ha adottak a folyókkal összekötött természetes víztározóink? Éppen a természetet minden áron igába hajtó, gépesítő, betonozó szemléletbe való beleszerelmesedés okozza a jelenlegi bajainkat, úgyhogy nem tanácsos benzinnel tüzet oltani. A tényleges megoldás receptje egyszerűnek hangzik, és ha ennyire nem is az, mindenképpen kézenfekvő.
A tág környékét is vízzel tápláló élő táj (fotó: welovetiszato.hu)
Az árterek időszakos elárasztása és a hozzá kapcsolódó ártéri gazdálkodás adottságokat használ ki olyan helyeken, ahol az egykori vízfolyások eredeti medrei még megvannak használható állapotban, és nincsenek metszésben az azóta kiépített infrastruktúrával, úthálózattal, lakott területtel.
Ezeket a területeket értelemszerűen ki kellene vonni a szántásos művelés alól, tehát nem lehetne rajtuk olcsó takarmánygabonát termelni kivitelre. A szántók helyét itt átvehetnék az ártéri erdők és gyümölcsösök, ártéri legelők a rajtuk tartott állatokkal, illetve halastavak. Például a gyümölcs, a bivaly- és a kacsahús, a hal, valamint a fa egytől egyig a takarmánygabonánál értékesebb és jövedelmezőbb termények is, amelyekből a takarmánygabona hektáronkénti hasznának többszörösét lehet kinyerni, ha a földbirtokos agrárvállalkozóban felbuzog az igényesség, és hajlandó használni a képzeletét. A táj újraéledne, az oda visszaengedett víz pedig a táj minden használója számára ott lenne a talajvízben, a növényekben, a talajréteg nedvességében, a levegő párájában és a csapadékban. Még a megmaradó óriási gabonatáblák is jobban teremnének.
Mindennek az anyagi, pénzügyi és jogi szükségletei, valamint a hihetetlenül szerteágazó hasznos hozadékai egy külön cikket is megérdemelnének.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS