Az európai mértékegységről

Elkövettem azt a hibát, hogy megnéztem a keddi, első elődöntőt. Erről minden évben megfogadom, hogy soha többé nem fog megtörténni, mert az egész műsor pont olyan, mint amikor az ember hirtelen feláll egy székről és megszédül. Aztán mégis mindig erőt vesz rajtam a kíváncsiság. Már nem a dalok iránt, azokra sokszorosan igaz a "ha egyet hallottál, mindet hallottad" mondás. Az aktuális diplomáciai vurstli szokott érdekelni. Ebben most sem csalódtam: Magyarország és Lengyelország idén még az első fordulón sem jutott túl.

Hogy miért, arra egyrészt ott a klasszikus baloldali magyarázat.

Azzal azért mindenki tisztában van, hogy az eurovízió eredményeit nem minőségi, sokkal inkább politikai alapon szabják. A pontok a jószomszédi (v)iszony mellett attól függnek, hogy a libsi logika szerint éppen melyik országot akarja leigázni Putyin, kit kell kiközösíteni kollektíve a kontinensen, vagy kikkel kell jópofizni, mert ugye latex jelmezeknél és extravagáns frizuráknál fontosabb a gazdaság meg a kereskedelem... A végső helyezésről sokkal inkább az egyes nemzetek közötti szimpátia vagy antipátia dönt, semmint az előadói teljesítmény és a szakmai szempontok.

Mondjuk úgy, hogy csak a nagyüzemi smúzolás és a karakán kiállások hiánya az oka annak, hogy az eurovízióban csak a bólogató országoknak terem babér. És még véletlenül se gondoljunk arra, hogy a számokat évről-évre ennek fényében meghekkelik. Még akkor sem, ha 2011-ben - ez a kedvenc ilyen példám -, alig egy évvel a magyar kormány első elsöprő kétharmados győzelme után az akkor induló Wolf Katiról - akinek egyébként a miniszterelnök is drukkolt - így írt a már akkor is rendkívül függetlenobjektív német sajtó:

Az itthoni balliberális média is véres kardként hordozta körbe az egyébként is unalomig járatott mantránt, miszerint Magyarország elszigetelődött, a magyarokat gyűlölik Európában, az elmúlt kilenc évben pedig különösen nem szerettek minket. Országimázsunk a rendszerváltás óta csak zuhan, a folyamatos uniós hadakozás miatt pedig ott tartunk, hogy a németek meg a franciák már egy ki mit tudon is nyíltan lenullázzák a versenyzőnket...

De van egy másik verzió is.

És ezt idén annyira túltolták, hogy már kétség sem fér hozzá, miről van szó. Történetesen, hogy ezek a nyakas magyarok valahogy ennyi év szorgos eurovíziózás után sem akarnak sehogy sem elég buzisak lenni. Bocsánat, európai értékek mentén színesek. Tulajdonképpen, ha a szervezők és a résztvevők is mind "Make Eurovision gay again" feliratú baseball-sapkában csápolnának, az is kevés lenne arra, hogy visszaadja a tendenciákat.

A jobb napokat is látott dalfesztivál az osztrák Conchita Wurst 2014 győzelme (Magyarországon a konzervatív-keresztény kormány második kétharmados győzelme) óta tényleg elszabadult hajóágyúként agitpropagálja a meleglobbit. Különösen mókás visszagondolni az ausztriai szakállas transzi produkciójára az osztrák kancellár, Sebastian Kurz pártjának mostani kampányának fényében, miszerint "Európa Ausztriában kezdődik". Hát, a jelenlegi, vágyvezérelt Európájuk biztosan.

A tegnapi eurovíziós műsor odáig jutott, hogy a régen csak simán ciki és nevetséges produkciók helyett például portugál metroszexuálisok identitászavaros táncát, Görögország leszboszi hagyományokat idéző és egy "jobb szerelmet" ünneplő produkcióját, valamint szexrabszolgának öltözött izlandiakat sugárzott 12-es korosztály-besorolással. A műsor, meg a "kis gyári hibával" élő dívák megkoronázásaként egy Dana International nevű transznemű énekesnő produkciója is feltűnt, miközben a képernyőn elindult a kiss cam, és engem például teljesen felkészületlenül értek a csókolózó férfiak. És akkor még a francia versenyzőt, az egyébként marokkói származású muszlim, meleg, transznemű Bilal Hassanit nem is láttuk. Bár a produkciójából egy részletet azért levetítettek: mindenki megnyugtatására lesz benne túlsúlyos és ázsiai táncos, rengeteg póthaj, tolerancia és szabadság.

Szóval nyilvánvaló, hogy Magyarország ezért nem fog soha jó eredményt elérni ezen a versenyen. Mert a nyugati liberalizáció kiveti magából a sokszínűséget. Mármint a valódit. Amíg Magyarország a heteroszexuális kedvesemről éneklő ByAlexet küldi, amíg Pápai Joci dalszövegében elhangzik, hogy az én apám hitét büszkeség vallanom, addig nem rúghatunk labdába, de ez jó is így. Márai szavai jutnak az eszembe:

Kérdés, hogy van-e értelme a részvétellel legitimálni a játékot.