Az alagsorból az emeletre került a vízmegtartás ügye, de el kéne kezdeni csinálni is
Tartalmilag nem sok újdonságot hozott a II. Vízválasztó Konferencia, de nem is ez volt a feladata, hiszen a vízmegtartás koncepciója régóta készen van. A kutatók, egyetemi szakemberek egész sora által jegyzett tudományos alátámasztás, sőt akár mérnöki elgondolások ugyancsak megvannak, ezeket az elmúlt két évben is csiszolgatták, ám fontos változás a konferenciát övező érdeklődés, sőt maga a helyszín. A jövőnket érintő egyik legfontosabb téma láthatóan egyre beljebb kerül a közbeszédbe, egyre nehezebb lesz megkerülni vagy úgy tenni, mintha nem létezne, viszont még mindig fölöslegesen sok időt lehet elvesztegetni a fenntartható rendszer kialakítása előtt.
Az Agrárminisztérium alagsorából a Képviselői irodaház első emeletére került két és fél év alatt a táji vízmegtartás lehetőségeit bemutató Vízválasztó Konferencia, vagyis közelít a téma a döntéshozókhoz. Annál is inkább, hogy a két évvel ezelőtti első nekifutásnál jellemzően aktivisták, érdeklődők, illetve az illetékes minisztériumokban dolgozó beosztottak voltak jelen, vezetők nem. A múlt héten második alkalommal megrendezett eseményen az előadások és panelbeszélgetések résztvevői, valamint a közönség körében is sokkal többen voltak már olyanok, akiknek ráhatásuk lehet a dolgok menetére. Vezetői szinten képviseltette magát a vízügy és az Országgyűlés Fenntartható Fejlődés Bizottsága, továbbá az Agrárminisztérium és a vízgazdálkodásért felelős Energiaügyi Minisztérium is megérkezett.
A mostani konferencia tudományos blokkja, némi kiegészítéssel és azóta alakuló eredményekkel megtoldva, lényegében megismételte a két évvel ezelőtt elhangzottakat, amelyek ma is érvényesek – annyi különbséggel, hogy azóta is nagyobb lett a baj.
4:25-től láthatók a köszöntők, 50:29-től a tudományos előadások
A konferencia teljes videóanyaga megtekinthető itt:
(köszöntők és tudományos előadások),
(a Vízválasztó Koncepció terepi, gyakorlati és szabályozási lehetőségei),
(a Vízválasztó Koncepció megvalósításának államigazgatási lehetőségei)
El ne vesszen a lényeg az érdekek sűrűjében!
A vízhiány egyre égetőbb, mind szembetűnőbb problémákat okoz vidéken és a városokban egyaránt, a talajaink állapota pedig közelít a katasztrofális felé. Ezekre az egymásba fonódó bajokra ad választ a Vízválasztó Koncepció, amelyet hosszú évek óta próbálnak eljuttatni a megalkotói a döntéshozó illetékesekhez.
Most már politikai szinten is szó van a témáról, sőt tavaly év végén létrejött egy tárcaközi egyeztető bizottság, ami viszont messze nem azt jelenti, hogy holnap válasz is születik arra a problémára, amely már tegnap nyomasztóan szembejött. A nagygazdák, a kisgazdák, a természetvédők, a gazdálkodáshoz nem kötődő, ám a táj kiszáradását szintén érző egyszerű emberek érdekei nem okvetlenül esnek egybe, főleg rövidtávon, úgyhogy az egyeztetés sem lesz egyszerű menet. V. Németh Zsolt, az Energiaügyi Minisztérium vízgazdálkodásért felelős államtitkára éreztette a beszédében, hogy mennyire. A környezeti károsodás lehető legnagyobb mértékű visszafordítása, a lehető legnagyobb hatásterület, a lehető legnagyobb hozzáadott érték a gazdálkodásban – ez csak három olyan szempont, amelyekre ki lehet hegyezni a dolgot, és mindenkinek meglesz benne a saját érdeke, saját álláspontja.
A helyzet viszont nem okvetlenül ilyen reménytelen, mert az előnyös hatások egymás mellett is megférnek, vagyis lehet úgy nagy hatásterületen sok környezeti kárt visszafordítani, hogy a gazdák is a pénzüknél legyenek.
A vízhasználatban kulcsszerepe van a mezőgazdaságnak, így a labda elsősorban az Agrárminisztérium térfelén pattog, ezért kár, hogy a tárca az eredetileg beharangozott államtitkári szint helyett csak osztályvezetői szinten képviseltette magát a konferencián. Az is tény azonban, hogy ebben a kérdésben maguk a gazdák a kulcsszereplők, épp ezért az ő tájékoztatásuk, a vízmegtartó, a táj működéséhez igazított gazdálkodásban rejlő környezeti és pénzügyi lehetőségek bemutatása a legfontosabb teendő.
Józan paraszti ész vs. rövidtávú érdekek
A sokszínű, mozaikos táj sokféle kiegészítő hasznot tud hajtani a kisgazdaságok számára, ráadásul nemcsak ránézésre szebb, hanem pénzügyi haszon tekintetében is több lehetőséget kínál. Ez viszont már szabályozási kérdés is, ahol a szakminisztériumra van szükség. A gazdáknak meg kéne győződniük arról, hogy jól, sőt legtöbben a mostaninál jobban járnának a vízmegtartással és a tájhasználat-váltással, a minisztériumnak pedig a tájhasználat-váltáshoz kéne igazítania az agrártámogatásokat és a jogi környezetet – a gazdák kérésére.
Az ilyen felállások veszélye, hogy végül senki nem csinál semmit. Egészen addig, amikor már nem egyértelműen rossz, hanem kétségbeejtően rossz lesz a helyzet, és akár visszafordíthatatlan károkat szenved el az ország.
A helyzetet bonyolítja, hogy amíg az innovációra nyitott kisgazdák számára csábító lehet olcsó gabona helyett mindenféle izgalmasabb és értékesebb terményekkel ellátni az élelmiszeripart, a komolyabb lobbierővel bíró nagygazdákat sokkal nehezebb lesz meggyőzni ennek hasznosságáról. Nekik komoly gépesített rendszereik vannak beállítva a mostani működésükre, amelynek alapjai a végtelen monokultúrás gabonatáblák. Emiatt nem sok kedvük lesz a változtatásba befektetni – egészen addig, amíg végképp ki nem fogy körülöttük és alattuk a felhasználható víz. Ők ugyanis most még sokkal könnyebben hozzáférnek az öntözéshez, mint a kisgazdák, akik emiatt durvábban szembesülnek a vízhiánnyal. Csak hát az öntözés egyrészt tovább károsítja a már így is agyongyötört talajainkat, másrészt pedig hiába lesznek modern öntözőrendszerek, ha nem lesz honnan vizet juttatni a csövekbe.
Már mindenki ugyanarról beszél, most kell ugyanazt csinálni
Lenne mit csiszolni a jelenlegi szabályozáson is. Ha egy térség gazdái összefognak, és az egykori ártér elárasztását kérik, hogy éltető víz jusson a tájba, elég egyetlen ellenző ennek a meghiúsításához. Hiába kérik összesen akár több ezer hektár tulajdonosai az árasztást, ha egyetlen, bármilyen pici érintett telek gazdája ellenzi azt, akkor bukik az egész. Ezt az elvet liberum veto, azaz szabad tiltakozás néven ismeri a lengyel történelem. Ez egy csodálatos eszköz, amely annyira képes volt megbénítani a 17. században még Európa legnagyobb és legerősebb országának számító Lengyelországot, hogy a 18. század végére teljesen megszűnt. Működésképtelenné vált, és felosztották egymás közt a szomszédai.
Nem vagyok róla meggyőződve, hogy ilyen, történelmileg igazoltan pusztító eljárásrendeket kell nekünk alkalmaznunk.
A gazdák és az Agrárminisztérium összehangolása tehát kikerülhetetlen feladat, ehhez viszont a gazdák tájékoztatását magasabb szintre kell emelni néhány elszánt ember mozgalmi nyüzsgésénél. Ehhez is kelleni fog az államigazgatási részvétel. Jó hír, hogy a vízügy részéről is változni látszanak a dolgok. Nemcsak eljött a konferenciára – közelebbről Gacsályi József, az Országos Vízügyi Főigazgatóság műszaki főigazgató-helyettese –, hanem biztató hangot megütve, konstruktív partnernek is mutatkozik.
„Most már a bőrünkön tapasztaljuk, hogy a vízkészleteink csökkennek, látható, hogy ez a jelenlegi rendszer a jelenlegi struktúrában, hosszútávon nem fenntartható. Mindenképpen ki kell lépni azok a keretek közül, amelyekbe az elmúlt évtizedekben beszorultunk.”
Ilyen nyílt kijelentések azért nem nagyon hangoztak el a nagyközönség előtt korábban, és az elmondottak alapján a vízmegtartás szó tartalmát is hasonlóan értelmezi a vízügy, mint a Vízválasztó mozgalom. Ugyancsak egyértelműen elhangzott, hogy az öntözés nem oldja, nem oldhatja meg a vízhiány problémáját. Ugyanakkor van egy hihetetlenül sűrű csatornarendszerünk, amelynek még jó hasznát vehetjük, csak éppen tovább kell gondolni, át kell alakítani, hogy az építésekor szem előtt tartott vízlevezetési meg öntözési funkciók helyett a vízmegtartás szolgálatába állítsuk.
A vízügy viszont csak az egyik, ha úgy tetszik, kiszolgáló szereplője ennek az összetett ügynek, amelynek a megoldását az Agrárminisztérium és a gazdák között kell keresni. A megoldás kulcsa pedig az a tudás, hogy hol, milyen tájon élünk, hogyan tudták azt hatékonyan és fenntarthatóan művelni az elődeink, még mielőtt a szakadatlan háborús pusztítás és a természet azt kísérő elvadulása teljesen átrajzolta volna a Kárpát-medence közepét. Kassai Lajos, a konferencia védnöke itt is elmondta jól ismert jelmondatát:
„Ne az ősöket kövessük, hanem azt, amit az ősök követtek!”