Tóta W. Árpád: „Aki itt felborogatja a kukát, az nem forradalmár, hanem bűnöző, huligán, söpredék”
Szombaton lezajlott az ellenzéki aktivisták, politikusok és szimpatizánsok terápiás tüntetése, amellyel sikerült bebizonyítaniuk, hogy összesen akár százezren is vannak, pedig a választáson még kétmillió fölöttinek tűnt ez a szám. Miután nem az nyert, akit ők szerettek volna, pontosabban az nyert, akit ők nagyon nem szerettek volna, új választás kiírását követelték. A haladó sajtó természetesen nem bírálta a meglehetősen infantilis „addig játszunk, amíg én nem nyerek” hozzáállást, hanem teljes odaadással a tüntetés mellé állt, toborozta az embereket, és írta a dicsőítő cikkeket, hogy reményt csempésszen a reménytelenségbe. Így tett a Magyarországot hosszú ideje köpőcsészének használó Tóta W. Árpád is, pedig 2005-ben még egészen másként gondolkodott az ilyen utcai megmozdulásokról…
Akkor persze még teljesen más volt a helyzet, az MSZP-SZDSZ kormányzott, Tóta W. pedig olyannyira elégedett volt a magyar demokrácia állapotával, hogy az esetleges tüntetőkkel szemben megcsillantotta a valódi, még a kommunista pártállamból megörökölt rendpárti arcát. Érdemes felidézni, mit üzen az akkori énje a választási eredmény ellen most hőbörgőknek:
Demokráciában nincs forradalom. Választás van. Ha valami nem tetszik, akkor nem az a módi, hogy felborítjuk a villamost, hanem elmegyünk szavazni. Aki itt felborítja a villamost, lezárja a hidat meg felborogatja a kukát, az nem forradalmár, hanem bűnöző, huligán, söpredék.
És ez a markáns rendpártiság még nem is volt elég neki. Némi magas lóról kiosztott fenyegetés is belefért, ami a következő évben bekövetkező rendőrterror fényében nem is tűnik alaptalannak. Nézzük csak, mi történhet a kukaborogató huligán söpredékkel a 2005-ös Tóta W. Árpád szerint:
Működő demokráciában az ilyennek baja eshet.
Láttuk 2006 őszén. És mit gondolt arról, ha ne adj’ Isten sikerrel járna a választási eredmény elleni tüntetés, és az elégedetlenkedők kerülnének hatalomra? Természetesen azt, ami a magyarországi baloldal mindenkori elsődleges reflexe, amikor inog a hatalma – jöjjön a külföldi intervenció:
Ha mégis sikerrel jár, akkor meg puccsista, akit illik lebombázni.
Elvesztettük a rendpárti Tóta W. Árpádot
Ugyanez a Tóta W. Árpád ma már nem írja le, hogy demokráciában nincs forradalom, hanem választás van, hiszen az övéi egy évtizede nem tudnak a hatalom közelébe jutni, és a zsinórban három kétharmad arról tanúskodik, hogy a nép többségét nem is fogják tudni megnyerni ehhez a tervükhöz. Így hát marad az emberek felizzítása kicsi, erőszakos csoportok által, marad a forradalmárkodás és reményeik szerint a puccs. Ebbe pedig a publicista is besegít, ahol tud, lelkendezik, legitimálja a hőzöngést:
Jól esett ez az este a csalódott, fuldokló Magyarországnak, amely joggal követel levegőt és teret. Hiszen elég volt végignézni a téren ahhoz, hogy lássuk, a nemzet nem a Fideszre szavaz, hanem legalább annyira ellene is. Ez amúgy normális állapot; csak az abnormális, ha egy kormány a saját szavazóin kívül mindenkit levegőnek néz. És ez hozta ki ide a tömeget. <…> Milliók várnak reményre és vezetőkre. Arra a színpadra sokaknak, együtt kell felmenni. Az utcán már nincsenek pártok, csak közös ellenállás.
Nyoma sincs tehát az egykori rendpárti Tóta W.-nek, aki söpredékezi a tüntetőket, belengeti, hogy bajuk eshet, sikeres puccs esetén pedig lebombáztatná őket. Rendíthetetlen propagandistaként kormányról és ellenzékből is tolja a posztkommunista, majd az újkommunista szekeret, és ebből semmiféle következetesség nem billentheti ki.
