Földesmesék, avagy Magyarország lejáratásáért bármit

Az Index író-költőjének tevékenységét két fő ismérv jellemzi. A háborús övezetek meglátogatásakor óvatosan átkukkant a tűzvonalon, nehogy esetleg veszélybe kerüljön, majd az ott látottakat prezentálja kedve szerint, kihasználva, hogy jelenleg nincs igazi Chrudinák Alajosa az országnak. Szintén kivételes szakmai képességekről árulkodik, hogy puszira elhisz bármit a január 1-jén született, tizenhét éves bevándorló férfiaknak. Legalábbis őszintén reméljük, hogy csupán gyanútlanul elhiszi azokat a legendába illő túlzásokat, amiket leír, és nem ő találja ki.

Pont az első határzár befejezése előtti időben megjárta Törökországot, ahol a szír menekültek felháborodásukban állítólag csaknem meglincselték őt, amikor megtudták, hogy magyar. A migránsokhoz, menekültekhez ugyanis ezek szerint az a két információ jut vissza Európából a Közel-Keletre, hogy Németországban arany élet van, Magyarországon pedig bezárják és verik őket. Talán ebből a dramaturgiai szálból virágzott ki a menekülteket bántalmazó magyar rendőr epikus alakja, majd az erre a karakterre épülő, prózai és drámai elemeket ötvöző irodalmi irányzat. A hatósági intézkedésekkel egyébként óhatatlanul együtt jár, hogy olykor kicsavarnak egy kart, a földön koppan egy homlok, esetleg ízületi sérülés történik. A feltételezett törvénysértőkkel szembeni intézkedés ilyen kimenetele azonban még akkor is rendszerint indokolt, ha ezt az érintett nem így gondolja. Másrészt a liberalizmus és a kommunizmus egyaránt véres forradalommal induló története bizonyítja, hogy a legnagyobb jószándék is könnyen vezethet a nem halal szendvicset kapó vagy Németországba nem fennakadás nélkül továbbvonatoztatott migránsok lelki sebeinél nagyobb tragédiákhoz is.

Lássuk hát, miféle elvetemült dolgokat követhettek el a magyar rendőrök a déli országhatárnál, amióta a haladó politikum és sajtó kénytelen volt tudomásul venni, hogy a határzár mégiscsak visszatartja a migránsáradatot, és nem lehet többé boldogan hordani az ellátmányt a Keleti pályaudvart ellepő bevándorlók tömegeinek.

Magyarország, a földi pokol

Durván beszélnek velük a hatóságok és a hivatalnokok, nincs víz, nincs étel, nincs vécé, csak a földön lehet aludni, a menekültek „hivatalos kiéheztetése” zajlik a tranzitzónában, hiszen a magyar rendőrök és katonák közismerten gonosz, barbár lények, akik egy embertelen, fasiszta rendszert szolgálnak ki – feltéve, ha haladó sajtót olvasunk. Sőt, a gonoszkodásuk célja az is, hogy Magyarországról kimondottan rasszista, a gyerekeket és nőket éheztető, a jogkövető embereket szűk ketrecbe záró, a családokat aljas szándékból szétszakító ország képe terjedjen el, távol tartandó a többieket. Földes András felháborodva döbben rá, hogy tényleg azért húzta fel a kormány a kerítést, hogy ne jöjjenek Magyarországra a migránsok. A senki földjén még a görög-macedón határ hírhedt táboránál is brutálisabb viszonyok uralkodnak, „Európa egyik legnyomorúságosabb zugáról” beszélünk. Az egyik segélyszervezet gyermekorvosa (megj.: az Orvosok Határok Nélkül nevű Soros-szervezet azóta elévülhetetlen érdemeket szerzett migránsok tízezreinek Európába áthajóztatásában) arra panaszkodik, hogy mennyi csecsemőt kellett már ellátnia. Igazi balliberális lázálom elvárni, hogy a vándorló sokaságot tip-top higiéniai viszonyok fogadják a határon, az a kérdés pedig természetesen illetlen, mi több politikailag inkorrekt lenne, hogy egy néhány hetes csecsemővel miért nem áll meg a család az első országban, ahol nem lőnek. És, hogy a dráma se maradjon el, így ír a művész:

Az ilyen mondatoknál pedig már azt fájlalja az ember, hogy ezek a pazar képek csak így prózában tárulnak elénk, mert rímekbe faragva még magasabb művészi értéket képviselnének:

És ha még nem elég az apokalipszisből meg az áthatolhatatlan viharfelhőkön is átcsillogó gyermeki tekintetekből, kiderül az is, hogy Magyarország – illetve hát tudjuk, hogy a magyar kormány – kegyetlensége ökológiai katasztrófát is okozott, hiszen a menekültek kénytelenek voltak kivágni tüzelőanyagnak a környék fáit. Máshol sem fenékig tejföl az élet, a körmendi menekülttáborban egy kameruni férfi is arra panaszkodott, hogy nem kaptak éjszakára tűzifát. Az ő országa egyébként nem áll háborúban.

Magyarország kötelessége lenne megoldani a migránsválságot

A határon tömeges gumibotozás, fojtogatás, megalázás várja a menekülteket, egyes állítások szerint a kerítés szerb oldalára is átmennek erőszakoskodni a magyar rendőrök. Itt meg kell állnunk picit, hogy feldolgozzuk az információt. A fojtogatás úgy zajlik, hogy az áldozat fejét belenyomják egy erre a célra odavitt, vödör vízbe, és hiába a vélelmezhető kapálózás, a vödör sosem borul ki! A magyar rendőrök határon átjárását is belenyugvó tétlenséggel figyeli a szerb fél, amely a röszkei zavargáskor abból is ügyet csinált, hogy a vízágyúkból átfolyt a víz szerb felségterületre. És itt van Földes első két legnagyobb sztárállítása: a „kutyaharapás” és az „úgy ütnek, hogy ne legyen nyoma, de belül fájjon”. A késfogú magyar vérebek több centis nyílegyenes harapást ejtettek az áldozaton, és a gyakorlott riporterben fel sem merül a gyanú, hogy ez esetleg mégsem kutyaharapás (további kutyaharapás-típusok az NCIS-Index vonalról ITT), hanem bármi más:

Algériai, marokkói és pakisztáni fiúk (egyikük országában sincs háború – a szerk.) arra panaszkodnak, hogy mindannyiszor megverték őket, amikor akár huszadszorra is sikertelenül próbáltak átszökni azon a kerítésen, amely a 2015 nyári Földes András szerint nem fogja visszatartani a migránsokat. Ez már magának a művésznek is feltűnik, ezért módosít:

Értjük, ugye? Magyarországnak kutyakötelessége tili-tolizás helyett megoldani a teljes migránsválságot!

Azért az eposzi jelzők sem tűnnek el, van itt a körülmények ellenére is hibátlan frizurájú algériai fiú, baseballsapkáját fordítva hordó, de félénk fiú, és fiatal egyetemistának tűnő algériai srác is. Utóbbi feltehetően agysebésznek tanul.

Milyen rossz az étel! és milyen kicsik az adagok!

Kisgyermekes menekültcsaládként természetesen még nagyobb pokol Magyarországra kerülni. A rendőröknek és őröknek nincs egy kedves szavuk a gyerekekhez, nincs bébiétel, se gyümölcs, se zöldség, csak csirke tésztával, konzerv és kenyér. Talán még libamáj és kaviár sem kerül az asztalra a tranzitzónában. Ennél is felháborítóbb, hogy a magyar rendőrök megfélemlítik a menekülteket, és arra ösztönzik őket, hogy mondjanak rosszat Szerbiáról. Ennek egyébként szintén nem találtuk értelmét, hiszen a rendőrség előtt tett vallomásokból aligha kerekedik ki Szerbia nemzetközi lejáratása, illetve Magyarország nemzetközi hírének öregbítése. Arra viszont tökéletesen alkalmas volt ez a kis irodalmi közlés, hogy hangsúlyozza: valójában Magyarországra igazak azok a szörnyűségek, amiket Szerbiára kényszerültek hazudni a migránsok.

Ilyen sivár a helyzet, ennyire kisemmizően bánnak a menekült gyerekekkel, hogy színes ceruzákkal tudják felírni a világnak szánt segélykiáltásaikat. Ráadásul mindezt nyilván teljesen maguktól teszik, és nem arról van szó, hogy megint a gyerekeket használják a szüleik, de még inkább a migránssimogató aktivisták az üzenetek átadására.

Amikor szült, már terhes volt a következő gyerekével

Legutóbb aztán már a Földesmesék sorozat is elmozdult a még célzottabb bűnbakképzés irányába. A sokadik nyugat-európai migránsmerénylet után komolytalan lenne a migráció és az iszlamista terrorizmus közti összefüggés tagadása, így meg kell találni azt, aki radikalizálja az amúgy békés mohamedánokat. Valószínűleg senkit sem lep meg a tettes kiléte: Magyarország, illetve nyilvánvalóan a magyar kormány.

Az eleve traumatizált állapotban érkező migránsok sokkját Magyarország csak tovább fokozza, ennek pedig depresszió, agresszió, irracionális viselkedés az eredménye. A nyilvánvaló felelősséghárításon túl, sajnos homályban marad, hogy az útközben elszenvedett traumákat mégis hol szenvedhették el az érintettek, ha Magyarország a vándorlási útvonalak legszörnyűbb pontja, amely még az ázsiai börtönviszonyoknál is rosszabb. Sajnos itt kezd belefutni a történetegyüttes abba a csapdába, hogy a pillanatnyi balliberális politikai elvárások szerint váltogatott narratívák elkezdik ütni egymást, és a riporter (propagandista) már maga sem nagyon igazodik ki rajta, hogy mit kéne sulykolnia.

A propaganda zavarodottsága pedig átterjed a számszerű adatokra is, Földes harmadik, legendássá vált állítását eredményezve: az iráni (ott sincs háború) menekült házaspár legkisebb gyermeke hathónapos, miközben az anya héthónapos várandós. Ilyen elképesztő számok esetén már érthető az elképesztő közel-keleti népszaporulat. Ez a dramaturgiai baklövés viszont már a nagy mesélőnek is feltűnt, miután árkot röhögtek köré a blogoszférában, így gyorsan eltüntette az eredeti cikkből az egymásnak ellentmondó számokat, az egy hónappal későbbi cikk megjelenési idejére pedig gyorsan tízhónaposra öregedett a csecsemő.

A család viszontagságai nem csak a matematikai alapműveletekre terjednek azonban ki, hiszen velük is egészen hihetetlen dolgok történtek, ám itt újabb önellentmondás csúszott a mesébe. A teljesen öncélú rendőri gonoszkodásokról, gyermeketetési tilalmakról és megtagadott egészségügyi ellátásokról szóló beszámolók közt Földes András beáldozta a dramaturgiát egy jó sztoriért. Amikor a család egyik gyermeke elvágta a kezét, azonnal bevitték őt a győri kórházba, de mint kiderült, csak azért, hogy a visszaúton a buszsofőr elvehesse a családfőtől az öt eurót, és aztán lezavarhassa őket a buszról.

Elnézve ezt a lázas, nem egyszer önellentmondásba keveredő igyekezetet, ahogy a magyarországi liberális sajtó sorozatosan valótlanságokkal igyekezik lejáratni az országot, nyilván valamilyen céllal teszi. Erről pedig az ideológiailag jól képzett Virág elvtárs jut eszünkbe, amint magabiztosan teremti le a tökéletes társadalom építésében járatlan Pelikánt: