Nekünk szentségtörés az is, ha valaki elvitatja a 70 évvel ezelőtt hozott áldozatok értelmét. Ha úgy látja vagy láttatja, hogy az önfeláldozás, a hősiesség hiábavaló volt. Hogy a pesti srácok, a miskolci vagy a salgótarjáni mártírok hiába haltak meg. Hogy az érmihályfalviak, a brassói líceumi diákok, a barótiak, a temesváriak és a bukaresti tüntetők, a román börtönökben megkínzottak és megöltek áldozata hiábavaló volt. Nem volt hiábavaló! Mi velük győzünk, ők pedig általunk győzedelmeskednek, ha egy emberöltővel később is – mondta Lázár János kolozsvári magyar színházban megtartott beszédében.
Minden nemzeti ünnep, ez a mostani különösen, a lényegét tekintve ugyanazt az üzenetet hordozza: összetartozunk! – nyomatkosította az építési és közlekedési miniszter. Hozzátette: Összetartozunk, mert összeköt bennünket a nyelvünk, a kultúránk, a múltunk. Így érvelt az ünnepre érkezett nagyközönség előtt:
Mi, magyarok valahogy mindig a kisebbség népe vagyunk. Ahogy Önök itt, kisebbségben vannak a saját hazájukban, úgy mi, anyaországi magyarok most épp kisebbségben vagyunk a tágabb otthonunkban, Európában. De vajon nem volt-e ez mindig így a történelmünkben? Hol bizalmatlanul méregetett kisebbség voltunk, mint Szent István idejében. Hol tisztelettel emlegetett, de végül mindig magára hagyott kisebbség, mint Hunyadi idején vagy 1848-ban. És persze ’56-ban. Az örökös kisebbségi lét azonban nem önfeladásra, nem beolvadásra, és nem az alávetettség elfogadására tanított meg minket. Hanem arra, hogy végső soron mindig csak magunkra számíthatunk. Összeköt bennünket tehát ez is: a függetlenség utáni vágyunk. Ez a kurucos, makacs akarása annak, hogy minden korban magabíró nemzet maradjunk. Olyan nép, amelynek fiai és lányai maguk rendelkeznek a sorsukról. Akik a jövőjüket, a sorsukat meghatározó döntéseket önállón hozzák meg. Nem pedig mások helyettük, egy idegen hatalmi központban.
Hozzátette: “A történelmünknek mindig azok voltak a legszebb, legfényesebb, legtöbb békét és gyarapodást hozó korszakai, amikor ezt az elvet érvényesítettük a gyakorlatban. Mert a béke és a gyarapodás összetartoznak. Amikor makacsul megvédtük az önrendelkezésünket, az értékeinket, az istenünket, a hazánkat és a családunkat, de nyitottak maradtunk a szélrózsa minden irányában. Mindenhonnan beengedtük, sőt behoztuk azt, ami Jó. És megállítottuk a határainkon azt, ami Rossz.
Lázár János Kolozsváron köszöntötte Varga János Corvin közi szabadságharcost, Wittner Mária elítélttársát, aki a PestiSrácok és az OIKOSZ Alapítvány szervezésében, Kovács István unitárius püspök meghívására érkezett Erdély fővárosába, hogy élő történelemórát tartson az unitárius kollégium diákjainak.
Az 1956-os forradalomról és megtorlásról pedig így vélekedett Lázár János:
Otthon kevesen tudnak arról, hogy az anyaországi és a romániai magyarok milyen aránytalan módon részesültek ’56 történetéből. Nekünk ’56 forradalom volt és szabadságharc – a remény időszaka. Csak azután a megtorlásé. Sőt, ahogy 1848 és ’49 küzdelmei hozzájárultak a Kiegyezéshez, úgy ’56 is hozzájárult ahhoz, hogy Kádár félelemből és bűntudatból a korábbinál puhább diktatúrát építsen. Itt, Erdélyben jószerivel csak a megtorlás volt. A forradalom itt elmaradt, jó előre elfojtották. De a magyarországi események ürügyül szolgáltak Bukarestnek arra, hogy még egyet szorítson a diktatúra abroncsán. És különösen arra, hogy még keményebben, még kirekesztőbben lépjen fel az erdélyi, a partiumi, a moldvai magyarokkal szemben. Onnantól a romániai magyarság kettős kisebbségben élt: kollektív bűnösként. Üldözve azért, mert őshonos kisebbségként otthon merészelt lenni egy másik államban. És üldözve azért, mert ’56-ban megmutatkozott, átragyogott rájuk a testvéreik szabadságvágya. 1956 azonban nem volt kudarc. Áldozat igen, de hiábavalóság nem. Ötvenhat szent és sérthetetlen. Nekünk, fideszeseknek biztosan az. Az ötvenhatosok a szellemi őseink. Alapító atyáink és anyáink. Az ő köpönyögeikből bújtunk ki mindannyian. Mondhatnám úgy is: ő viharkabátjaikból. Szemben azokkal, akik a másik oldal pufajkáiból bújtak ki. Ez a törésvonal, amely 70 éve bizony még barikád formáját öltötte, ma is keresztülhúzódik a magyar politika terein. És ahogy annak idején, úgy ma is van példa az átszökési, és az átöltözési kísérletekre.
Vezető kép: Lázár János a Nemzeti Filharmonikusok koncertje előtt előtt a kolozsvári Sétatéren, az 1956 erdélyi áldozatait méltató emlékműnél koszorút helyezett el. Ez az egyetlen magyar vonatkozású alkotás a Sétatér szoborparkjában, aminek felállítására/ottmaradására a román hatóságok engedélyt adtak.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS