Jobbá tette a melegek életét az LMBTQ-lobbi?
Ha már az olimpiai megnyitóból sikerült egy hatalmas woke-LMBTQ-dragqueen-showt varázsolni, tegyünk fel az izgalmas kérdést!
Visszatérő toposz egy-egy budapesti Pride-on, hogy ugyan ma is elképesztően nehéz az LMBTQ-saláta valamelyik betűjeként élni, de a kétezres években milyen rossz volt, pláne a ‘90-es években. Tényellenőrizzük, hogy Magyarországon valóban így volt-e!
A kétezres évekre kevésbé emlékszem, de nem azért, amiért egy tisztességesebb zenész: bájosan unalmas volt, eltekintve a köcsög Gyurcsánytól és a kommunistáktól. Persze, kiment pár darab, nem annyira értelmes szélsőjobbos ürge hőbörögni a Pride-ra, de az izgalmi állapotuk inkább annak volt köszönhető, hogy az LMBTQ-brand akkor érkezett meg látványosan Magyarországra. Korábban csak néhány eldugott rendezvényen és filmvetítésen ünnepelték magukat az érintettek, eszükbe sem jutott kötelező programként előírni az unalmasan ciszheteró többségnek a jelenlétet. Aztán a szélsőjobb is eltűnt, vagy megváltoztak, és már nem akartak kockakővel buzeranciát gyógyítani az Andrássyn. Vagy rájöttek, hogy fárasztó és értelmetlen a meleg aszfalton ellentünteni, ami az agyműködés egyértelmű jele.
Meg persze elhangzott a „Ne dobáld a buzit!” felszólítás a rendőrség részéről, amiből melegellenes állami kirohanást gyártott utólag a propaganda, pedig ez a legalapvetőbb intés, ha egy békés, egymást tiszteletben tartó, udvarias, növényevő társadalomban akarunk élni.
De tulajdonképpen annyira érdekelt bárkit is a másik szexuális orientációja, mint manapság a kortárs költészet: néhány nekikeseredett hülyétől és megélhetési társadalomtudóstól eltekintve a hétköznapokban senkit. Meglepő módon pont akkor lett ez központi kérdés nálunk, amikor minden egyéb értelmes mondanivaló híján globális szinten a legfontosabb kurrens üggyé emelték. Identitáspolitikát telepítettek alapértelmezett szoftverként az üres fejekbe, hogy olyasmik miatt aggódjanak a derék választópolgárok, olyasmik miatt háborodjanak fel, ami nem érinti a hagyományos baloldalt felváltó globalistákkal szoros egységfrontot üzemeltető multinacionális cégek ügyleteit.
Az LMBTQ-betűsaláta tagjai tök jól elvoltak egészen addig, amíg fel nem szólították őket arra, hogy legyenek elnyomottak.
Kiváló példa erre, hogy a ‘90-es években egy csomó híres, mit híres, imádott, körberajongott zenészről közismert volt, hogy a színpad mögött gyülekező lányok helyett a kukit szeretik. És kit érdekelt? Konkrétan senkit. Fel sem merült, hogy tüntetőleg megyünk vagy nem megyünk el mondjuk egy Judas Priest koncertre Rob Halford miatt, mert ezzel a rendkívül fontos döntésünkkel támogatjuk vagy ellenezzük az LMBTQ-közösséghez tartozó személyek jogkiterjesztő küzdelmét. Tényleg mindenki, az égadta világon mindenki leszarta.
Emellett tele volt a Capella, meg a kor többi, tök nyilvánosan működő buzibárja. Hétköznapi ciszheteró arcok jártak ezekbe a klubokba, mert a csajozás mellett mindenféle nyomasztás nélkül rá lehetett csodálkozni egy transzvesztita előadóra, ami akkoriban még érdekes és különleges volt. Ők meg imádták ezt a figyelmet, tökre hálásak voltak, amikor ártatlanul megkérdezte őket valaki (valaki!!!), hogy mégis mi a jó a kukiban.
Aztán rajtaütésszerűen eltelt 30 év, és olyan, korábban fel sem merült problémák kerültek a középpontba, miszerint a melegeknek arra van szükségük, hogy heteróként kezeld őket, de közben ünnepeld őket a melegségükért. (Ezt mégis hogyan? – a szerk.) Meg hogy inézni kell nekik a babócát, különben szomorúak lesznek. Oké, csak korábban volt egy közmegegyezés arról, hogy az LMBTQ egy szubkultúra, hagyjuk békén őket minden marhasággal. És ahogy az állam nem intéz gyereket a mode-osoknak meg a metallikásoknak, úgy a Village People és a George Michael rajongóival sincs semmi dolga.
Mert ezek már olyan ügyek, amikben a korábbi ártalmatlan szemlélődő, illetve a melegek hálószobatitkai iránt markánsan érdektelen heteróknak is lett véleményük. Egy részüknek meglehetősen lesújtó. Ahogy az sem váltott ki felhőtlen boldogságot a kívülállókban, hogy kötelező pride heteket és hónapokat vezetnek be a munkahelyükön, mondjuk szoftvermérnökként egy teljesen hülye és teljesen dagadt kishölgy előadásait kell hallgatnod a HRS-ről, hogy mi a helyzet az LMBTQ embertársainkkal. Mert hogy kit érdekel ez tudományos hadigenderészeti előadás formájában? A végén meg jön a körlevél a CEO-tól, hogy a legmelegebb nyári napot nyaralás helyett felvonulással kell töltened az Andrássyn, mert a cég által képviselt értékek, az inkluzivitás és a diverzitás mellett hitet kell tenned, különben nincs emelés. Aztán hazamegy a dolgozó, bekapcsolja a Netflixet, és megnézi, hogy a Star Warsban a sithek és a jedik közötti ellentét tulajdonképpen arról szól, hogy a patriarchátus nem engedte a leszbikus boszorkányközösségnek a normálistól eltérő erőhasználatot és a reproduktív jogaik szabad gyakorlását.
És ettől tényleg mindenkinek elkezd lüktetni a halántéka, hogy na, ez azért már túlzás, gyerekek!
A budapesti pride-on elhangzott megállapításokkal szemben nem, nem lett jobb az LMBTQ-betűsaláta tagjainak attól az élete, hogy minden róluk szól. Nem lett jobb nekik attól, hogy állandóan velük kell foglalkozni, ugyanis a hatás-ellenhatás törvénye szerint minden nyomasztás dühöt vált ki. Ezért állt elő az a furcsa helyzet, hogy míg a multik kivezénylik a dolgozót felvonulni, addig Lady Dömper drag queen előadásai kiszorultak a külvárosba, a korábban népszerű melegbárokba csak néhány turista téved be véletlenül, és minden épeszű ember menekül, ha szóba kerül a téma, hiszen nem lehet olyat mondani, ami megfelelne a lobbi elvárásainak.
A vidám és szivárványos, egymásra rácsodálkozó, a másik iránt érdeklődő és a mindenkit elfogadó ‘90-es évekkel szemben sikerült a haladás jegyében összehozni egy sivár és szürke falansztert, amiben mindenki a saját, kibeszéletlen és kibeszélhetetlen frusztrációját dédelgeti otthon, a négy fal között. Nagy tapsot az LMBTQ-lobbinak! Majdnem sikerült jobb világot építeni.
