Libsi? Libsevik? Libernyák?

Egyszer, még valamikor időszámításunk kezdete táján – de legalábbis jóval azelőtt, hogy a „Politikai Hobbista” nemhogy TV-műsor lett volna, hanem még magát a kifejezést sem alkottam meg – készítettem egy listát (már megint megy a listázás, tiszta nácizmus, mi?) azokból a szavakból, rövid leírással mindegyikhez, amiket a magukat liberálisnak vallókra manapság használunk. Azóta ráadásul születtek új kifejezések is, tehát bővült a lista; megérdemli, hogy szélesebb nyilvánosságot kapjon…

Kezdjük ez eredetivel!

Liberális

A liberalizmus klasszikus, nemes eszméje a piaci szabad verseny, az állampolgárok társadalmi-gazdasági életébe történő minél kevésbé aktív állami beavatkozás alapvetően jobboldali gondolatát jelenti. A szorgalmon, tehetségen, képességeken alapuló előbbre jutásban hisz, ily módon sokkal közelebb áll a tradíciókat, a hagyományos értékeket fontosnak tartó, a tudással, kitartással elért, megérdemelt sikerek generációkon történő átörökítését valló konzervativizmushoz, mint az állami újraelosztásban hívő, a hátrányos helyzetűeket kizárólag a tehetősebbek áldozataként beállító, szocialista felfogással. Hogy ennek ellenére ez a két tábor hogyan talált egymásra, hogyan született a mai „szociálliberális” utópia, arról érdemes elolvasni Sebes Gábor szintén évekkel ezelőtti, de ma is aktuális, kitűnő írását. Egy biztos (sajnos): a klasszikus liberalizmus, ez az egykor előremutató vezérelv, amelyet magam is teljes mértékben vallok, mára egy teljesen kiüresedett, megmerevedett, dogmatikus „vallássá” degradálódott. Ahol a hívek megkövezéssel büntetik az elhajlókat, miközben saját eszméikkel kerülnek újra és újra antagonisztikus ellentmondásokba. A „liberális” vagy a „liberalizmus” mára szitokszóvá vált – köszönhetően azoknak, akik néhány évtized alatt teljesen eltorzították.

Libsi

Az örök alap. Nehéz pontosan körülírni, hiszen mindenkinek mást és mást jelent. Eredetével, pontos jelentésével kapcsolatban is nagy a bizonytalanság. Egyes vélekedések szerint a „liberális” és a „bibsi” szavak összerakásából született. Utóbbi ugyebár a zsidókra használt, cigány – mások szerint spanyol – eredetű, általában pejoratív „biboldó” szó rövidítése. A libsi tehát egy liberális gondolkodású zsidó lenne – ami abból indul ki, hogy főleg a zsidók vallják ezt az eszmét, hogy ők szinte mindig liberálisok. Nos, ez egyszerűen nem igaz; sem Izraelben, sem az Egyesült Államokban – a két ország, ahol a legtöbb zsidó él –, egyáltalán nem homogén a zsidóság ideológiai elköteleződése. Sokkal életképesebb magyarázat, hogy a „libsi” egész egyszerűen a liberálisokra használt, pejoratív csengésű gúnynév. A „libsi” egy felszínesen szabadelvű, alapvetően a szélsőjobbos – „jobber” – ellentétének tekinthető figura. Általában felületes ismeretek, tudatlanság, akár nettó butaság jellemzi, nagyfokú öntudattal párosulva. Korlátozott szellemisége ellenére intellektuális és morális felsőbbrendűséggel, meggyőződéssel hiszi, hogy magasztosabb nézetből, másoknál jobban vizsgálja a világot, sőt, ő az igazság egyedüli birtokosa. Mindezt gyakran szóvirágokkal, bölcseletekkel próbálja nyomatékosítani, gyakorlati érvek helyett. Állandó közléskényszerrel, túlfűtötten képvisel minden olyan ügyet, ami a fennálló társadalmi renddel, annak többségi tagjaival szembeni harcos kiállásban nyilvánulhat meg. Belátási, önvizsgálati képessége nullához konvergál. Liberálisnak vallja magát, mégis a legradikálisabb kijelentéseket teszi a más véleményűekkel szemben. Így lesznek:

• A nem szabadelvűek, a nemzeti érdekeket erősebben képviselők, a kisebbségek bármely követeléseivel szemben nem az azonnali önfeladást választók: rasszisták, fasiszták vagy nácik.
• A liberális nézetekkel szemben felszólalók: uszítók.
• A bűnüldözők: kirekesztők.
• A hagyományos, természetes nemi szerepekhez ragaszkodók: soviniszták, homofóbok.
• A konzervatív mozgalmak, gondolkodók: provokátorok vagy reakciósok.
• A határvédelem: idegengyűlölet.

Libbant

A libsi turbó fokozatban. Világképe, nézetrendszere annyira dogmatikus, annyira vak hiten alapul, és emiatt a valóság, a tények, oly sokszor cáfolnak rá, fejében súlyos kognitív disszonanciát okozva, hogy ezt csak egészen elképesztő idiotizmusok, úgynevezett „énvédő mechanizmusok” segítségével tudja feloldani (vagyis: meghibbant). Tipikus példája, amikor mondjuk migránsok megerőszakolnak nőket, sőt, egy tíz (!) éves kisfiút valahol Európában – sajnos valós eset –, akkor a migránsok bűnösségének, az általuk Európára jelentett mérhetetlen veszélynek a relativizálására való kényszerében a következőkkel bír előállni:

• Családon belüli erőszak Magyarországon.
• „A múltkor is füttyögött valaki egy nő után az utcán.”

Nyilvánvalóan látjuk a különbséget annak súlyában, hogy valaki ivarérett nőknek játssza a macsót, szemben azzal, amikor valaki egy tízéves kisfiút az uszoda vécéjébe rángat és megerőszakol. Egy libióta ezt a különbséget nem látja, vagy legalábbis nem vesz róla tudomást. A libbantság másik megnyilvánulása, szintén a libsi fejében kavargó ellentmondás feloldására, hogy terelni próbál: ha bíráljuk az erőszaktevő migránst, akkor azzal vádol, hogy az elkövető származásáról beszélünk, általánosítunk minden bevándorlóra – tehát idegengyűlölők vagyunk –, miközben erről szó sincs. Vagyis úgy csúsztatja a témát, hogy az ő dogmatikus elvei ne sérüljenek, hiszen így nem is kell a tényekkel szembenéznie, hanem rögtön átmehet „fasisztázó”, „kirekesztőző” üzemmódba. De ez már átvezet bennünket a következő kifejezéshez…

Libernáci

Míg a libsi lehet simán csak egy liberálisan gondolkodó, ezt egy picit túltoló, ezáltal groteszkké váló, néha akár szerethető figura is, a libióta pedig pusztán saját énvédő mechanizmusainak rabja, ezért a legtöbb esetben rá sem lehet haragudni; addig a libernáci a legveszélyesebb, legelfajzottabb típus. Ő egy magát liberálisnak képzelő, valójában végtelenül intoleráns, agressszív megmondóember.

• Az európai baloldal kánonja által kötelezővé tett, politikailag korrekt, divatos szlogeneket szajkózza. Állandó kényszert érez ezek látványos kinyilatkoztatására.
• A tőle eltérően gondolkodókat, a liberális dogmáit megkérdőjelezőket azonnal megbélyegzi, lehülyézi, páriává nyilvánítja, önhatalmúlag kiírja a társadalomból, a közbeszédből.
• Vitára, gondolkodásra, belátásra, önreflexióra teljesen képtelen, alkalmatlan.
• A logika és a tények nem zavarják.

Egy szemléletes példa a „libernáci” szó használatára: „Ha pozitívat mondasz Izraelről, a jobbikosok hazaárulóznak, ha a muzulmán veszélyre figyelmeztetsz, a libernáci éceszgéberek fasisztáznak le és rekesztenek ki. Az élet nehéz.”

Libsevik

Ezt tulajdonképpen a valóság szülte. Az a tény, hogy a magukat liberálisnak mondók tökéletesen mutatják a bolsevizmus minden jegyét. Bár csak egy kisebbséget alkotnak – nem biztos, hogy törpét, de feltétlenül minoritást –, mégis, meg vannak róla győződve, és főleg kifelé hangosan kiabálják, hogy ők a többség. És mint ilyen, rá is akarják kényszeríteni az akaratukat a valódi többségre. Ahhoz pedig, hogy ezt elérjék, semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, hiszen mindig a jóeNberség jegyében üldöznek, lincselnek, lehetetlenítenek el embereket.

Libernyák

Végül az új jolly joker, ami DoktorMiniszterelnökÚr leleményességét dicséri. A fenti kifejezések közül ugyanis mindig választani kell, ha pontosan akarunk jellemezni valakit a magukat liberálisnak mondók közül. A libernyák viszont mindegyikre tökéletes. Összekacsintósan bratyizós, mégis, tán mindegyik másiknál degradálóbb. Eredetileg Mark Rutte, holland miniszterelnökre használta Orbán Viktor, azzal, hogy „egy-két ilyen libernyákot még simán elvisz a hátán”. Ebben tehát benne van az is, amit az eddigiekben ugyan nem említettem, de amúgy evidens: ezek a modernkori lib… – bármelyik típusról is legyen szó – nemcsak szellemileg nem képesek valós teljesítményre, de tornából is fel voltak mentve.

Vezető kép: MTI/Kovács Tamás