Ipper, Szepesi, Kalmár, Róbert – mit műveltek 1956-ban Kádárék hálózati emberei a Rádióban?
Hiába tárta 1992-ben a nyilvánosság elé Molnár Károly, hogy tudomása szerint Szepesi György, Ipper Pál, Kalmár György és Róbert László a forradalom alatt a rádió "operatív tisztje" volt, az ügyből semmi sem lett. Most, huszonhat (!) évvel a cikk után részben igazságot szolgáltathatunk Molnárnak: mind a négyen a hálózat emberei voltak, ha nem is feltétlenül "operatív tisztként". Szepesi "Galambosként", Ipper Pál az ÁVH tisztjeként, Kalmár György és Róbert László titkos munkatársként (utóbbi később szt-tiszt lett) szolgálta a rendszert. Róbert a rendszerváltás után a MÚOSZ elnöke lett, a társairól jelentő, a forradalom alatt megbocsáthatatlan rádióbeszédet tartó Szepesit még ma is úgy simogatják, mint az Aranycsapat 12. játékosát.
„Kik voltak operatív tisztek a Rádióban? Kalmár György visszautasítja a vádakat”
– ezzel a címmel jelent meg 1992-ben egy cikk a Népszavában. Az írásban felidézték Molnár Károly, az '56-os Szabad Kossuth Rádió és később a Szabad Európa Rádió egykori munkatársának sajtótájékoztatóját, amelyet egy szőnyeg alá söpört ötvenhatos ügy kapcsán tartott. „ – Az aláírók jelentkezését várom – mondta Molnár Károly <…> A száz aláíró, akiket említett, azok az egykori (vagy még mindig) rádiós, ma már esetleg tévés dolgozók, akik az 1956-os forradalom után aláírták azt a nyilatkozatot, amit az ENSZ-hez is eljuttattak, s melyben kifejtették: az ENSZ úgynevezett ötfős bizottságának állításával ellentétben a Rádió épületét ’56-ban szervezett fegyveres támadók ostromolták, tehát nem forradalmárok, hanem ellenforradalmárok.”
Molnár a cikk szerint azt várta (bár nyilván nem várta), hogy az egykori aláírók vállalják, esetleg tagadják meg egykori nyilatkozatukat. Szerette volna, hogy Gombár Csaba rádióelnök a megújult Rádió nevében vonja vissza vagy igazítsa helyre ezt a szégyenteljes szöveget. Természetesen hiába. Jellemző Gombár válasza (aki a médiaháború közepén ekkor sem vállalt fel semmiféle konfrontációt a régi gárdával, nem véletlenül akarta az őt kinevező MDF-kormány már leváltani), aki a Népszavának azt mondta: „a Rádió archívumában nincs ilyen dokumentum, s ő úgy véli, az valószínűleg a levéltárban található meg. Mint mondta, ő az üggyel különösebben nem kíván foglalkozni, az események tisztázása a történészek dolga.”
Ebben a reakcióban az akkor történteket ismerve semmi meglepő sincsen, de nem is emiatt figyeltem (kerestem rá) erre a cikkre.
„Végezetül elhangzott néhány név is az egykori aláírók közül – Sipos Tamásé, Ipper Pálé, Szepesi Györgyé, Róbert Lászlóé, Kalmár Györgyé – az utóbbi négy név mellé Molnár Károly a történeti hűség kedvéért hozzátette, hogy ők akkoriban a Rádióban beszervezett operatív tisztként működtek.”
Súlyos vádak voltak ezek. Bár a Népszava több érintetett megkeresett, egyedül Kalmár nyilatkozott: „Kalmár György a személyét érintő vádakra reagálva úgy fogalmazott: nem emlékszik arra, hogy ilyen nyilatkozatot valaha is aláírt. Azt pedig kifejezetten tagadta, hogy operatív tiszt lett volna. Molnár Károlyra úgy emlékszik, mint egy bukott emberre, akit mindenhonnan kirúgtak, s akinek Szepesi György kérésére ő biztosított munkát az Új Tükör magazinnál, amikor nem volt állása. Szepesi Györgyöt és Róbert Lászlót hiába kerestük tegnap, hogy véleményüket megkérdezzük, nem sikerült őket elérnünk.”
Kalmár válasza bicskanyitogató, de a szokásos narratívát követi. Egyrészt még a nyilatkozat aláírására sem emlékszik, másrészt az őt megvádoló embert „bukottnak” nevezi, akinek még ők biztosítottak munkát Szepesivel.
Most utólag igazságot szolgáltathatunk Molnár Károlynak. A négy név mindegyike a Hálózathoz tartozott, nem is akármilyen beosztásban.
I. Kalmár György titkos munkatárs
A négy említett rádiós közül Kalmár Györgyről mostanában írtam meg, hogy a futtatott hírszerző-újságírók egyike volt, aki titkos munkatársként külföldi fiatalokat környékezett meg az állambiztonság számára.
Kalmár ezenfelül a szovjet KGB újságíró-fedőszervének budapesti iskoláján tanított, képzelhetjük, milyen szinten volt bekötve a diktatúrához.
II. Szepesi „Galambos” György
Szepesi György, az Aranycsapat állítólagos tizenkettedik játékosa „Galambos” fedőnéven jelentett a belső elhárításnak. Őt mint besúgót először Paul Lendvai leplezte le, hiszen mások mellett ő is jelentett az egykori „társadalmi kapcsolatról” (Lendvai ávéhás múltjáról cikkem itt).
A most, február elején a születésnapját ünneplő Szepesi három munkadossziéja közül csak egy maradt meg, abban „Galambos” többek között arról értekezett, hogy – idézem – „szét lehetne zuzni” Puskás-Kocsis legendát. De jelentett Grosicsról, Bozsikról, Cziborról is, nem beszélve arról a javaslatáról, amelyben egy emigráns csoport szétrobbantásáról írt.
Takács Tibor kutatása és könyve szerint Szepesit 1950-ben szervezték be. Igazi vonalas kommunista volt, 1956-ban arról vált hírhedtté, hogy október 24-én a sportolók nevében (!) tartott beszédet a rádióban, amelyben a rend helyreállítását követelte.
Abban megegyeznek a visszaemlékezések, hogy a sportolók egyáltalán nem akarták az olimpián látni, nekem egy emigráns kapus azt mondta, ki akarták dobni a repülőgépből...
Pályafutása a rendszerváltás előtt és után is töretlen maradt.
III. Róbert László titkos munkatárs, majd szt-tiszt
Lépjünk tovább. A harmadik személy, Róbert László (Ilkei Csaba kutatása és az elérhető dokumentumok szerint) szintén hírszerző-tudósító volt, egészen pontosan az állambiztonság titkos munkatársa, majd 1968-ban az egyik legmagasabb kasztba került, szigorúan titkos tiszt lett a III/I-nél. Őt 2016-ban tüntette ki a MÚOSZ, az akkori elnök, Komlósi Gábor adta át a tiszteletbeli tagságról szóló emléklapot a „külpolitikai riporterek doyenjének”. A díjat itt is kipipálhatjuk. Saját könyvének fülszövege szerint csodálatos embert tisztelhetünk benne, Zsidónak születni című művéről ezt olvashatjuk: „A tiszta szívű, naiv ifjúkommunistából a Rajk-per után bútortróger, később a Rádió római, illetve párizsi tudósítója lesz. Egyik vietnami könyvéhez Graham Green
A szerző élete egyik legnagyobb kalandjának tekinti, hogy felkutassa az igaz, az etikusan hatékony embert a háborúk, a faji és társadalmi elnyomás rettenetei között is, a Tízparancsolat és az Evangélium igéinek segítségével.”
Róbert még 1992-ben kikérte magának a cikket
Az Arcanum.hu folyóirat-gyűjteményének hála kiderült, hogy Róbert 1992-ben válaszolt a leleplező cikkre, azaz akkor éppen kevéssé gyakorolta az egyik fontos keresztény erényt (megbocsájtás). Pökhendi, cinikus publicisztikáját az eredeti írás szerzője, a „fiatal” és „tudatlan”„O.D.” „nevében” írta meg. Önmagáról Róbert László így harmadik személyben írt magasztalást (a jelentésekben is így fogalmaztak magukról a jelentők), amelyben állítólagos ötvenhatos reformcselekedeteit, petőfi körös tetteit elemezte. S persze kitért a négy hálózati embert reflektorfénybe állító Molnár Károly lejáratására is:
„Vajon honnan tudhattam volna
Róbert itt egyrészt belerúgott az emigráns lapba (amit nyilván nem lehetett itthon „ronggyá olvasni”), másrészt előhozta a rendszerváltás történetének egyik leghomályosabb figuráját, Joseph von Ferencyt, a „médiamenedzsert”, aki ekkoriban Antall Józsefék köreihez törleszkedett, amúgy meg a rezsimben a Katonapolitikai Osztály tisztje volt. Róbert azt is sérelmezte, hogy a Népszava újságírója őt nem kereste meg, csak Kalmárt. Aki „az ötvenes években a Magyar Rádió párttitkára
Majd így folytatta: „De hát azért van a szerkesztőm, hogy megkérdezze tőlem: M. K. vajon mivel bizonyította azt, ami eltűri a nyomdafestéket? És mindent összevetve: ha kormánytagok, pártvezérek, vezérigazgatók, írók és újságírók naponta illetik egymást esetleges háromper- hármassággal, görénységgel, akkor vajon nem tenné-e jobban R. L. is, ha ilyen apróságok miatt nem kapná fel a vizet? Volt aláírás, nem volt, operatív volt, nem volt – ki figyel ma ilyesmire oda ...
Valami rémlik ugyan, hogy azt az R. L.-t választották olyan 85 százalék körüli többséggel a rendszerváltás idején a Magyar Újságírók Szövetsége elnökévé. S akkor valami olyasmit talált mondani: elvállalta, mert nem utolsósorban azért akar harcolni, hogy a régi mocskot ne új mocsok váltsa fel... Hát ez úgy látszik, neki se sikerült. Le is mondott...”.
Természetes, hogy büszke a MÚOSZ-elnökségre, de pontosan tudjuk, ki kerülhetett ilyen pozícióba akkoriban. S bár a rendszerváltás után már a mocsok ellen "harcolt", szintén Ilkei kutatásából (illetve Róbert kézzel írt leveléből - ÁBTL -) tudjuk, hogy néhány évvel korábban, a nyolcvanas években még elmaradt ruhaköltségét, és szt-tiszti nyugdíjának emelését kérte számon az állambiztonságon.
IV. Ipper Pál államvédelmi százados
Végül nézzük Ipper Pált. Ő 1951-ben államvédelmi főhadnagy, két évvel később már százados lett, 1953-ban helyezték a Magyar Rádióhoz (ott töltötte a forradalmat), később a tévé New York-i tudósítója (!), szerkesztője, műsorvezetője lett, majd diplomataként helyezgették ide-oda. Az 1990-ben meghalt Ippert a 168 órában Mester Ákos és Győrffy Miklós búcsúztatta. Mester búcsúztatása megéri az idézetet:
„Sokan vagyunk, akik sokat köszönhetünk neki. Mert Pali – az utánunk következő korosztálynak Pali bácsi – nem csupán főnökünk volt, hanem a barátunk és szakmai professzorunk, aki észrevétlenül tanított bennünket toleranciára, tisztességre, türelemre, vitakultúrára, világlátásra, igényességre, szakmai szigorúságra, a szélsőségektől való távolságtartásra, az emberi kapcsolatteremtés fontosságára, egymás munkájának megbecsülésére és arra, hogy a csapatszellem nemcsak kialakítható, hanem át is örökíthető.”
Át is örökíthető. Ipper egyébként nem csak az ellenséget (egyház), de a sajátjait, a kommunistákat is üldözte: „Egy másik dossziéban az olvasható Ipper államvédelmis múltjáról, hogy részt vett Rajk László ügyének vizsgálatában, mint >kiértékelő és egyéb bizalmas feladatot végző személy<.” – írta róla Vörös Géza: Egyházüldözők arcképcsarnoka című tanulmányában, ami a Betekintőben jelent meg. Mások mellett még Ipper teljes anyagát sem ismerjük, de ezzel az előélettel gyaníthatóan mindenben kiszolgálta a diktatúrát.
Látjuk, hogy Molnár Károly nem a levegőből szedte vádjait, még akkor is, ha valószínűleg nem lehettek mind a négyen „operatív tisztek”. Még az is elképzelhető, hogy éppen akkor egyikük sem volt az. Most már utólag, sajnálatosan későn igazságot szolgáltathatunk Molnárnak. Mind a négy megfuttatott, a rendszerváltás előtt és után is ünnepelt szakember a Hálózat embere volt.
Fotók: Fortepan.hu
