tájgazdálkodás
Az alagsorból az emeletre került a vízmegtartás ügye, de el kéne kezdeni csinálni is
Tartalmilag nem sok újdonságot hozott a II. Vízválasztó Konferencia, de nem is ez volt a feladata, hiszen a vízmegtartás koncepciója régóta készen van. A kutatók, egyetemi szakemberek egész sora által jegyzett tudományos alátámasztás, sőt akár mérnöki elgondolások ugyancsak megvannak, ezeket az elmúlt két évben is csiszolgatták, ám fontos változás a konferenciát övező érdeklődés, sőt maga a helyszín. A jövőnket érintő egyik legfontosabb téma láthatóan egyre beljebb kerül a közbeszédbe, egyre nehezebb lesz megkerülni vagy úgy tenni, mintha nem létezne, viszont még mindig fölöslegesen sok időt lehet elvesztegetni a fenntartható rendszer kialakítása előtt. Hova tegyük a vizet, amikor van? (Videó)
Két évvel ezelőtt mutatták be az Országgyűlés Fenntartható Fejlődés Bizottságának a Tisza árterére kidolgozott vízkivezetési és táji víztározási tervet. A Vízválasztó Mozgalom képviseletében Koncsos László vízépítő mérnök és Balogh Péter geográfus által ismertetett modell az árhullámok elhárítására és a sivatagosodás megállítására egyaránt megoldást kínál. Nagy István agrárminiszter is elámulva nézte 2022-ben az elképesztőan aprólékos bemutatót, ám azóta nem jutott előbbre sem a terv, sem a minisztérium és a Vízválasztó Mozgalom közti szakmai egyeztetés. Keresztes László Lóránt, a bizottság elnöke ezért múlt héten a Tisza részben kiszáradt medrébe hívta össze a bizottságot, ám a tagok nagy része nem jött el. Ismét előadta azonban a javasolt megoldást Balogh Péter, valamint Kulcsár László, a Zöld Gerilla Mozgalom vezetője. Nemcsak arról beszéltek, miért nem oldja meg a problémát mesterséges tározók, duzzasztók és vízlépcsők építése, hanem az ártérrehabilitáció kapcsán gyakran felmerülő aggályokra és tévhitekre is választ adtak. Az is kiderült, hogy napjainkban a minden földet beszántó gabonabánya-üzemmód vagy a vízvisszatartásos tájgazdálkodás jelenti-e a realitást. Áradás, kánikula, aszály, silány élelmiszerek, klímahiszti – Mindnek ugyanaz az ellenszere
Nagy szerencsénk van az időjárással. Az emberek aktív emlékezete általában elég rövid, de annyira azért nem, hogy ne emlékeznének rá, alig két hete micsoda kínlódást okozott a kánikula és a szárazság. A gazdák pláne emlékeznek rá, ahogy minap még tapogatták a vízhiány miatt hetven centis, elszáradt kukoricájukat. Erre most zúdul ránk az irgalmatlan mennyiségű víz, és azon szűkölünk, hova tegyük a szűkre betonozott folyóinkban, és nehogy óriási árvíz legyen belőle. Meg vagyunk szeppenve, mert érezzük, hogy két hét alatt két teljesen ellentétes természeti erőnek vagyunk kiszolgáltatva. Pedig van rá gyógyszer. Az oldalirányú vízkivezetésnek, a táji vízmegtartásnak és a hozzá kapcsolódó ártéri gazdálkodásnak az anyagi, pénzügyi és jogi szükségletei, valamint a hihetetlenül szerteágazó hasznos hozadékai egy külön cikket is megérdemelnének – írtam két hete. Ez az a cikk. Ilyen hülyék nem lehetünk! Nem…? – A szárazság megrendelője ugyanis a monokultúrás mezőgazdaság
Noha a sajtóban nem kap akkora teret, mint két éve, idén is jelentős aszály pusztítja az országot, különösen az Alföldet. Az elenyésző termés persze csak a gazdálkodókat érinti közvetlenül, tehát az ország népességének elsöprő többségét nem; legfeljebb az élelmiszerárak emelkedésében. A heteken át, szinte megszakítás nélkül tartó kánikula azonban már sokkal észrevehetőbb mindenki számára. Szokatlan módon szeptemberbe is átnyúlik a jócskán 30 fok fölötti hőség, miközben Lázár János építési miniszter, a Jövő Nemzedék Földje Alapítvány kuratóriumi elnöke a Tranziton azt közölte, hogy már a gépeink és berendezéseink se bírják tartósan ezt a hőhullámot, egyszerűen nem ilyen melegre vagyunk berendezkedve sem műszakilag, se mi magunk testileg. De akkor miért nem oldjuk meg? Miért nem csökkentjük a száraz hőséget? Teveháton a sivatagos szép új világba – Magyarország kiszárítása ellen tiltakoznak gazdálkodók, tudósok és mérnökök (VIDEÓ)
Viszonylag ritka látvány a teve a Deák téren. Ám ki tudja, meddig! A két évvel ezelőtti, súlyos aszály a pillanatnyi ijedtségen túl mást nem okozott, nem történtek érdemi intézkedések a vízvisszatartás terén, így tovább szárad az ország. Csak idén tavasszal és kora nyáron lezúdult a Duna és a Tisza kibetonozott, zárt medreiben 17 köbkilométernyi víz, most pedig több járásban aszály-veszélyhelyzetet hirdetett az Országos Vízügyi Főigazgatóság. Erre az abszurditásra reagált egy abszurd felvonulással a Zöld Gerilla Mozgalom és a Vízválasztó. Tevékkel, közel-keleti zenével és mutatványosokkal jelentek meg Budapest központjában, majd az agrárminisztérium előtt, hogy felhívják a figyelmet, milyen hangulatra kell felkészülnünk a közeljövőben, amennyiben nem váltunk át észszerű és fenntartható vízmegtartó tájgazdálkodásra. A tudományos kutatásokkal és mérnöki modellezéssel alátámasztott koncepciót másfél éve letették az illetékes szervek asztalára, mind a műszaki tudás, mind az uniós támogatási rendszer, mind a pénzügyi háttér rendelkezésre állna kellő politikai akarat esetén, mégsem tér le egyelőre Magyarország a sivatagosítás útjáról. Erre figyelmeztetnek, és ez ellen tiltakoznak a felvonulás szervezői. Lassan mondják, hogy mindenki megértse: az öntözés nem oldja meg az aszályproblémát
Még nem tudjuk, milyen időt tartogat nekünk az idei nyár, de máris aszályos a hangulat, és a belügyminiszter kihirdette a tartósan vízhiányos időszakot az egész országra. A két évvel ezelőtti, rendszerszintű problémákra rávilágító csapásból nem vontak le rendszerszintű következtetéseket, és főleg nem intéztek rendszerszintű változtatásokat az illetékesek. Valami azonban lassacskán azért megmozdult. Az öntözés majd megoldja az aszályproblémát – kommentelték sokan még olyan cikkek alá is, amelyek arról szóltak, hogy az öntözés miért nem oldja meg az aszályproblémát. Ezzel párhuzamosan a szakmai megszólalások is rendre csodafegyverként tüntették fel az öntözésfejlesztést. Ez az indokolatlan és tarthatatlan hurráoptimizmus oszladozni látszik, de egyelőre nem nagyon teszik a helyébe a fontos emberek azt a megoldást, amely valóban megoldás lenne. Tevék után most táltossal vonult fel a Zöld Gerilla mozgalom a helyes vízgazdálkodásért
Az évszázad aszályát szenvedjük el, de van még 78 év az évszázadból, úgyhogy bőven tudunk rontani a helyzeten akár nemtörődömségből, akár átgondolatlanságból is. Ez az aszály viszont most jóval szerteágazóbb, mint a korábbiak. Azok csak elvitték a termést és felnyomták az élelmiszerárakat, ám – ahogy a Szabadság téren is elhangzott – ez az első aszály, amely a tévében is látszik. Ahogy a háború médiaműfajjá vált, ugyanez történt az aszállyal. Ha viszont már így alakult, hogy emiatt tömegeket érdekel, legalább alkalmunk lenne rendesen megoldani. Lényegében ezzel a céllal rendezett performansszal egybekötött megmozdulást vasárnap este a Szabadság téren a Zöld Gerilla mozgalom. Tavaly tevét hoztak, hogy érzékeltessék a ránk váró sivatagi életet, idén viszont derűlátóbb módon egy táltost vetettek be. A mozgalom bemutatta az aszályhelyzet gyors kezelésére alkalmas hét pontot. Ha valami nem jól működik, nem az a megoldás, hogy még erősebben nyomjuk
Egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy az idei aszály nem egy véletlenül beköszöntött rossz év, hanem ennél jóval kellemetlenebb a helyzet. Ez egy eddig is meglévő, rossz folyamat látványos folytatódása, és még csak nem is a tetőzése. A vízügyi döntéshozók jelentős része még most, az évszázados vízügyi paradigma következményeivel szembesülve is makacsul hisz az évszázados vízügyi paradigmában. Ennek keretében az eddigi ipari léptékű elgondolásokat tolnák még erősebben, csatornákat és öntözőrendszereket építenének, amit egyszerű civilektől is rendszeresen hallani, olvasni. De megoldás-e ez arra, ami most van, és a még sokkal rosszabbra, ami ezután jöhet? A sivatagosítás megállítása nem hiúsági, hanem patrióta kérdés – Válasz a vízügynek
Kurta, ám meglehetősen sértett hangnemben reagált az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) az egy héttel ezelőtti cikkemre, amely az országra telepedett súlyos aszály és az évszázados rossz vízgazdálkodási gyakorlat közti összefüggésről szólt. Az írásom állításait nagyrészt nem is próbálták megcáfolni, a lényeget megkerülték a válaszukban, a pontszerű magyarázkodás mellett. Pedig ez nem valami hiúsági kérdés az OVF és köztem, hogy kinek van igaza, hanem patrióta kérdés, ami az ország élhetőségéről és termékenységéről szól. Nem szeretnék a vízügyi szakértő szerepében tetszelegni, ezért ahogy a korábbi cikkben, úgy ebben is a vízmegtartó tájgazdálkodást szorgalmazó szakemberekre támaszkodom, ennek a vitának pedig a legfontosabb eredménye, hogy egyáltalán elindulhat a szakmai párbeszéd a kiszáradó, aszályos országban. 
