A kormánypárti sajtó, meg úgy általában a kormánnyal szimpatizáló közszereplők, rendre megkapjuk a felkérdezést: tényleg mindennel meg vagyunk elégedve, semmi sincs, amivel nem értünk egyet? Vagy hogy igazi ellenzéki kommentelősen fogalmazzak: miért nyaljuk fényesre a váli-völgyi taschenhitler seggét?
Tisztázzuk: a seggnyalás, a kritikátlan rajongás, a megbabonázott, szuggerált tekintetű áhítat épp az ellenzékieknél jelentkezik. Nézzük meg, milyen kultusza volt egy rövid ideig Márki-Zay Péternek, mielőtt leesett a térképről… hogyan hordozták pajzson körbe az ellenzéki médiában Nagy Blankát, majd Pankotai Lilit… és micsoda pszichózisban rajonganak most Magyar Péterért.
De tényleg, most ne a balosokat szembesítsük saját ellentmondásaikkal, hanem nézzük meg, van-e, kell-e kritika a kormányoldalon belül. Egyfelől nyilván az a dolgok természete, hogy van kormánypárti és van ellenzéki sajtó. Mindkettő a saját szellemisége, vagy érdekei mentén áll hozzá az aktuális kormányhoz. A politikától „független” sajtó mítosza egy ordas nagy kamu. Magyarországon a baloldali sajtó megpróbálja eljátszani a függetlent, a kormánypárti sajtó nyíltan vállalja a világnézetét. (A radikális jobboldal sajtója ilyen szempontból korrekt.) Ettől még jogos igény, hogy legyen szellemi tartalom, intellektuális gondolat a kormánypárti sajtóban, ami akár egy-egy döntés megkérdőjelezését, kritizálását is jelentheti. Hosszú ideje működő demokráciákban kifejezetten szerves része volt egy-egy politikai erő működésének, hogy a hátországában működő, egymáshoz nem, vagy csak lazán kapcsolódó szellemi műhelyek, „think tank”-ek témákat járnak körbe, kérdéseket vetnek fel, kételyeket, ad absurdum, egyenesen bírálatokat fogalmaznak meg. Az amerikai jobboldali-konzervatív hátországra ez különösen igaz.
Közép-Európában ez sokkal kevésbé alulról építkezően, inkább felülről „lecsorogva” jellemző. Ennek nyilván történelmi okai vannak. A jobboldali, nemzeti, konzervatív gondolkodást a kommunisták szó szerint tűzzel-vassal irtották. Így eleinte nem léteztek, ezért kellett menet közben, minél gyorsabban létrehozni a háttérintézményeket. Ebbe bele van kódolva valamiféle cenralizáltság – ami persze nem jelenti azt, hogy ne lennének önálló karakterek, gondolatok. Ha megnézzük, egészen más hangvétellel, megközelítésekkel találkozunk a PestiSrácok, a Magyar Nemzet, a Demokrata, a Mandiner stb. hasábjain. Máshogy dolgoz fel egy-egy témát a Politikai Hobbista, a Fair Right, a Napi Aktuális vagy a Patrióta… És nem, nem ugyanazt mondja mindegyik, és nem Rogán írja a szövegeket – bármennyire is ez most az aktuális mantra a baloldalon.
A kormányoldalon belüli kritikus hangok látszólagos hiányának több oka van. Egyrészt a kritika jelentős része házon belül, nem pedig a nyilvánosság előtt fogalmazódik meg (és jut el a döntéshozókhoz). Leginkább amiatt, hogy míg a baloldalon politikai formációk (köztük mikropártok) sokasága verseng a korlátozott erőforrásokért, szavazókért és kattintásokért, amelyek sokszor egymásnak üzengetnek, egymást mószerolják a nyilvánosság előtt, vagy épp a másik rovására próbálnak feljebb kapaszkodni, addig a jobboldalon nincsenek ilyen pártcsatározások.
A másik fő ok, amiért a kormánypárti média kevésbé kritikus a saját oldalával szemben, az az egész pályás letámadás a másik oldal részéről. A totális ellenzékiség, a fröcsögő gyűlölet, a vehemens hergelés, a teljes irracionalitás, ami az ellenzék és a sajtója felől folyamatosan érkezik, egész egyszerűen összezárja a kormányoldalt. Hiába vannak véleménykülönbségek, kritikus gondolatok. Amikor szembejön a napi 10–20 darab, ugyanazon kulcsszavakat tartalmazó, hergelő, világvége-vizionáló, orbánozó cikk a teljes ellenzéki palettán, és ehhez jönnek a feltüzelt, sokszor odaterelt és/vagy megfizetett kommentelők a közösségi médiában, rögtön eltolódnak a hangsúlyok. Nem az lesz a kérdés, hogy a kormány egy-egy intézkedése jó-e vagy sem, mit lehetne másként tenni… hanem ez a letámadó, gyűlölködő-fenyegetődző, totális ellenzékiség minden konkrét, szakmai, helyi, stb. kérdést egyből a legmagasabb szintre emel: Orbán vagy nem Orbán. Maradjon a Fidesz, vagy vesszen a Fidesz. És innentől kezdve nincs kétely, nincs kritika, nincs mérlegelés.
Miközben, ha az ellenzék józanul, építő kritikákkal, konkrét javaslatokkal (is) élne, akkor számos esetben akár kormánypárti szereplők is egyetértenének, mérlegelnének. A Mi Hazánknál, ha ritkán is, de találkozunk ilyen esetekkel: például a fúrt kutak szabályozásának kérdésében kritikus, de nagyon is logikus és józan álláspontot foglaltak el. Sikerült is a kormány végső döntését a helyes irányba befolyásolni. (A MIÉP 1998–2002 közötti, „konstruktív ellenzékiségének” legszebb napjaira emlékeztető hozzáállás.) Az akkumulátorgyárak kérdésében már messze nem ez volt a helyzet: ott a teljes ellenzék részéről csakis a hergelés megy, az esetlegesen felmerülő, jogos fenntartások felvetése helyett. A kormánypártot vádolják propagandával, pedig épp a gyárak létesítése mellett szólalnak fel tudósok, szakemberek, cáfolva az ellenzék hisztériakeltéseit. De ez csakis propaganda lehet; még véletlenül sem a valós tényekkel, adatokkal alá nem támasztott „mindmeghalunk” riogatás a propaganda…
Mint ahogy akkor is a kormányoldali sajtót vádolják propagandával, ha évek óta ugyanazt mondja. Ha valaki következetes az elveiben, véleményében, megnyilvánulásaiban, az propaganda… aki havonta váltogatja, rendre önellentmondásba kerül, saját korábbi mondataival megy szembe (például az Ukrajnával kapcsolatos háborús uszítók), az még véletlenül sem propaganda. Vicces… Na, de tényleg nincsenek olyan ügyek, amikben kritikusak lennénk a kormánnyal? Hogyne lennének.
Például szerintem a koronavírus-járvány témájában bőven lenne helye az önreflexiónak. Más kérdés, hogy utólag könnyű okosnak lenni. Meg hogy semmivel sem kezeltük rosszabbul, mint a legtöbb más ország. Sőt. OK, a svédek lazább, megengedőbb hozzáállása végül jó stratégiának bizonyult. De abban a hangulatban, közegben, a folyamatos halálkampányok közepette nem csoda, hogy szinte senki nem merte vállalni annak a kockázatát, hogy hátha tényleg nem is olyan súlyos ez az egész. Meg hát az egészségügyi rendszerek kapacitásait valóban leterhelte a hirtelen rázúduló sok-sok beteg. És a szokásos totális ellenzékiség, az önellentmondó hergelések („azonnal zárják le!”, „ne zárják le”, „nyissák ki!”, „zárják le, de ne így”, stb.) közepette a kormányoldali sajtó érthetően ismét összezárt. És az alapján mérlegelt, hogy ezeket lóf*szt sem érdekli valójában az emberek egészsége, és megint semmi mást nem akarnak, mint kormányt buktatni. Így az esetleges belső, kritikus hangok is elhallgattak. Az egész oltásellenes hisztériakampányt elsősorban a DK tolta, de csak sunyin, az aktivisták által a Facebookon, miközben a párt formálisan a leghangosabb oltáspárti álláspontot foglalta el, nyilván a külföldi gazdák felé való megfelelésből. (Aztán a Mi Hazánk erre a témára is – egyébként ügyesen – rárepült, és elszippantott nem kevés oltásellenes szavazót a DK-tól.)
Eleinte én is szkeptikus voltam egy hirtelen, szinte a „semmiből” kifejlesztett, gyorsan szabadalmaztatott oltással szemben. Ezt még a Pesti TV-n, egy reggeli műsorban egyszer el is mondtam. És mint utólag kiderült, kábé szart sem ért az egész. OK, az egészségügyi rendszer leterheltségét valamelyest talán csökkentette, de a tőle várt csodákat nem hozta (nagyon nem), ráadásul számos mellékhatás, vagy legalábbis furcsa anomália jelentkezik egyeseknél. De mondom, utólag könnyű okosnak lenni. Ha akkor, abban a (nemzetközi) közhangulatban valaki kiáll, és azt mondja: emberek, nyugi, nem sokkal durvább az egész egy influenzánál, ne foglalkozzunk vele, legyen business as usual… azt meglincselték volna.
De kritikus vagyok időnként a kommunikációval szemben is: a kormány sokszor nem veszi a kellő fáradságot, hogy megmagyarázzon bizonyos dolgokat az embereknek. Mert az egyszerű üzenetek jobban célba érnek. De sajnos ez tényleg így van. Hiába érezzük úgy, hogy mélyebb, alaposabb elemzéseket, a bonyolultabb összefüggések feltárását igényelnénk, valójában ez nincs így. És még csak arról sincs szó, hogy a tömegek buták lennének, bezzeg mi okosak vagyunk. (Leszámítva persze a belpesti értelmiséget.) Valójában okos, jó felfogóképességű emberek is ritkán veszik a fáradságot, nem szánnak rá időt, hogy a tágabb összefüggéseket megnézzék. Így aztán érthető a politika részéről, hogy nem is próbálja rájuk erőltetni.
De kritikus vagyok például a Petőfi-laktanya átnevezésével is Mária Terézia laktanyára. Lehet, hogy van rá valamilyen magyarázat (akár egy titkos alku Ausztriával, hogy cserébe nem b*sztatnak minket a következő jogállamisági jelentésnél, velünk szavaznak az ukrán fegyverszállításokkal szemben, stb.), de az is lehet, hogy semmilyen gyakorlati indok nincs rá, csak valaki kitalálta, hogy így jobb lesz. Ez esetben teljesen fölösleges volt. Na de ez egy fontos kérdés? Egy laktanya neve számít, vagy a háború és béke közti döntés? (Ráadásul még az sem áll meg, hogy Petőfit a kormány „kicsinyítené” akarná a történelmünkben; a „Most vagy soha” című film elkészülte, majd pedig az ezt követő politikai hisztéria szintén remekül megmutatja, ki hogyan áll hozzá Petőfihez, nemzeti-történelmi örökségünkhöz, hőseinkhez.) Tényleg fontos látni a nagyobb képet, azt, hogy mik a fontos ügyek, mik az alapvető kérdések, és mik a fölösleges (ön)hergelések.
Fontos például – nagyon fontos! –, hogy minél több stratégiai ágazat legyen hazai kézben. És az élelmiszer-ellátás is stratégiai ágazat. Benne az élelmiszer-kereskedelemmel. Erre volt már próbálkozás (CBA), de mintha fél szívvel és/vagy bénán történt volna. De a rendszerváltozás környékén bezárt, becsődölt, leépült, külföldi tulajdonosoknak eladott (és aztán általuk leépített), valaha kifejezetten prosperáló hazai élelmiszer-feldolgozó ipart sem építettük vissza. Ezzel szemben is jogosak lehetnek a kritikák. Ugyanakkor, ha a nagy képet nézzük, látnunk kell, hogy nyilván nem megy minden egyszerre. Priorizálni kell. Ma már többségében hazai kézben van a bankrendszer és a közmű-szolgáltatások (víz, gáz, áram), de jó úton halad a telefonszolgáltatás is. Hogy ezek fontosabbak-e, mint az élelmiszer, hogy az ország pénzügyi stabilitásának (és ezzel együtt a lakosság megtakarításainak) a megingása (esetleges masszív külföldi tőkekivonás, spekulatív támadás stb. esetén) a nagyobb veszély, vagy az, ha korlátozottan jutunk feldolgozott élelmiszerekhez, ez nyilván mérlegelés – és kritika – tárgya lehet.
S végül kritikus vagyok a magyarpéterekkel szemben. Mert ne feledjük: Magyar Péter a Fideszen belülről jött. Nem az a baj, ha felépül egy nemzeti tőkés osztály (sőt, ez kifejezetten szükséges, ha a szuverenitásunkat meg akarjuk őrizni a globalista birodalomépítések közepette), és ez a tőkés osztály személyesen is jól jár, meggazdagodik – miközben az ország érdekeit is előremozdítják. A baj akkor van, ha nem dolgoznak, hanem csak helyezkednek, pozíciókhoz jutnak. A bőrcipős-sikermellényes, vitorlázós-vadászós kivagyiság veri ki a biztosítékot. És nem, önmagában sem a vitorlázással, sem a vadászattal nincs semmi baj. Csak amikor ez magamutogatásként jelenik meg, és nincs mögötte a jövedelemhez, pozícióhoz méltó valós teljesítmény.
Magyar Péter tökéletes megtestesítője mindannak, amit az ellenzékiek gyűlöltek a rendszerben. A semmirekellő, haszonélvező, helyezkedő „NER-lovag” archetípusa. A vele szembeni kritikák teljesen jogosak. És a rendszerben vannak még hasonló figurák. Akiknek nincs valós lojalitásuk sem a nemzethez, sem a nemzeti kormányhoz. Csakis saját maguk érvényesülése érdekli őket. Bármikor képesek átállni (hozzánk is és tőlünk is). De sajnos úgy tűnik, sokszor kapnak mégis méltatlanul nagy lehetőségeket, anyagi forrásokat a rendszertől ezek a két lábon járó időzített bombák.
És amint láthatjuk is: az időzített bombák időnként robbannak egyet. Lehet, érdemes néha kritikusnak lenni.
Vezető kép: Hatlaczki Balázs/PestiSrácok.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS