A sivatagosítás megállítása nem hiúsági, hanem patrióta kérdés – Válasz a vízügynek
Kurta, ám meglehetősen sértett hangnemben reagált az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) az egy héttel ezelőtti cikkemre, amely az országra telepedett súlyos aszály és az évszázados rossz vízgazdálkodási gyakorlat közti összefüggésről szólt. Az írásom állításait nagyrészt nem is próbálták megcáfolni, a lényeget megkerülték a válaszukban, a pontszerű magyarázkodás mellett. Pedig ez nem valami hiúsági kérdés az OVF és köztem, hogy kinek van igaza, hanem patrióta kérdés, ami az ország élhetőségéről és termékenységéről szól. Nem szeretnék a vízügyi szakértő szerepében tetszelegni, ezért ahogy a korábbi cikkben, úgy ebben is a vízmegtartó tájgazdálkodást szorgalmazó szakemberekre támaszkodom, ennek a vitának pedig a legfontosabb eredménye, hogy egyáltalán elindulhat a szakmai párbeszéd a kiszáradó, aszályos országban.
Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy nem a vízügyben dolgozó emberek személyéről szólt az első cikk, hanem a mindannyiunk által eltartott intézmény által elvégzett munka minőségéről. Nem kell ebből identitáskérdést csinálni, ahogy én sem fogok abból, hogy teljes tájékozatlansággal, hangulatkeltéssel, továbbá újságírói trehánysággal vádaskodnak.
„A legegyszerűbb válasz, de nem megoldás, bűnbaknak kikiáltani a vízgazdálkodásért felelős szervezeteket. (…) esetleg megért volna egy telefonhívást, mielőtt egy egész ágazat munkáját minősítik.”
Eddig nem volt tudomásom róla, hogy a vízügy munkáját tilos minősíteni, főleg egy olyan időszakban, amikor feltűnő az országban a vízhiány.
„A szemléletváltás is nagyon régen megtörtént, hosszú ideje nincs meggondolatlan vízelvezetés” – írják.
Balogh Péter geográfus, egyetemi tanár és Tisza-vidéki gazdálkodó erre írta Facebook-bejegyzésében, hogy ez pontosan így van, mert nem meggondolatlan, hanem meggondolt vízelvezetés zajlik.
Az évszázados gyakorlat az elmúlt években, évtizedekben sem változott, a vizet meredek falú, V keresztmetszetű, mélyre vágott csatornákba irányítják, amelyekből 42 ezer kilométernyi van az országban.
A mélyre vágás miatt még a talajvizet is képesek elvinni a csatornák, sőt a szabályozás miatt a folyók is, tovább súlyosbítva a helyzetet. A Tiszában például egyes helyeken hidegvíz-betörések észlelhetők, mert a kiegyenesített folyó a part felé nem tud mozdulni, így mélyre vágja be magát a saját medrében, és itt-ott eléri a talajvizet. A „szemléletváltás” tehát azt jelenti, hogy a víz csatornákban történő elvezetését átnevezték a víz csatornákban való megtartására. Valamennyi vizet persze tárolnak a csatornák, de a bennük lévő víztérfogat és a terület vízigénye köszönőviszonyban sincs egymással.
Ha átnevezik, attól még az marad, ami
A műtárgyak átalakítása annak érdekében, hogy alkalmasak legyenek a vízvisszatartásra is, már a 90-es években elkezdődött és napjainkban is tart (…) Az cikkben említett vízelvezetésre is azért volt szükség, mert egy ilyen műtárgy-rekonstrukció munkaterületét kellett vízteleníteni. Szó sem volt az adott terület kiszárításáról: a helyi igazgatóság »pontszerű« védekezést rendelt el, aminek a neve is jelzi területi kiterjedésének nagyságát.” – olvasható az OVF reagálásában.
Ha az általuk említett „vízvisszatartás” valójában a víz beleirányítása az elvezető csatornákba, akkor az ehhez kapcsolódó műtárgyak vajon mik lehetnek, és mire szolgálnak? Ezt elfelejtették közölni. Mivel a valódi vízvisszatartás azt jelenti, hogy az árterekben, vizes élőhelyekben, a talajvízben, a talajnedvességben, a vegetációban és az alsó légkörben található meg a körforgást végző víz, ezek közül legfeljebb a mesterséges felszíni víztestek esetében beszélhetünk műtárgyakról. A vízügy által hivatkozott műtárgyak, amelyek rekonstrukciója érdekében még aszályos időkben is „pontszerűen” levezetik a vizet, kizárásos alapon csatornák lehetnek, illetve a hozzájuk tartozó infrastruktúra. Nem beszélve arról, hogy a víz a tájban is kitölti a teret, és ha pontszerűen elvezetik, akkor arra a pontra újra oda fog folyni, egészen addig, amíg van víz. Ha a fürdőkádból pontszerűen levezetjük a vizet, azaz kihúzzuk a dugót, akkor az egész fürdőkád kiürül és kiszárad.
Ha mély csatornákat kotornak és tisztítanak ki, az a vízelvezetés kapacitásnövelését szolgálja. Ezt nevezi a vízügy vízvisszatartásnak, hülyének nézve olvasót és újságírót egyaránt.
A valódi vízvisszatartás nem egyenes, mélyre vágott csatornákban, hanem sekély, kanyargós patakokban, folyóágakban, erekben történik, ahonnan van ideje a víznek beszivárogni a talajba, és ahonnan áradáskor kilépve hozza magával a földet termékennyé tevő iszapot. Ilyen műtrágyaínséges időkben különleges önsorsrontás, hogy az iszapot nem kiengedik az áradással a szántókra, hanem kikotorják a vízfolyásokból, aztán felhalmozzák valahol.
Nem gonoszság, hanem alapjaiban téves elvrendszer
„Az ország azon területein, ahol biztosítottak a megfelelő eszközök (pl. csatornahálózat), a vízügy tevékenységének köszönhetően - az időjárástól függően(!!!) - a megfelelő vízmennyiség a felszín alatt és a felszínen is rendelkezésre áll, nem csak a mezőgazdaság, hanem a vizet igénylő ökoszisztémák számára is” – olvashatjuk tovább.
Ez a mondat jó néhány kérdést vet fel.
- Az időjárástól függően. Tehát ha szerencsénk van, és elég eső esik, akkor van elég víz a tájban – a vízügynek köszönhetően –, ha viszont nem esik elég eső, akkor nincs elég víz, de ehhez már a vízügy csatornáinak nincs közük. De akkor mire van a vízügy? Esőtáncot nélkülük is tudunk járni, aztán vagy bejön, vagy nem.
- Az időjárás mitől alakul olyanná, amilyenné? Nem a helyi földrajzi körülmények miatt?
- A mezőgazdaság mitől nem része az ökoszisztémá(k)nak?
- Ha vannak vizet igénylő ökoszisztémák, akkor vannak vizet nem igénylő ökoszisztémák is?
Jelenleg olyan nagytérségi tervezések és kivitelezések zajlanak (a Nyírség, Hajdúhátság és a Duna-Tisza közi hátság vízpótlása), ami tovább növeli azon területeket, ahol az aszály hatásai emberi beavatkozással mérsékelhetővé válnak
– így teszi le a garast végül az OVF a természet további igába hajtása mellett.
Ha belenyúltunk a természetbe, és végül baj lett, akkor nyúljunk bele még mélyebben – ez az uralkodó alapelv. Még mindig sokan nem értik, hogy éppen a túlzott emberi beavatkozás okozta a bajt, és ha hagynák a vizet a természetes útján mozogni, akkor lenne a tájban víz a sivatagosodás helyett.
„A vízügy működéséből, az eredményéből és a kommunikációjából is az látszik, hogy a szakmai vezetés szintjén nem ismerték fel a vízháztartási féléveket, az árvíz szerepét, a kisvízkörforgások jelentőségét” – válaszolta erre Balogh Péter.
Ami történik, az tehát nem természeti katasztrófa, nem a bibliai hét csapás, hanem az emberi beavatkozás következménye.
Nem sivatagosodás, hanem sivatagosítás van Magyarországon.
A vízügy feladata pedig a vízgazdálkodás, ezen belül pedig az, hogy pufferelje a vizet, illetve engedje a természetnek, a tájnak pufferelni, ezzel jelentős mértékben kivédve az időjárási szélsőségeket (aszály, hőhullám, özönvízszerű eső, áradás) is. Az árterek, vizes élőhelyek és tavak folyamatosan tárolták és pufferelték a vizet, többlet esetén eltározták, hiány esetén visszapótolták a tájba, ezáltal egész évben kiegyensúlyozták a folyók vízhozamát. Az emberi folyószabályozás hozadékaként, az eredetileg is ingadozó Tiszán akár százszoros vízhozamkülönbség is előfordulhat: a kisvíz idején mértek már 40 m3/s-es hozamot, míg áradáskor 4000 m3/s körül is lehet. Ma, amikor a Tisza-menti aszály közben a Pó-alföld sorsa is rosszra fordult, érdemes megemlíteni, hogy a két folyó szabályozását ugyanaz a velencei mérnök, Pietro Paleocapa irányította a XIX. században.
A vízügy és az ipari mezőgazdaság kéz a kézben
Vannak olyan területek az országban, amelyeket a gyenge minőség, a belvíz és az aszály is sújt – ezeknek ideális esetben is rossz lenne a terméshozamuk, nem valók szántónak, mégis erőltetetten szántják a gabonabánya üzemmódban működő agrár-nagyvállalatok, és még komoly költségek árán a belvizet is távol tartja róluk a vízügy. Mindezt ahelyett, hogy visszaengednék például legelőnek, rétnek, ártérnek. A szántóknak országszerte ráadásul csupán néhány százalékát fenyegeti belvíz (évtizedenkénti nagy áradásokkor éri el az 5 százalékot), és ezek kedvéért szárítják, aszalják az összes szántóföldünket.
Az Alföld már igencsak szembeötlően vízhiányos, de a mostani aszály előtt sem volt jó a helyzet, szakemberek sokasága már egy-két évtizede kongatja a vészharangot, és az elmúlt években azok a gazdák is csatlakoztak hozzájuk, akik elkezdték a gyakorlatban megérezni a sivatagosodás és a felmelegedés következményeit. Az Alföld messze elmarad a párolgási potenciáljától, ami azt jelenti, hogy majdnem kétszer annyi vizet tudna elpárologtatni és így majdani csapadékká változtatni, mint amennyivel ez ténylegesen megtörténik. Forogna a víz szívesen, de nem tud, mert inkább elvezetik a tájból.
Nem a konfliktus, hanem a nemzetstratégiai érdekünk a lényeg
A PestiSrácok cikke, majd az Országos Vízügyi Főigazgatóság válasza és jelen viszontválasz ellenére ebben az ügyben nem a konfliktus a lényeg. Nem cél semmibe venni a vízügy szakmai tudását, sőt ellenkezőleg: a táj- és környezetbarát megoldások szolgálatába lehetne állítani, amelyekkel megtarthatnánk az általunk művelt és lakott magyar tájban a vizet. A táj kiszárítása helyett, ugyanazokból a pénzügyi forrásokból, jelentős részben uniós finanszírozásból, ugyanazzal a gépparkkal meg lehetne oldani a tájrehabilitációt is. Modernizált fokgazdálkodás, irányított vízkormányzás, azaz vízkivezetés a gátakon túlra, az ártérbe – mindehhez megvan a vízügy szakmai tudása.
Az ügy másik fontos tényezője, az ipari mezőgazdaság, amelyet nyilván nem lehet és nem is kell teljesen felszámolni, ám kellő helyet kéne hagynia a vízmegtartó gazdálkodásnak és a tőle elválaszthatatlan, kisgazdaságokra épülő mozaikos tájszerkezetnek. Erre már csak azért is jó oka lenne, mert hosszú távon sem a további csatornázás, sem az öntözési infrastruktúra fejlesztése nem megoldás, ha közben eltüntetik azt, amivel öntözni akarnak.
Az ipari mezőgazdaság vízigényét is kizárólag a vízpuffer-orientált tájgazdálkodás tudja kielégíteni.
Jellemzően olyan, évtizedeken átívelő nemzetstratégiai kérdéskör ez, amelyet nem kéne belesüllyeszteni a pártpolitikai posványba, mint például az oktatásegészségügyet. Minden épeszű ember számára szekértáborokon átívelő ügy, hogy legyen hol levegőt vennünk, legyen mit ennünk-innunk, legyen mivel mosakodnunk és ruhát mosnunk évtizedek múlva is. Ezek mellőzését meghagyhatnánk a nyugati Szent Morálnak.
Széchenyi István a folyóink szabályozásával és hajózhatóvá tételével vitt véghez nagy cselekedetet annak idején, megértve a kor szavát. Most, amikor már bőven érezzük a túlszabályozottság rossz hatásait, ráadásul közhely, hogy a víz lesz a XXI. század legfontosabb kincse, a vizes élőhelyek és árterek rehabilitációja, a táji vízmegtartás és ezzel a létfeltételeink újrateremtése a kor szava.
Aki ezt másként gondolja, az nyílt vitában képviselhetné az álláspontját a tájrehabilitációt szorgalmazó szakemberekkel szemben. A PestiSrácok szívesen teret biztosít ennek a párbeszédnek, akár élő műsorban.
