Miközben az európai liberális PC-sajtó fokozott, a baloldali politikai elit pedig közepes háborús pszichózisban ég, mintegy várva az oroszokkal való fegyveres konfrontációt, felmerül a kérdés, hogy a háborús héják vajon pontosan kiket is küldenének a frontra ágyútölteléknek. Az európai átlagpolgár ugyanis látványosan nem vágyik a háborúra, “még csak” gazdasági árat sem hajlandó fizetni Ukrajna soha el nem jövő, Moszkvát megsemmisítő offenzívájáért. A képtelenségek között nem is beszélve az európai hadseregek siralmas személyi és műszaki állományáról. A Monarchia idejében vagyunk hát, a dátum 1914, a hadsereg soknemzetiségű, a vezérkar emberemlékezet óta nem látott háborút, a felszerelés silány, a pszichózis pedig magas – Európának is Trianon kell?
Egy kényelmes brüsszeli szerkesztőségből természetes módon bárki lehet virtuális stratéga. A klaviatúra mögül Avgyijivka is csak egy pont a térképen, a fagyott pusztában előrenyomuló hadosztályok pedig csak piros vagy kék markerek, amelyeket tetszés szerint lehet tologatni. A valóság azonban az, hogy mindkét oldalon – jórészt besorozott – emberek vannak a markerek alatt, akik valamilyen cél vagy kényszer mentén harcolnak a világ jelenleg egyik legkellemetlenebb helyén, az ukrán fronton. Adódik tehát a kérdés, hogy azok a háborús héják, akik folyamatosan az Oroszország elleni háborúra hangolják a közvéleményt, pontosan kiket látnának hasonló körülmények között valamelyik kelet-európai hómezőn? Nyílván nem magukat.
A NATO–Oroszország fegyveres konfliktus valamelyest a szankciós rezsim önfeláldozásához hasonló. Ha az Egyesült Államok nélkül nézzük az Észak- Atlanti Szövetség haderejét, azt láthatjuk, hogy Európa amerikai segítség nélkül az ukrajnai borzalmakhoz hasonló katasztrófával néz szembe. A két legnagyobb haderő, Németország és Franciaország csupán az orosz katonai kapacitások töredékét képesek felvonultatni. A nyilvánosan elérhető adatok szerint az európai NATO-tagállamok összesített hadereje sem közelíti meg az oroszok már kiképzett – és több-kevesebb harctéri tapasztalattal rendelkező – állományát. Németország (190 ezer fő) és Franciaország (250 ezer fő) sorállománya például nagyságrendileg a felét teszi ki a 900 ezresre becsült orosz haderőnek. És persze itt bárki jogosan vetheti fel, hogy azért a világ legerősebb hadserege, az amerikai is a szövetség tagja, egy ilyen konfliktus esetén az esetleg Oroszország mellett felvonuló közép- és nagyhatalmak kapacitáscsökkentő faktorán kívül egy sokkal fontosabb faktor is fennáll a mai Nyugaton.
Először otthon sepregessen az ember
A háború nem a kockás füzetben dől el, ahogy ezt láthatjuk Ukrajnában is. Egy olyan komplex rendszer, amelynek felvázolása valószínűleg csak utólag, történelmi távlatból lehetséges. Az egyes faktorokat azonban külön-külön előre is vizsgálni lehet. Az egyik legfontosabb tényező pedig a hátország tűrőképessége egy háború során, értve a gazdasági és szociális aspektusokat ez alatt.
A dolog gazdasági oldalát már sokan tárgyalták az elmúlt években: a szankciós rezsim úgy roppantotta meg Európa gazdaságát – és főleg nehéziparát –, ami a teljes katasztrófa receptje még békeidőben is. Így még nehezebben érthető az európai vezetők azon tarthatatlan álláspontja, miszerint egyszerre kell megroppantani Oroszországot azáltal, hogy a saját gazdaságunkból kivonjuk az olcsó energiahordozókat, és kell készülni a hadiiparra átállt Oroszország elleni esetleges konfliktusra.
Ehhez képest sokkal kevésbé kibontott faktor a szociális oldala egy esetleges konfliktusnak. Az európai fegyveres erők évtizedek óta létszámkrízisben vannak. A fent említett franciák, akik a legnagyobb nyugat-európai hadsereggel rendelkeznek, de 1997 óta nem volt sorkatonai kiképzés. Németországban pedig csak tisztből nagyjából annyi hiányzik, mint a teljes magyarországi sorállomány, 21 ezer katonai vezető és több tízezer egyéb személy hiányzik a Bundeswehrből. Nem csoda, hogy Olaf Scholz a napokban igyekezett elhatárolódni egy fegyveres konfliktus lehetőségétől.
A sorkatonaság intézménye kuriózummá vált az elmúlt két évtizedben, ami jelentősen behatárolja Európa önálló védelmi képességeit. Márpedig az élőerő nemcsak az egyre ritkább gyalogsági összecsapások miatt fontos, hanem az esetlegesen rendelkezésre álló haditechnika üzemeltetéséhez. Ugyanakkor a honvédelem mint gondolatiság legkésőbb az utóbbi 10 évben üldözött gondolattá vált Európában. Egy egész generáció – vagy inkább kettő – nőtt fel úgy, hogy a honvédelmet valamilyen avítt, sőt, kifejezetten megvetendő dolognak látta – ezt sulykolta a média. Az önfeladás olyan szinteket ért el legkésőbb 2015 után, ami a társadalom teljes elérdektelenedéséhez vezetett. Nem beszélve arról a költői kérdésről, hogy Nyugat- Európa “színes társadalmainak” kozmopolitái és betelepültjei vajon hajlandóak lennének-e fegyvert fogni. És ha igen, lenne-e ennek bármi értelme.
Nemzeti összetartozás, a közös európai értékekbe vetett hit, és a kulturális összetartozáshoz, valamint a megmaradáshoz való ragaszkodás nélkül értelmezhetetlen, hogy mit várnak a háborús héják. Hiszen éppen azok sürgetik a katonai konfliktust, akik az esetleges háború elleni védekezőképességet szisztematikusan építették le. (Ez éppen olyan szürreális, mintha valaki a gyermekek védelmét szolgáló szabályok ellen tüntet, aztán meg a gyermekvédelemért.)
Hogy akarnak úgy háborúzni ezek az emberek, hogy nincs senki, aki megvédené Európát? Vagy csak azok haljanak meg, akik még hisznek olyan avítt elvekben, mint Isten, haza, család? Merthogy a szivárványos lobbisták, az illegális bevándorlók és azok szponzorai, a nemzetek eltörlését hirdető imperialisták és kommunisták nem lesznek ott az első sorokban. Akkor ki lesz?
Bízzál Istenben, és tartsd szárazon a puskaport
– szól az Oliwer Cromwellnek tulajdonított mondás az angol polgárháború időszakából. Csakhogy a puskaport szankcionáltuk, a maradékot meg az ukrán darálóba küldtük, Istent pedig feláldoztuk a liberalizmus és a politikai korrektség oltárán. Kérdés, hogy akkor mi marad nekünk? Nekünk ukrán gabona, Brüsszelnek az amerikai obsit.
Fotó: Hatlaczki Balázs/PestiSrácok.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS