Megadatott, hogy talán a barátja lehettem. Búcsú egy pokoljárótól, egy igazi írótól, aki kristálytisztán írt és beszélt a Kádár-korszakról. Közhellyé koptattuk, de ő tényleg pótolhatatlan űrt hagy maga után. Zelei Miklós (1948–2021) író, újságíró emlékére. „A betegséged óta eszembe jutott, hogy miért ilyen későn ismerkedtünk meg. Mert annyi történetet nem írtál még meg, nem meséltél még el. Én a kutatásaimnak hála bizalmatlan vagyok, a felét sem hiszem el annak, amit mesélnek. A mindig ellenállók. Vagy a mindig reformerek. Kevés ember volt, akinek még az anekdotáit is tényként kezeltem. Talán te voltál egyedül. Egyszerre voltál vicces, szórakoztató és hideglelősen realista. Gyilkos idők, gyilkos stílus. Gyilkos irónia.”
Egy hónapja még beszéltünk. Azt mondtad, hat a kezelés. Vagy azt még korábban mondtad? Nem emlékszem, már nem számít. [De.] Azt biztosan említetted, hogy épp barátod és állandó szerzőtársad, Gazsó L. Ferenc van nálatok. Aznap ő vigyázott rád a család helyett. Családtagként. Épp ebédet főzött, amikor felvetted, ha jól emlékszem, halászlét. Nem is tudom, miről beszéltünk, elmerültünk a múltban, ahogyan mindig. Nevek, történetek, nevetések. Annyit lehetett veled röhögni. Kigúnyolni ezt az egészet. A múltat. Meg a mostat is.
Valamikor fél éve árultad el, hogy nem véletlenül annyira gyenge a hangod. Hogy valahogyan máshogy szól a telefonban. Hogy miért van az, hogy sokszor nem veszed fel. Éreztem addig is, hogy valami van, onnantól tudtam. Addig nem árultad el, úgy beszélgettünk. Persze milyen rohadt nehéz ezt elmondani. „Elárulni” a minket felemésztőt. És azért te egy nagyon erős ember voltál.
Akkor ismertelek meg, amikor a Levelek a bolondokházából című dokumentumfilmünket forgattuk. Ti írtátok Gazsóval az Őrjítő mandragórát, amely leleplezte a politikai pszichiátria rendszerét. Megszólaltattunk titeket is. Ma fog lemenni a Pesti TV-n a film. És ma ír rám egy újságíró-kollégám, hogy elmentél. Sorsszerűség? Vagy mi ez? Mi a fasz ez? [Bocsánat.]
Arról volt szó, hogy pár hónap múlva már személyesen találkozunk. Hogy beszélgessünk, szemtől szembe. És interjút akartam veled, interjút, hogy menjünk végig az egészen. Az egész Kádár-rendszeren. És tovább. Életút-interjút. Esküszöm, nem azért, mert „utolsó lehetőség”. Azt hittem, téged nem emészt fel. Nem emészt el.
Emlékszem a pillanatra, amikor először találkoztunk. Nyár, szörnyű meleg és ott izzadtunk a Szoborparkban. Tényleg rohadt hőség volt, agyfullasztó, rám hatott, de ti profik voltatok. Izzadtan, de álltátok a sarat. Olyan jól beszéltetek a filmben. Aztán összebarátkoztunk. Nem is tudom, miért, hogyan. Az elejét sohasem tudni. Talán megláttad, megláttam, hogy van, amiben hasonlítunk.
Aztán kiderült, hogy bármilyen fontos témába fogok (politikai pszichiátria, délvidéki vérengzés, Lapkiadó Vállalat, szépségkirálynő-választás), te már mindent tudsz és szinte már mindent megírtál róla. Illetve megírtatok. Mondtam neked, hogy nem szándékosan másollak, egyszerűen ugyanazt az utat járom újra. Aztán amikor dolgoztam, felhívtalak, mesélj már a Siklósiról. A médiacárról. És meséltél. Vagy a mindent túlélő Fodrosról. Aztán egyre többet telefonáltunk.
Kit hívjak ezután, ha az igazat, nem valamelyik szélsőséges narratívát akarom hallani?
Kit hívjak, Miklós?
–––––––––––––
„Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”.
Ez jár a fejemben most. Nem azért, mert oda kerülsz, persze, hogy nem. Hanem mert megjártad, megjártátok ezt a Poklot többször is. Mondtam neked, hogy attól félek, ezek a témák végül felemésztenek engem is. És mondtad, hogy ez ellen védekeznünk kell. Hogy ne szivárogjon túlságosan belénk. Ne faljon fel teljesen mások bűne és fájdalma. De meg kell írnunk. Meg kell írnunk. Ennél nincs fontosabb.
Életműved fantasztikus, de még nagyon sok könyv volt benned. És sok ölelés. Olyan büszkén meséltél mindig a gyerekeidről. Hogy végül is ez az egésznek az értelme. Ezért van értelme átszenvedni magunkat a huszadik századon. Miattuk. Meg persze – magunk miatt. Az igazságkeresés miatt.
A nemrégiben megjelent Gyilkos idők című kötetednél kevés zseniálisabb és kegyetlenebb művet olvastam a Kádár-korszakról. Úgy fogalmaztál, ahogyan én akartam írni és ahogyan tudom, valószínűleg sohasem leszek képes. Sok ember magára aggatta az „író”, „közíró” jelzőt – hány ember van csak a jobboldalon –, de te anélkül voltál író, hogy ezzel kérkedtél volna.
