Kenyér helyett forradalom – Egy ’56-os pesti srác története
Eddig ismeretlen arcokkal voltak tele a fővárosi épülethomlokzatok, villamos- és buszmegállók az ’56-os Emlékév során. Nem ismertük őket, mivel 1956-nak a magyar hagyományoktól eltérően, nem volt pajzsra emelt vezére. Ez a forradalom és szabadságharc ellenben azt a magyar erényt csillantotta meg, hogy igazán kemény helyzetben az egyszerű emberek is mesterien tudják megszervezni úgy a harcos ellenállást, mint a mindennapi életet. Az ezt véghezvivő hősökből még annál is sokkal több volt, mint ahányan elszánt arccal néztek le ránk az utcai képekről az elmúlt másfél évben. Ezeknek az embereknek az emlékezetében számtalan történelmi jelentőségű esemény várja, hogy elmeséljék az utókornak – az Ausztráliában élő Mároki Tibor ezt most a PestiSrácok.hu-nak tette meg.
Mároki Tibor tizennyolc éves szakmunkássegéd volt, amikor 1956. október 23-án villamosvezető édesanyja azzal a hírrel tért haza munka után, hogy nagy felbolydulás van a városban. A fiatal fiú nyomban felajánlotta, hogy lemegy a boltba, ha szükség van valamire, gyanútlan anyja erre leküldte két kiló kenyérért. Két hét múlva ment haza, de addigra Magyarország és az ő élete is visszavonhatatlanul megváltozott.
Ameddig elvitte a villamos, addig azzal, majd egy teherautó emberekkel tömött platójára felkéredzkedve ment be a belvárosba, ahol aztán az Országház felé vette az irányt, mert hallotta, hogy „ott van valami” – kezdi a mesélést.
Amikor odaértem, már rettenetesen sok ember volt ott, alig lehetett mozdulni. Egyetemisták szavaltak, jelszavakat kiabáltunk. Egyszercsak felfegyverzett ÁVH-sok érkeztek hat oldalkocsis motorral. A tömeg percek alatt szétszedte őket. Aztán elkezdett terjedni, hogy menjünk a Rádióhoz, mondjuk el a világnak, mi történik most Magyarországon.
Másnap reggel már géppisztoly lógott a nyakában
Ott volt a rádiónál, amikor az első lövések eldördültek, és a tüntetés végérvényesen fegyveres harccá fajult. Mint mondja, zárva volt a kapu, és minden ablakban géppisztolyos ávósok őrködtek. A főbejárattal szemben egy egyetemista fiú a Nemzeti dalt szavalta, majd felolvasta a tizenhat pontból álló követeléseket.
Szerintem ezt a srácot akarták lelőni, de sűrű tömeg vette körül, ráadásul géppisztollyal nem lehet igazán pontosan célozni, így helyette egy kismamát és a gyermekét találták el, akik mindketten ott helyben meghaltak. A lövésre megvadult a tömeg, néhányan hazarohantak és vadászpuskával tértek vissza, azzal lőtték ki az ablakban ülő ávósokat. Akit sikerült lelőni és kiesett az ablakon, attól a tömeg elvette a fegyverét, az ávósok ugyanakkor sortüzet nyitottak ránk. Én egy kapu alatt álltam, ahonnan mozdulni sem mertem. Egész éjszaka ment a lövöldözés: az ávósok fentről, a tömeg lentről. Ha valaki megsérült, általában a lányok rögtön szaladtak is oda, behúzták a kapualjakba és segítettek, ahogy tudtak. Teljesen maguktól, négyen-öten rögtön szaladtak oda. Hihetetlen bátrak voltak!
A rádió reggelre került az ostromlók kezére, Mároki Tibor berohant az épületbe, de élő ávóssal már nem találkozott akkor. Az egyik halottól elvette a géppisztolyát:
Igaz, hogy ilyennel még sosem lőttem, mégis úgy voltam vele, legalább már van fegyverem, aztán majdcsak lesz valami. Amikor kimentem az épületből, már két tank állt az utcán, magyar katonákkal. Egyikük megkérdezte, tudom-e használni a fegyvert, majd amikor mondtam, hogy nem, felhúzott a tankra, és megmutatta, hogyan kell. Találtam egy zsákot, abban volt három dobtár, úgyhogy már teljes felszereléssel indultam innen a Körútra.
A Nagykörúton barikádokat emelt a tömeg, és ott is folyt a harc a Duna-part felől érkező ávósokkal.
Olyan is volt, hogy egy ávóst arra kényszerítettek a forradalmárok, hogy a többi ávóst lője géppuskafészekből. Végül persze így is lámpavasra húzták; az volt a közhangulat, hogy nekik semmi kegyelem nem jár. Ők voltak a besúgók, árulók, akik fegyvert fogtak a saját népük ellen. Ezt már gyerekfejjel is mindenki tudta. És hát, akinek esetleg elvitték a szüleit, az biztosan nem csókolta meg az ávóst később... Szóval, a nép körében eleve volt egy ilyen harag, amire még egy lapáttal rátett az előző napi lövöldözés a rádiónál.
Kalandos lánggránát-szállítás
A forradalom során több helyszínt megjárt, köztük a Corvin közt, a nagy szovjet támadás viszont már Rákospalotán érte, mert amikor megtudta, hogy a lakóhelye közelében készültség szerveződik szabadságharcosokból, oda jelentkezett. Egy iskolában rendezkedtek be, a tornateremben aludtak, az élelmet Budapest-környéki falvak asszonyai hozták nekik kosárban. Az itteni alakulat tagjaként önként jelentkezett arra a feladatra, hogy elhozzanak a Chinoinból 2400 lánggránátot (így hívták akkor a Molotov-koktélt). Az ezeket készítő egyetemisták a tejesüvegek aljára egy ampullát forrasztottak, amelybe robbanékony nitroglicerint tettek.
Az üvegeket benzinnel kellett megtölteni, ezért elmentünk egy benzinkúthoz Rákospalotán, ahol órákig dolgoztunk ezzel. Az autó tetejére golyószórót szereltünk. Ha férfi jött a kocsi közelébe és nem volt rajta piros-fehér-zöld szalag, azonnal rá kellett lőni, mert ha csak egyetlen golyóval is eltalálta volna bárki a lánggránátokat szállító kocsinkat, az egész városrész levegőbe repült volna. Szerencsénkre semmi probléma nem történt, így sikeresen visszatértünk Rákospalotán a Dózsa-kertbe, ahol egy betonlapokkal szegélyezett, védett wc-ben rejtettük el a lánggránátokat.
A Molotov-koktélokat hamarosan használniuk is kellett a Fóti úton közlekedő, muníciót és élelmiszert szállító szovjet harckocsik ellen. Az utat szegélyező szérűn szalmakazlak sorakoztak, ezek tetejéről dobálták meg a menetoszlop járműveit – váltakozó sikerrel. Volt, hogy elfogtak négy harckocsit, és sok hideg élelemre tettek így szert, máskor viszont a szovjet katonák kiszálltak a páncélkocsiból, és gránátokkal támadtak a forradalmárokra. Utóbbiak ekkor bemenekültek a közeli növényolajgyárba, ahova ezt követően aknával lőttek be a szovjetek, sok sebesülést és többek halálát okozva.
Éjszaka ütöttek rajtuk a szovjetek
Egyik éjszaka éppen a tornateremben aludtam, amikor egy robbanásra ébredtem. Tudni kell, hogy itt az ablakok végig pokróccal voltak betakarva, hogy ne lássanak be, tehát valaki elárulhatott minket, máskülönben nem tudták volna, hogy itt vagyunk. Vagy hat orosz tank és négy páncélos támadt ránk. Amit én robbanásként hallottam, az egy focilabda volt, amit az egyik golyó eltalált. Rögtön hasra vágódtam, és elkezdtem figyelni a koromsötétben. Egyszer csak észrevettem, hogy nyitva van a tornaterem ajtaja. Emlékeztem, hogy ott a falnál van egy könyvespolc, odakúsztam, kivettem két könyvet és azzal béleltem ki a ruhám, hátha az megfogja a golyót, ha rám lőnek. Kicsúsztam az ajtóig, majd két lövés között át tudtam szaladni a betonfalhoz, ahol a gránátokat tároltuk. Pillanatok alatt történt. Az első dobásom nem talált – a páncélkocsi tetejéről lecsúszott a lánggránát, – a második viszont beleesett, és kiugráltak belőle a katonák. A tornaterem feletti emeletről eközben a többiek lőtték az oroszokat. Végül a támadóink elmentek a város felé.
A csoport a szovjet rajtaütés után átment segíteni a Váci útra, Újpestre. Elfoglalták a kerületi rendőrséget, az ott talált fegyvereket kiosztották a népnek, az úttestet pedig olajjal locsolták fel, azon csúszkáltak, pörögtek a tankok – meséli Mároki Tibor.
Innen aztán megint visszamentem Rákospalotára, mert azt mondták, hogy egy kis kocsmában, a Palota Gyöngyében sok élelem van, amit ki kell osztanunk az embereknek. Töltöttük a bort, adtuk az élelmet az embereknek. Az újpesti állomáson meg hetvenkét, élelmiszerrel teli vagont foglaltunk le, amelyekre orosz városok voltak ráírva, gondolom, oda vitték volna. Itt is mindent kiosztottunk, óriási sorokban álltak az emberek érte.
Határátlépés hóban-fagyban, anyaszült meztelenen
Idővel elfogyott a lőszerünk, azt mondták, vagy menjünk haza, vagy menjünk el felderíteni, hátha tudunk még valamit szerezni. Én járőrként hazamentem, egy orosz katonai tiszti egyenruhában – ezt egy páncélkocsin szolgáló oroszról szedtem le –, de piros-fehér-zöld szalaggal. Így állítottam haza anyámhoz. Nagyot sikított, mikor meglátott, azt hitte, orosz katona jött, nem ismert meg elsőre. Anyám kérlelt, hogy ne menjek vissza, de azt válaszoltam, ha mindenki így gondolkozna, senki sem harcolna. Aludtam néhány órát, addig anyám főzött gombócot. Harmincötöt ettem meg belőle, nagyon éhes voltam! Aztán visszamentem és jelentettem, hogy sehol nem láttam orosz katonát, sem páncélost.
A harcban lassan elfogyott minden remény, a város az oroszok kezére került, annak viszont fiatal fiúként sem dőlt be Mároki Tibor, hogy ha leteszik a fegyvert, akkor senkinek nem esik bántódása.
Gondoltam magamban: persze, mint 1849-ben, amikor letették a fegyvert, aztán kivégezték őket… Nyolcan letették a fegyvert közülünk, egy sem jött vissza. Én hazaszöktem, elköszönni édesanyámtól. Tudtam, hogy külföldre kell menekülnöm.
Édesanyját és két öccsét otthon hagyva, november 20-án a Déli pályaudvaron a legjobb barátjával szállt fel egy vonatra, amellyel Csornáig jutottak az ávósok ellenőrzései miatt. Ott egy helyi házban kérdezték meg, merre kell a határ felé menni, mire kiderült, hogy az ott lakó nő férje előző nap egy csoportot vezetett a határhoz – ezzel a lehetőséggel ők is éltek a következő éjszakán.
A határt orosz katonák őrizték. A jeges Rábán gázoltam-úsztam át meztelenül, mert az összecsomózott ruháimat előzőleg megpróbáltam átdobni a folyón, de beleesett a vízbe. Az volt a szerencsém, hogy miután már átértem, hallottam, hogy valaki segítségért kiabál: egy katonaszökevény volt, akit kihúztam a vízből és megkaptam »cipőnek« a géppisztolytáskáját. Vele mentem tovább – nem tudom, mennyit haladtunk, de kilométereknek tűnt. Amikor összeesett, elkezdtem húzni magammal. Mikor az osztrák határőr meglátott minket, ahogy meztelenül húzom magam után, azt hitte, szellemet lát! Megkaptam tőle a kabátját, felkapott a vállára és szaladt velem egy bódéba, ahol már más magyarok is ültek egy kályha mellett. Az egyik paraszt bácsitól itt kaptam pálinkát, aztán másnap délig aludtam.
Új élet a világ túlsó végén
A barátja, akivel együtt indult útnak, szintén átjutott valahogy a határon, de ott elvesztették egymást. Sokáig kerestette, évek múltán az Egyesült Államokból kapott hírt róla, de aztán nyomtalanul eltűnt, és soha többé nem hallott felőle.
A határról más menekültekkel együtt egy sítelepre vittek, itt lehetett igényelni, hogy merre szeretnénk tovább menni. Gyerekkori olvasmányaimból megszerettem Ausztráliát, így oda jelentkeztem. Minket vittek el legelőször, egy óriási hajóval keltünk útra. Tizennyolc kilót híztam az öthetes út során, annyit ettem – egész korábbi életemben nem emlékszem, hogy egyszer is igazán jóllaktam volna. Ausztráliában aztán leugrottam a vonatról, amely a menekülttáborba vitt minket – nem akartam megint ilyen helyre kerülni.
Itt aztán ismét mellészegődött a szerencse, mert az első városba beérve éppen magyarokba botlott, akiktől munkát és szállást is kapott egy időre. Később egy csirkefarmon dolgozott szintén egy magyarnál, majd egy másik farmon tanult meg angolul, ahol másodállást vállalt. Később volt favágó, szerszámkészítő (ami a tanult szakmája volt), repülőtér-takarító céget vezetett, és parkolóházakat működtető cégnél is dolgozott. Közben évekig focizott és bokszolt, odakint meg is nősült, egy magyar lányt vett feleségül. Harminchat évig távol volt Magyarországtól, és csak a szovjetek kivonulása után, 1993-ban jött vissza látogatóba. Ekkor találkozott újra édesanyjával és otthon maradt öccsével, ugyanis a másik testvére szintén disszidált a kommunizmus idején.
Amikor megözvegyültem, elhatároztam, hogy nekem újra magyar feleség kell, ezért 2006-ban hazajöttem, és megint megnősültem
– meséli. Második felesége követte Ausztráliába, és azóta is ott élnek. A 79 évesen is egészséges, szellemileg friss Tibor bácsi akár Magyarországon is lehetne ilyen életrevaló, jó kedélyű nyugdíjas, mint Ausztráliában, ha nem kellett volna az életét féltve menekülnie a kommunisták elől. A XX. század viszont máshogy rendezte, és az utóbbi hatvan év során mindössze negyedszer járt most idehaza.
