„Ez nem kis holokauszt volt, hanem azzal egyenes mértékű” - Magyarok a Gulágon
Ma, november 25-én van a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja. Ennek kapcsán újra figyelmükbe ajánljuk azt a honlapot, amelyet Stefka István, a PestiSrácok lapigazgatója vezetésével készítettünk. Ez a Magyarokagulagon.hu, ahol interjúk, hanganyagok – beszélgetések a Gulág túlélőivel –, és megrázó, felemelő képek találhatók.
Az Országgyűlés 2012. május 21-én azért határozott úgy, hogy november 25. legyen az emléknap, mert 1953-ban éppen ezen a napon térhetett haza ezerötszáz politikai fogoly a Szovjetunióból. A parlament akkor Menczer Erzsébet fideszes országgyűlési képviselő indítványát fogadta el. Ez a vezetéknév sokaknak ismerősként csengett: néhai Menczer Gusztáv lányáról van szó. Az egykori politikai fogolynál kevesen tettek többet azért, hogy a Gulág rémtettei ne merüljenek feledésbe.
A 2011-ben elhunyt egykori Gulág-rab kilenc évet „töltött” a hírhedt Kolimán, 1989-ben megalapította a Szovjetunióban volt magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezetét (SZORAKÉSZ), amelynek haláláig elnöke volt, azután leánya vette át a stafétát. Az alapító Menczer Gusztávval Stefka István még 2001-ben készített interjút.
„Ez nem „kis holokauszt” volt, hanem amazzal azonos mértékű! - mondta a Gulágról. – A huszadik századra két nagy diktatúra nyomta rá a bélyegét: az egyik a nemzetiszocialista, a másik a nemzetközi szocialista diktatúra. Módszereikben és cselekedeteikben lényegében azonosak voltak. 1939 augusztusában, amikor megkötötték a Molotov–Ribbentrop-paktumot, a titkos záradékban többek között arról is szó volt, hogy a német és a szovjet állambiztonsági szervek szorosabbra fűzik a kapcsolatukat. Két-két küldöttség látogatta meg egymást, és tanulmányozta azokat a módszereket, amelyeket alkalmaztak az „ellenséges” elemekkel szemben”.
Bár a Gulag foglyait próbálták köztörvényeseknek beállítani, hangsúlyozottan politikai foglyokról volt szó: „A szovjet katonai hatóságok koncepciós ítéleteinek kilencven százalékát Magyarországon bűncselekmény hiányában hozták meg – szögezte le ebben az interjúban Menczer Gusztáv. – Az összes per három-négy százalékában valójában köztörvényes bűncselekmények miatt ítélkeztek, mégis politikai okból hozták meg az ítéletet. Ezek az emberek a szovjet katonai főügyészségtől nem kaptak felmentő határozatot. Pedig ezek az esetek sem a klasszikus bűncselekmények fajtájához tartoznak, mivel megtörtént, hogy zabrálás vagy nőkkel való erőszakoskodás közben érték tetten a szovjet katonákat, akiket a magyar lakosság önvédelemből vagy más indíték alapján megölt. Az önvédelem jogosságát itt természetesen nem vették figyelembe, mert bárki bármiért lépett fel a megszálló Vörös Hadsereg ellen, annak tettét politikai bűncselekménynek minősítették”.
Néhány idézet a többi interjúból, beszélgetésből:
Marczin Borbála: „A nyolc év és öt hónap alatt nem ettem mást, mint árpából, búzából, zabból és kölesből készült ételeket. Húst nem láttam, csak hordóban sózott kicsi halakat kaptam. Sztálin születésnapján adtak egy darabka lazacot. A Jenyiszej folyót 203 napig jég borította, ez volt a fő szállítási útvonal. Hónapokon keresztül csákánnyal fejtettük az agyagot. Talicskával hordtuk a földet a téglagyárhoz, a téglák aztán mentek Norilszk város felépítéséhez.
Sokan meghaltak a téglagyárban, amikor beomlott a kemence. Általában sok baleset történt, nem számított az emberélet. A férfiak közül többen megfagytak, mint a nők közül.”
Placid atya:„A fogolytársaimmal megalkottuk a túlélés négy szabályát... Megünnepeltük a karácsonyt is... Mi, magyarok, titokban összegyűltünk, imádkoztunk, énekeltünk a kultúrteremben, hogy egy kicsit elfelejtsük ezt a nyomorúságot. Egyszer nyílt az ajtó és belépett egy orosz Sztálin-díjas költő. Ránk nézett, aztán kiment. Mindannyian azt gondoltuk, hogy most feljelent bennünket. Vártunk, nem történt semmi. Másnap, gondoltam, beszélek vele, hagyjon bennünket élni, hiszen ő is ugyanolyan rab. Találkoztam vele, de nem hagyott szóhoz jutni.
Azt mondta: te tudod jól, hogy engem ateistának neveltek. Ám tegnap láttam, amint ti, ilyen körülmények között, a hitetekből erőt merítve mosolyogni és örülni tudtok, és nekem ennél nagyobb bizonyíték Isten létezésére nem kell.”
Tóth József: „Volt, aki úgy legyengült, hogy a tizenöt méter átmérőjű latrinába esett és megfulladt. Holttestét nekünk kellett kivenni. Reggelente végigmentem a barakkokban, és azt kértem: aki él, emelje fel a kezét. Aki nem tudta felnyújtani, az meghalt, már vitték is ki...
Az első magyar önkéntes hadosztálynak – tizenkétezren lehettek – külön területet jelöltek ki. A temetőbrigádok oda hordták a halottakat. A többieket a kápolna melletti tömegsírokba földelték el. Temesvár a halálút első állomása volt. Négy hónap alatt, amíg ott raboskodtam, körülbelül százezer ember fordult meg a táborban. Aki túlélte Temesvárt, tovább vitték a Szovjetunióba”.
Bodolay Gyula:„A százados egész éjjel dühöngött, sírt tehetetlenségében, hogy így átvertek, becsaptak bennünket a szovjetek. Másnap bevagonírozták a második és a harmadik ezredet is, a hadosztály döntő többsége azt hitte, hazamegy. Először Focsaniba, Románia másik nagy gyűjtőtáborába vittek bennünket, majd onnan a Szovjetunióba, több ezer kilométerre hazánktól”.
Csabai István:„Szükségük volt ingyenmunkára. Kellett ez az ötezer ember, akik a vasúti átrakodásoknál az oroszok helyett dolgoztak, és a láger másik huszonötezer foglyának hordták naponta az élelmet, a fát... A temesvári láger és hadifogolytábor még ma sem közismert, közkedvelt téma. Már nem tabu, de valahogy még mindig keveset írtak, beszéltek róla. Tény, hogy 2002 óta emlékmű áll a volt hadifogolytábor helyén, de még ma sem tudjuk, pontosan hányan vesztek oda”.
Emlékezzünk a Gulág túlélőire, és sokmillió ismert és ismeretlen áldozatára. A teljes beszélgetések elolvashatók, meghallgatók a Magyarokagulagon.hu honlapon.
