Kivéreztették az Új Magyarországot – Amikor Horn bizalmasa, az olajügyes Kelemen irányította az egyetlen jobboldali napilapot

Egyetlen jobboldali napilap volt a Horn-kormány pusztítása alatt, és az is a pufajkás ügynök-miniszterelnök bizalmasáé volt. Kelemen Ivánnak hívták, ő volt a Kordax feje, nyakig benne az olajügyekben és az adósságokban. Kelemen végül teljesítette a feladatát, kivéreztette az Új Magyarországot. Stefka István visszaemlékszik azokra az időkre, amikor kabátban írták a cikkeket, mert kikapcsolták a fűtést. Folytatjuk a médiaháborús sorozatot, itt a 28. rész, avagy a legnagyobb sötétség ideje a hajnalhasadás előtt.

Szamizdat, mint a Kádár-rendszerben? – ezzel a címmel jelent meg a Pest Megyei Hírlapban a Törökkoppányban összehívott tanácskozásról készült cikk 1994. szeptember 5-én. A Magyar Újságírók Közössége (MÚK) által összehívott országos konferencián a több, mint száz újságíró-küldött között ott volt Boross Péter volt miniszterelnök és Für Lajos ex-honvédelmi miniszter, az MDF akkori elnöke és Benedek István orvosprofesszor, a MÚK tiszteletbeli elnöke. Egy pillanatra úgy éreztük, hogy ez a közösség erőt ad a nemzet fennmaradásáért folytatott további küzdelemhez. De a MÚK több, mint ezer újságíró tagjának a realitásokkal is számolni kellett.

Kósa Csaba, a MÚK elnöke azt mondta, hogy a magyar sajtó berkeiben és amúgy is perzselt rétjein olyan forgószél sepert végig, aminőt legutóbb 1948-ban és 1957-ben értek meg az újságíró elődök. Az MSZP–SZDSZ választási győzelemmel újságírói életműveket és kiteljesedő, ígéretes pályafutásokat beretvált le ez az 1994-es nyári vihar, lakhatatlanná és megközelíthetetlenné téve számukra a pályát.

A Somogy megyei Törökkoppányban ezen az őszi indiánnyárban jó volt együtt lenni. Jó volt hallgatni Horváth Gyula és Szabó Gyula színészektől Ady Endre Intés az őrzőkhöz című versét, Tóth Árpád, József Attila műveit. Jó volt beszélgetni Kispista István régi rádióssal, aki szerint ezen a tanácskozáson nem a sajtószabadságról kellett beszélni, hanem a sajtólehetőségről. Érdekes volt figyelni Várkonyi Balázst, aki úgy vélekedett, hogy ami az elektronikus médiában történt, az merényletek sorozata a magyarság ellen. Felemelő volt Liebmann Katalin bizakodása, hogy most a fiataloknak újra kell bizonyítaniuk az alkalmasságukat. A politika sem hagyott akkor cserben bennünket. Boross Péter volt miniszterelnök előadásában hangsúlyozta, hogy minél előbb konzervatív, nemzeti szellemű országos napilapot kell létrehozni. Ezen túl beszélt arról, hogy a mesterség, a hivatás jussán vissza kell kerülniük a félreállított pályatársaknak a szakmába. (Ezt tudjuk – visszatekintve az elrepült 26 évre –, hogy nem mindenkinek sikerült.)

Törökkoppányban az Antall–Boross-kormány kritikája is megfogalmazódott. Fekete Gyula író (a MÚK elnökségi tagja) a politikusokhoz intézett kérdésével arra kereste a választ, hogy a párton belül szembenéztek-e a bukást előidéző mulasztásokkal és felelősséggel, mivel „történelmi méretű katasztrófa” az MDF bukása. Fekete Gyula kérdésére Für Lajos elmondta: felelősségüket felvállalják, s azzal szembesültek. Szerinte Magyarországon elbukott mindaz, amit ők elkezdtek. Boross Péter úgy látta, hogy csak a realitás talaján szabad eszményeket hirdetni. A parlamentre nem számíthatunk, a társadalom erőit kell aktivizálni, tettek kellenek. A média feladata az is, hogy szellemi reformkorszakot teremtsen.

Huszonhat év múltán tudjuk, hogy a társadalmat már csak a Fidesz tudta mozgósítani a 2002-es választási veresége után, amikor megszervezte a polgári körök mozgalmát, létrehozta az erős jobboldali pártszövetséget a kereszténydemokratákkal és a megmaradt, Lezsák Sándor vezette volt demokrata fórumosokkal (Nemzeti Fórum). Ahhoz is nyolc év kellett, hogy saját médiumok felépítésével 2010-ben kétharmaddal megnyerje a konzervatív, keresztény jobboldal a Fidesz vezetésével a választásokat.

De addig sok víz folyt le a Dunán.

Új Magyarország – Hornék ezt is lenyelték

Az Antall-kormány megalakulása után egy évvel – állami bankok és vállalatok pénzéből – saját lapot indított el 1991. március 15-én megjelenő mutatványszámával. A kiadó a Publica Rt. volt. Az első főszerkesztő, Albert Gábor inkább író volt, mint újságíró és üzletember. Hamar kiderült, hogy az Új Magyarország csak viszi a pénzt, míg végül a Publica Rt. is tönkrement.

1995 elején a Kelemen Iván olajvállalkozó irányította Kordax-csoporthoz tartozó Nemzeti Sajtó Kft. vette át a lapot. Kelemen Horn Gyula bizalmasának számított. Azzal, hogy az olajszőkítéssel, olajcsempészettel is megvádolt Kelemen Iván bevette az újság „szellemiségre felügyelő” Heteket (konzervatív politikusokat, közéleti személyiségeket), sokak számára az Új Magyarország továbbra is jobboldalinak számított és rejtve maradt a háttérben meghúzódó, szocialistákhoz közel álló vállalkozó személye.

Az Új Magyarország haláltusája végén, 1997 decemberében derült ki, hogy Kelemen sem vállalta érdek nélkül a napilap tulajdonlását. Jelentős része volt a lap felszámolásában. Az újság fennállásának rövid hat éve alatt több, mint nyolc főszerkesztőt fogyasztott el. Ez is jelezte a bizonytalan szellemiséget, az ide-oda kóválygó irányvonalat. Holott a súlyosan eladósodott napilap jobb sorsra volt érdemes, de igazából a politikai háttérharcokban sem volt súlya. Hiányzott a lapból a bátorság, az önálló, arccal rendelkező politikai karakter felvállalása. A konzervatív, nemzeti oldalnak nem volt olyan napilapja, a nyilvánosságban átütő érdekérvényesítése 1994 után, amelyre támaszkodni lehetett volna, amely a társadalomnak irányt mutatott volna, megoldási recepteket.

Címlap. Forrás: Arcanum.hu

A fűtés elzárása, a villany kikapcsolása és a kifizetetlen újságírók

Régi barátság okán – vagy nem tudom, miért – 1997 márciusában meghívott belpolitikai rovatvezető-helyettesnek az Új Magyarország főszerkesztője, Alexa Károly. Megjegyzem, akkor már három éve nem volt munkám, így jól jött az a havi 30 ezer forint.

Az MSZP és az SZDSZ közvagyont elherdáló évei vége felé, a segélyekből élő munkanélküliek és a széleskörű nyomorúság közepette nagy reményekkel érkeztem Kőbánya egyik legelhanyagoltabb terére, a Mázsa térre. Egy gyárkapu kerítésrácsára kifüggesztve, egy szakadt kartonpapírra volt kiírva, hogy Új Magyarország. Jó helyen járok? – futott át az agyamon keresztül, de aztán hamar rájöttem, hogy belekerültem az újságírói lét sűrűjébe. A szerkesztőség valóban egy szanált gépgyár egyik irodaházában működött, a sajtó perifériájára szorított jobboldali újságírókkal.

De hát ez volt a való világ, igazából hozzánk szocializálódott. Vagy mi hozzájuk? A Mázsa teret, benne az Új Magyarországot körbevette a sok-sok zsindelyes tetejű, romos kiskocsma, lepusztult piaccal, poros, kőbányai vasútállomással, kiábrándítóan szürke lakóteleppel, a Bihari utcai szükséglakásokkal, egyvágányú, mindig csikorgó villamosokkal, rosszul öltözött, fáradt arcú emberekkel, nejlon-szatyorral botorkáló hajléktalanokkal. Igazi szegényvilág volt ez. De magunk se csodálkoztunk ezen, hiszen a szerkesztőség hetven tagja nap, mint nap megküzdött a megjelenésért, a megélhetésért.

Emlékszem, drága emlékezetű Apáti Miklós költővel, kollégámmal, barátommal az írás, a szerkesztés befejeztével kimentünk a Mázsa térre, egy pléhkocsmába, hogy megigyunk néhány pohár fehér fröccsöt. A fém százasokat a zsebünk mélyéből kapartuk elő, dobtuk össze, hogy kicsit hűsítsük magunkat a forró nyárban. Boldognak éreztük magunkat, képzeletben egy Duna-parti kisvendéglő teraszán kvaterkáztunk. De ennél drámaibb volt a helyzet. Abban az évben szokatlanul hideg ősz köszöntött ránk, már nulla Celsius fok körül járt. Bár a Horn–Kuncze-kormány korrupt tevékenységéről jobbnál jobb leleplező cikket közöltünk, egyszercsak azon kaptuk magunkat, hogy nincs fűtés, hidegek a radiátorok és akadozott az áramellátás, nem működtek a számítógépek. 

Medve Imola a cikkeit irhakabátban és ujjatlan kesztyűben írta számítógépén. Kezdtük megérteni, hogy mi volt a szerepe a milliárdos, Hornhoz közel álló vállalkozónak, Kelemen Ivánnak. Az országgyűlési választások előtt kezdett kényelmetlenné válni a lap, az MSZP–SZDSZ korrupcióit leleplező írások sokasága. Később derült ki, hogy sok százmillióval tartozott a milliárdos a Gázműveknek, az Elektromos Műveknek, a nyomdának, az MTI-nek, a szerkesztőség bérbeadójának és több, mint száz újságírónak.

Pedig Alexa Károly rövid főszerkesztése alatt jó csapat verbuválódott. A többi között az Új Magyarországot erősítette Szalai Attila, Pilhál György, G. Fehér Péter, Dippold Pál, Brém-Nagy Ferenc és természetesen Apáti Miklós.

Végül is 1997. december 3-án állt le a lap nyomtatása. Szegény Új Magyarország kimúlt. Kezdődött Alexa Károly főszerkesztő kirúgásával, aki nemzeti érdekeken alapuló, önálló eszmeiséget akart megvalósítani az újságnál. Majd gondos válogatással a szerkesztőség újságíróinak a felét az utcára tették. Az alapítóknak, néhol az alkalmatlan főszerkesztőknek, a kishitűség, a szellemi muníció hiánya, az MDF politikusainak tehetetlensége nagyban hozzájárult az első jobboldali napilap bukásához. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a liberális, kommunista nomenklatúra gazdasági vezetői, maga az MSZP–SZDSZ-kormány politikai szándékai elzárták a laptól a hirdetést és a reklámot. Ez jelentős pénztől fosztotta meg az újságot.

Stefka, Alexa és Döbrentei Kornél a Polbeatben. Fotó: PS

A Fidesz felébredt

A jobboldali pártszövetséget építő Fidesz már pontosan tudta, hogy önálló sajtó nélkül nem juthat hatalomba.

Ezért 1997. december 16-án az Új Magyarország romjain, Napi Magyarország néven új politikai napilap indult Szalai Attila főszerkesztésében. A laptulajdonos a Magyar Hirdető Rt. lett. A háttérben a pénzügyi zseni, a Fidesz gazdasági pénztárnoka, Simicska Lajos állt. Azon a decemberi téli estén az Új Magyarország kirúgott újságíróit hívták össze titokban a Corvin étteremben.

Többeknek már akkor vacsorára sem tellett, így maradt néhány pofa sör. De ott sokkal fontosabb dolgok is történtek. Szalai Attila főszerkesztő és Apáti Miklós főszerkesztő-helyettes felállították a Napi Magyarország szerkesztőségét, a bel- és külpolitikai rovatot, a gazdasági és kultúrpolitikai rovatot, a sportoldalt, és megnevezték a publicisztika-, a véleményrovat szerzőit. Már előre tudták, hogy ki, milyen szerepet kap az újságnál. Pilhál Gyuri és én főmunkatársak lettünk. Létrejött a Napi Magyarország, az új politikai napilap. Ahol nemsokára feltűnt egy fiatal, pályakezdő újságíró, Huth Gergely.

A Napi Magyarország 2. száma. Forrás: Arcanum.hu

Győztünk!

Az Ez a Hét politikai hetilap 1998. május 29-i számában a főszerkesztő, Pálfy G. István ezzel a címmel összegezte a választás eredményét. A Fidesz (148 mandátum) az FKGP-vel (48) és az MDF-fel (17) pártszövetségben megnyerte a választást. A MIÉP, Csurka István pártja tizennégy országgyűlési képviselővel támogatta a jobboldalt. Az MSZP (134), SZDSZ (24) kormányzási rémuralmának tehát egy időre vége lett. Hogy győztünk? – ahogyan a főszerkesztő fogalmazott –, aligha. Nem tudom, melyikünk jegyezte meg: nem mi, a valódi rendszerváltást szorgalmazó újságírók győztünk, hanem a Fidesz győzött, saját csapattal, emberekkel, saját elképzelésekkel.

Mint az Ez a Hét társfőszerkesztője, egészen másként láttam a helyzetet, amit megfogalmaztam a hetilap 1998. június 19-i számában, Egy történetnek vége címmel. Ebben többek között ezt írtam: „…Kudarc  volt-e a mi vállalkozásunk? – kérdezhetnénk mi is, mások is, akik végig kísérték, olvasták a négy év hazai történéseit. Hiszen az ellenzéki, polgári összefogás győzött, az álbaloldalt sikerült kiszorítani a hatalomból és eljött a mi időnk, hiszen valamit ez a lap is tett, hogy ebből a hazugságáradatból valamit tisztába tegyünk. Most majd dől a pénz – gondolhatnák sokan –, a reklám, a hirdetés és a sok-sok előfizető. Nem, ennél sokkal reálisabbak vagyunk.

Ma már tudjuk azt, hogy többnyire a dolgok értékelése nem a hűség, az állhatatosság és a korrektség mentén mérettetik meg. Még ha ezt mi alapelvnek is tartjuk. Ennek ellenére jólesett, amit csináltunk, újságíróként létszükséglet volt ez a munka. Éppen ezért a hetilap ilyetén befejezését nem tartjuk kudarcnak. Ezért nem vártunk, s nem várunk el semmit. Talán ezért jutott idáig e lap. Ez jó mulatság volt, szolgálat, kötelesség és újságírói élvezet.

Valami olyanról akartunk szólni, beszélni, olyat akartunk tükröztetni az igaz tényekről, a valóságról, amit a hazai újságírók közül kevesen tehettek meg.”

(folytatjuk)