Olyan természetes voltál, olyan fiatalos, és most már nem vagy. De létezel: a műveid, az emléked által.
Azt szerettem volna, hogy te legyél a lektora és szerkesztője a most nyomdába kerülő kötetemnek. A téma: politikai pszichiátria. Hát ki mást választottam volna? Nem tudtad vállalni ilyen rövid idő alatt. Hiszen már csak egy-két órát tudtál dolgozni naponta és azt inkább a saját műveidre szántad. Sietve gépeltél, a halál meg a nyomodban. Istenem, borzasztó kép.
De azért felhívtalak a címötletekkel. Bizonytalanul, hogy biztosan hülyeség. Ellopni a lelket, megtörni a testet. De te elfogadtad. És akkor rákerült a pecsét. Mert ha te mondtad, akkor rendben volt.
Sokat meséltem rólad a feleségemnek. Aki nem ismert. De tudta. Hogy a Zelei ezt mondta, a Zelei azt mondta. A Zelei Miki, a Miklós. A biztos pont a zűrzavaros múltban és az érdekektől átszennyezett múltértelmezésben. Ugye, a világítótornyok.
Nem tudom, melyik a legfontosabb könyved, mert csak fontos könyvet írtál, írtatok. A kettézárt falu, Az elrabolt emberöltő, az Őrjítő mandragóra, a Szépséghibák vagy a Tolvajkulcs. Kevesen – ha egyáltalán – írtak leleplezőbben a nyolcvanas évekről, az átmentés időszakáról. De ezek szikár tények. Az is, hogy az utolsó pillanatig dolgoztál. Írtál. Át is küldted pár részletét. Most már posztumusz jelenik meg. Posztumusz – leírni is rettenetes.
Nem szikár tény, hogy életem egyik legjobb napja volt, amelyet nálatok, a lakótelepi padon töltöttünk. Klasszikusan. Én hoztam sört, te lehoztál egy fél üveg pálinkát és elmondtál egy olyan személyes történetet, amelyet el kellett mondanod és amely után szinte az egész életünket elmeséltük egymásnak. Vannak azok az ihletett délutánok, amikor megáll az idő. Jó értelemben. Talán még délelőtt találkoztunk és már sötétben indultam haza. Nem az italtól, a múlttól és annak kristálytiszta értelmezésétől megrészegülten.
A betegséged óta eszembe jutott, hogy miért ilyen későn ismerkedtünk meg. Mert annyi történetet nem írtál még meg, nem meséltél még el. Én a kutatásaimnak hála bizalmatlan vagyok, a felét sem hiszem el annak, amit mesélnek. A mindig ellenállók. Vagy a mindig reformerek. Kevés ember volt, akinek még az anekdotáit is tényként kezeltem. Talán te voltál egyedül. Egyszerre voltál vicces, szórakoztató és hideglelősen realista. Gyilkos idők, gyilkos stílus. Gyilkos irónia.
Ezzel a lenti idézettel kezdődik a könyvem. A tied. Halasi bácsi. Meg a jövődarálás. Valamikor még azt is megkérdeztem, hogy lehozhatom-e így egyben, mert annyira erős. Annyira minden benne van.
„A jövődaráláshoz a múlt ledarálása is hozzátartozik. Hát az másképpen nem mehet, mondja Halasi bácsi-Földi bácsi. Hát az másképp nem megy, mondja Halasi bácsi-Földi bácsi. Akinek van múltja, annak nincs jövője. Akinek van múltja, annak nincs jövője. Térképek ledarálása. Könyvek ledarálása. Iratok ledarálása. Telekkönyvek ledarálása. Fényképek ledarálása. Filmek ledarálása. Emberek ledarálása. A grafikonok, mint a rakéta. 2010. 2025. 2078! 2110! Jövő Darálás. Jövő Darálás. Ha jól csinálják, jelen sincs. Ha jól csinálják, jelen sincs. Évente tűzijátékkal ünnepelni a működésképtelenséget. A korlátlan ellehetetlenülések birodalma. Mindent a rendszerre kenni. A diktatúra! A diktatúra! Mert mi volt az, amit önszántamból, boldogan gazemberkedtem? Mert mi volt az, amit önszántamból, boldogan gazemberkedtem? Mert szerettem az ízét? Mert szerettem az ízét?” (Zelei Miklós: Gyilkos idők)
Igen, mert szerették az ízét.
Most visszaképzelem magam arra a padra, hogy ülünk, egyre hidegebb van, de csak nevetünk, nevetünk ezen az ócska kádárizmuson, és ha nem is tudjuk, de kinevetjük magát a halált is.
Ócska nekrológ lett ez. Gyilkos idők ezek is.
Isten veled, Miklós. Remélem – hinni csak szeretném –, hogy még találkozunk. Így lesz, ugye? Legyőzzük a halált is, ahogyan a múlttal, a traumáinkkal, a belénk szivárgott kádári–aczéli méreggel is megbirkózunk.
És zárjuk a te soraiddal (Gyilkos idők):
„1957. 1975. Nekem nincs búcsúlevelem egyik alkalommal se. Az írói készülődés jele, hogy nem írok búcsúlevelet már kilencéves koromban se. Egy író esetében minek? Minden írása búcsúlevél.”
A többi csend.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS