Kinek állíthatunk szobrot mi, magyarok?

A nemzetben gondolkodók régi adóssága került némi törlesztésre azzal, hogy december 7-én Lakiteleken, a Hungaricum Parkban hivatalosan is felavatták Csurka István drámaíró, politikus mellszobrát. Ahogyan az nálunk lenni szokott, természetesen pro és kontra vélemények láttak napvilágot a szoboravatással kapcsolatban. A történet nem újkeletű és messze nem Csurka Istvánnal kezdődött. Mindenesetre a cél adott: jöjjön el egy olyan világ, ahol mi, magyarok mindenkinek szobrot állíthatunk, akit arra méltónak érzünk. Csurka István kérdés nélkül ilyen alakja nemzetünknek, akinek most felállított szobra talán jelzi: ha lassan is, de haladunk a vágyott irányba.

A szoborállítás nekünk, magyaroknak valahogy neuralgikus pont. Sőt, nem is lehet ezt a kérdést csak a szobrokra leszűkíteni. Eleve az emlékezetpolitika, történelmünk megítélése, mint olyan, állandó vitaforrás. Hogy ez miért van, az persze jó kérdés. A XX. század sokféle borzalmaival terhelt, és kellően fel nem tárt, ki nem beszélt múltunk éppúgy oka lehet ennek, mint az, hogy létezik egy szűk és valljuk meg, olykor erőszakosan véleményformáló értelmiségi kör, amely nemes egyszerűséggel vindikálja magának a megfellebbezhetetlen jogot, hogy megmondja: kinek lehet szobrot állítani és kinek nem, kiről lehet közterületet elnevezni és kiről nem, hovatovább melyik író szerepelhet a Nemzeti Alaptantervben és melyik nem?

Ez a kör – ha a rendszerváltozás óta eltelt évtizedek miatt személyében már nem is okvetlenül, de szellemiségében mindenképpen – ugyanaz, amely a kommunizmus idején meghatározta azt, hogy kire/mire lehet emlékezni? Hiába, hogy három és fél évtized óta sok tekintetben más világ köszöntött ránk, az emlékezet-politikában ez csak rendkívül lassan tör utat magának. Ennek eredménye az, hogy mind a mai napig ez a véleményformáló kör akarja fújni a passzátszelet, és ha a hatalmi lehetőségei ezt éppen engedik, akkor fújja is.

Emlékezhetünk, amikor éppen húsz évvel ezelőtt a világhírű földrajztudósnak, korábbi miniszterelnöknek, gróf Teleki Pálnak szeretett volna szobrot állítani a nevét viselő emlékbizottság. Az eredeti terv az volt, hogy a Budai Várban, a Sándor Palota tőszomszédságában lett volna elhelyezve a szobor. Az MSZP-SZDSZ többségű, Demszky Gábor által vezetett fővárosi közgyűlés azonban ezt megtiltotta. Nem is lett szobra a fővárosban a híres, trianoni “vörös térkép” alkotójának, helyette végül Balatonbogláron, kvázi magánterületen, egy plébánia udvarán lett felállítva a műalkotás.

Gróf Teleki Pál nemzetközi hírű földrajztudós, egykori miniszterelnök szobra Balatonbogláron, a plébánia udvarán. Fotó: wikipedia

Ugyanez a kör verte a palávert a Nemzeti Alaptanterv körül is, amikor kiderült, hogy annak a magyar irodalomra vonatkozó részébe bekerült Nyirő József és Wass Albert is, mint az erdélyi magyar irodalom kiemelkedő személyiségei… (Csak zárójelben érdemes megemlíteni, hogy más okok miatt persze, de nem sokkal jobb a helyzet az elszakított területeken sem. A két éve elhunyt holtmarosi református lelkész, Bartha József a Kelemen-havasok lábánál fekvő kis – magyar többségű – falu templomába vitte át Marosvécsről Wass Albert szobrát, mert a román hatalmasságok komolyan megfenyegették arra az esetre, ha közterületen fel meri azt állítani. Zárójel bezárva!)

Ugyanakkor Nagy Imre szobra ott állhatott a Parlament mellett, a Kossuth tér sarkában évtizedeken keresztül, holott tudjuk jól, hogy bár az egykori miniszterelnök a legvégén a forradalom mártírja lett, de előtte 1945 és 1956 között mindvégig fontos beosztásokban szolgálta a Rákosi-terrort, emellett beszolgáltatási miniszterként irányította a padlások lesöprését, vagyis éppolyan felelős volt a paraszti társadalom megnyomorításában, mint a többi vezető bolsevik politikus. Hogy a cári család 1918-ban történő jekatyerinburgi lemészárlásában való – kétséget kizáróan mindmáig nem bizonyított – esetleges részvételét ne is említsük…

Lukács György filozófus neve, életműve is “megtámadhatatlan” és “megfellebbezhetetlen”. Holott 1919-ben, a Tanácsköztársaság rémuralma idején közoktatási népbiztos-helyettesnek nevezték ki, vagyis tevékeny részese volt terrornak. Ennél is súlyosabb az a történelmileg bizonyított tény, miszerint ugyanez év nyarán személyesen adott parancsot egy – amúgy „vörös” – kiskatonákból álló szakasz megtizedeltetésére, amelynek során Poroszlón nyolc fiatalembert agyonlőttek. És? Elítéli bárki is? Dehogy! A 2018-ig működő Lukács Archívum és Könyvtár kiadatlan Lukács-kéziratokat jelentetett meg, 2016-ban pedig létrejött a Lukács Archívum Nemzetközi Alapítvány, amelynek világhírű tudósok is tagjai. Lukács szobrának Szent István Parkból történő néhány évvel ezelőtti eltávolítását pedig sokan antiszemita cselekménynek nevezték, pedig senkit nem a filozófus származása érdekel, hanem azok a vállalhatatlan tettek, amelyek a személyéhez köthetők.

Horn Gyula szobra Angyalföldön, a Gyermek téren. Fotó: wikipedia

Annak a Horn Gyulának is áll a szobra Angyalföldön, akiről köztudomású: tagja volt a forradalom utáni megtorlást elkezdő, a bolsevik restaurációt fegyveres testületként elősegítő pufajkás karhatalomnak. Amikor ezzel szembesítették a Parlamentben, akkor hangzott el örökbecsű reakciója: Na, és? Képzeljük el, hogy lehetett volna-e miniszterelnök és kaphatna-e szobrot vagy közterület-elnevezést Magyarországon egy olyan személy, aki bizonyítottan részt vett 1944. októbere, vagyis a nyilas hatalomátvétel után az akkor üldözött polgártársaink elleni embertelenségekben? Kézenfekvő a válasz: nem…

És ez így helyes, a baj nem ezzel van.

A baj a döbbenetes, arcátlan kettős mércével van. Azzal a kettős mércével, amelynek még csak nem is palástolt példája, amikor – időrendi sorrendben haladva a címkékkel – a bolsevik, posztkommunista, liberális, napjainkban pedig már nemes egyszerűséggel csak “demokrata” hősök kerülnek szóba, akkor lehet szobrot állítani, közterületet elnevezni, bármit tenni, hiszen az ő “hősiességük” el nem évülhet, át nem értékelődhet, akármi derül is ki a személyükről. Bezzeg a nemzeti oldal ikonjaira nem lehet emlékezni, mert az – ezen körök szerint – sértő és nem européer… Most éppen Csurka István mellszobrának Lakiteleken történő avatása kapcsán jött elő újra ez a téma, voltak, akik szerint nincs helye a nemzeti Pantheonban az írónak.

A kiemelkedő tehetségű drámaíró életét, pályaívét részletesen most nem idézzük fel, halála évfordulójára, valamint a születésnapja tiszteletére írt emlékezéseinkben ezt megtettük (az írások itt és itt olvashatók). Nem lehet kérdés, hogy a XX. század második felének és a XXI. század első évtizedének egyik legnagyobb gondolkodója volt, és ami ennél is fontosabb: Csurka István látókörének origója mindig is a magyar megmaradás kérdésköre, a nemzeti sorskérdések elemző vizsgálata volt. Vagyis nem az a kérdés, hogy megérdemel-e egy mellszobrot, hanem sokkal inkább az, hogy miért van még mindig ennyire elhallgatva és perifériára szorítva kimagasló jelentőségű írói és közírói életműve?

Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója és Lezsák Sándor, az Országgyűlés fideszes alelnöke, a Nemzeti Fórum elnöke Csurka István író, politikus bronz mellszobrának avatásán Lakiteleken, a Hungarikum Ligetben 2024. december 7-én.
Fotó: MTI/Ujvári Sándor

Nagy örömmel és teljes egyetértéssel lehetett fogadni Békés Márton szavait, amelyet a Polbeat legutóbbi adásában hangoztatott. A történész kiemelte, hogy reményei szerint nem csupán egy óvatos, hanem egy határozott Csurka-reneszánsz veszi kezdetét és zajlik majd le a jövőben. (Az adás ezen a linken visszanézhető!)

A nemzeti oldal jelenlegi és jövőbeni gondolkodóinak, véleményformálóinak a felelőssége, hogy így legyen ez, és nemcsak Csurkával, de sok más, hozzá hasonlóan méltatlanul elhallgatott magyar nagysággal, Fekete Gyulától kezdve, Németh Lászlón és Püski Sándoron át, egészen Szabó Dezsőig. Induljon meg minden, a nemzetét féltő gondolkodó reneszánsza. Megmaradni csak így van esélyünk. És ha sikerül megmaradnunk, akkor egyszer talán majd eljön egy olyan kor, amikor minden nagyságunknak szobrot állíthatunk. A templomkertek és az intézményi parkok viszonylag zárt, eldugott helye mellett és után a róluk elnevezett fontos köztereken is.

(Mások mellett Csurka István közéleti munkásságát, a személyéhez köthető Magyar Út Körök Mozgalom, valamint a Bocskai István Szabadegyetem tevékenységét járja körül és mutatja be a cikk szerzőjének “A magyar megmaradás zászlóvivői” című kötete, amely megrendelhető és megvásárolható a Püski Könyvesházban és a Magyar Menedék Könyvesházban is.)

Vezető kép: Csurka István drámaíró, politikus 2002-ben. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd