Amikor a prosztó nem talál be - A Ziccerdobás című sorozatról
Szókimondó, bizarr, szellemes – ígéri a Netflix a Ziccerdobás című sorozatról, az igazság viszont az, hogy a streamingszolgáltató új, saját gyártású vígjátékszériája kicsit sem szellemes, egy részt is kínkeserves volt végignézni belőle. S bár mindig van remény, hogy egy-egy új animációs sorozat a South Park és a Family Guy kikövezte úton haladva, kreatívan, a prosztó és az intellektuális humor kellemesen friss egyvelegével dolgozva, új színt hoz a rajzfilm szcénába, biztos, hogy ez nem a Ziccerdobás lesz. Hogy miért? Kritikánkból kiderül.
MM – 061.hu
A minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár alapigazságból kiindulva minden, ami prosztó, lehet vicces, de nem minden vicces, ami prosztó. Vagy valami ilyesmi... (nagyon akartam ezt az analógiát, nem annyira jött össze). A lényeg, hogy a Ziccerdobás (Hoops) című sorozat – amely augusztus 21-től látható a Netflixen – azon bukik el, hogy kizárólag a gyökérségével kíván szórakoztatni.
Végy egy tuskó gimis kosárlabda edzőt (Ben Hopkins), akinek dől a mocsok a szájából (tényleg végig káromkodik), és aki mindenével azon van, hogy eljuttassa a bajnokságig kétbalkezes csapatát. Egy komplexusos, egykori sztárkosaras apja árnyékában élő lúzerről van szó, akinek a házassága is tönkrement, szóval innen indulunk. Egy ilyen karakterre ugyan lehet építeni sorozatot, de csak akkor, ha a többi szereplő a helyén, a történetvezetés is rendben van, azaz a néző tud másra is koncentrálni, és nem azt érzi, hogy az egész sorozat egy céltalan káromkodás. Nos, ez sem sikerül a Hoops-nak, ugyanis a „stáb” egytől egyig elunt, elhasznált karakterekből áll: a szedett-vedett kosárcsapat tagjai csak úgy, mint az edzőbá'val azonos intellektuális szinten lévő igazgatónő, a flegma exfeleség, vagy az extrovertált, ex-sztárkosárlabdázó apuka. Mind láttuk már őket valahol, nincs bennük semmi új íz, semmi unikum. Ezeket összeadva pedig hamar kiviláglik, a Ziccerdobás tényleg minden ziccert kihagy, és megmarad egy gusztustalan poénokkal(?) tűzdelt, jelentéktelen sorozatnak.
Az első öt perc tömény gyötrelem után felmerül bennem a kérdés: mióta kell a kreatív humort a taplóval kiváltani, vagy meggyalázni? Vagy inkább miért kell? Tényleg csak a fingós poénokon tudunk nevetni? Félreértés ne essék, jól adagolva, megfelelő ritmusban, és egy adott határig ez is vicces, és az is, ha teret adunk egy-egy káromkodáscunaminak. A baj csak az, hogy a vécéhumor és az öncélú bazdmegelés akármilyen kreatív kombinációkban is jelenik meg, önmagában kevés ahhoz, hogy nevetésre bírja a nézőt. Sőt, a másodperc törtrésze alatt a visszájára fordulhat az egész, és a kezdeti kellemetlenség érzésből pillanatok alatt eljutunk a szekunder szégyenig, onnan pedig a stop-gombig. De én megadom az esélyt Jake Johnson és Ben Hoffman alkotóknak, gondoltam, így fogösszeszorítva végigszenvedtem a bevezető rész 25 percét, de tényleg azt éreztem, hogy az út – amin például a nyelvezetében némileg moderáltabb, altesti gesztusaiban azonban hasonlóan merész Brickleberry is elindult – egyenes és fantáziátlan, a gondolkodást és kreativitást mellőző, a sorozatírást a könnyebbik végéről megfogó szemlélet pedig egyszerűen öngól.
De ha sikerül is túllendülni a "te vérfertőző szopadék szarkupac" (a leleményes magyar fordítás legalább ad valamilyen színt a nyelvezetnek, szemben a "fuck"-halmozó angol egysíkúságával) és ehhez hasonló trágár retteneteken, akkor sem vagyunk előrébb, mert a sztori átlagos és unalmas, egy indokot sem találok arra, hogy megnézzem a Ziccerdobás második részét. Ez most nem jött össze, srácok.
Értékelés:
