Szocialista társkereső
Szépkorú, ám most is fiatalos, mindenre nyitott szocialisták keresik hasonló érdeklődésű, bevállalós társukat. Vállalhatatlan múlt nem akadály, minimum négy évig kitartó hozomány előny. Jelige: „hamar elválunk”.
Ha lenne még Népszabadság, az MSZP gyűjtőnévre hallgató, posztkomcsi önsegítőkör nyugodtan feladhatná a fenti hirdetést a lap hasábjain. Szombati kongresszusuk után ugyanis teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a történelem leggusztustalanabb, legelvtelenebb szövetségére is képesek a hatalom érdekében. Ezt mi, magyarok eddig is tudtuk, az európai szocialisták viszont talán most először szembesültek vele, ha jól figyeltek a beszédekre. Hiába jött ide Timmermans, hiába mondta el házi tévéjükben és a tagság előtt is, hogy a szélsőjobboldallal nem szabad összefogni, a magyar szocik tévét nem néznek, a kongresszuson meg mindenki aludt vagy keresztrejtvényt fejtett. Így eshetett, hogy Gyuri bácsi kedvenc európai politikusa, a szocicsúcsjelölt Frans jelenlétében is olyanokról beszéltek, minthogy mindenkire szükség van, meg teljes ellenzéki összefogás.
Mindent meg kell tenni azért, hogy a májusi EP- és az őszi önkormányzati választáson közösen lépjünk fel a hatalommal szemben. Minden változást akaró polgár – legyen az szocialista, liberális, vagy konzervatív – akaratára szükség van.
– hangoztatta a három harmad helyett egészet képviselő Tóth Berci, MSZP elnök, miközben Kunhalmi Jajistenem Ági Karácsony Gergelyt takargatta a szoknyájával. A kormányváltó tinik kedvencét ugyanis nem lehet csak úgy lenácizni, még akkor sem, ha a zsidó képviselők listázása szerinte nem antiszemita, és a Jobbik tök vállalható. Timmermans tolmácsgépére közben minden bizonnyal Marx Kommunista kiáltványát fordították.
Mivel mással lehetne még magyarázni, hogy 2019-ben már az európai zöldek is komolyabban vehetők, mint az egyébként jobb sorsa nem érdemes szocialisták? Még Philippe Lamberts is képes volt arra, hogy rávágjon vonalzóval az LMP körmére, mondván: ha összefognak a Jobbikkal, akkor fel is út, le is út az európai pártcsaládból. Márpedig ehhez az LMP is nagyon közel jár. A párt és Jobbik áprilisi, benzinkúti randija óta jobban huszonegyedikszázadiznak, mint valaha. És ott van még Puzsér is, aki szerintem jelenleg nem csak az LMP, hanem a Jobbik látens főpolgármester-jelöltje.
Az MSZP-nek ugyanígy most kellett volna kapnia egy szülői fejmosást az európai baloldaltól. A probléma csak az, hogy az egyetemes baloldalnak a munkásmozgalom az anyja: ezt a szerencsétlen, semmirekellő, hisztiző, barikádozó magyar baloldalt meg még az anyja se szereti. Legalábbis ahhoz nem eléggé, hogy fegyelmezze. Cserébe viszont ők sem szeretik az anyjukat, annyira biztosan nem, hogy kivegyék a fülükből a fülhallgatót, amikor a szülő hozzájuk beszél.
De még ez is mindegy lenne, ha legalább a szavazóik szeretnék őket. Az MSZP viszont ott tart, hogy lassan alig marad támogatójuk. És ami még ennél is cikibb, hogy magukat se szeretik: saját EP-listájukat például a párt egynegyede nem támogatta. Ezzel az óriási ön- és testképzavarral érthető, hogy nehéz párt találni. Még az is kérdéses, hogy az egyébként a nemváltás kellős közepén tartó, a szocikhoz hasonlóan identitászavaros Jobbiknak többre kellenek majd alkalmi (v)iszonynál.
Lehet, hogy úgy jobban menne, ha a politikai társkeresőn nem a 2006-os fotójukkal akarnának párt találni. Vagy legalább a korrektség és a jó reménység jegyében a kép mellé odaírnák, hogy „ebből még fogyni fogunk”.
