Korunk hibáinak széles panorámája - A liberálisok megint megbuktak szövegértésből

A négy sarkalatos erény

A liberális sajtó természetesen nagy élvezettel szemlézte az átfogó tanulmányt, lelkesen keresve benne a jobboldali kormány iránti kritikus hangokat. Egyenesen a „kormány megmaradt értelmiségi holdudvarának” éles kritikájaként értelmezték a művet. És ez nem csak szándékos és szokásos ferdítés, hanem mögötte ott van a szöveg megértésére való alkalmatlanság és képességhiány. A könyv természetesen bírálja a kormányzás valóságát, miután az nem tökéletes, de ez a bírálat természetes és elvárt. A baloldali-liberális sajtó öncélú botrányhajhászását semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy négy évvel a következő országgyűlési választások előtt sem jut eszükbe egy olyan vitába építő jelleggel belépni, amely a kormánynak és ellenfeleinek is, illetve így az országnak is hasznára válna. A tanulmány kellően tágas, de köznapi értelemben is használható módon igyekszik megfogalmazni azt, hogy keresztényként milyen fogalmak mentén kellene végiggondolnunk közéletünk és ebből következően magánlétünk dolgait. A négy sarkalatos erény (Igazságosság, Mértékletesség, Erősség, Okosság) és társerényeik összefüggésein keresztül épül fel egy olyan gondolatmenet, amely cselekvési és erényességi útmutatóként kíván szolgálni a közösségi és politikai szereplők számára. Minden szavával egyet lehet érteni, még ha nem is kell. Tanulságos és hasznos mű, azonban fájdalmas hiányt hagy bennünk, ha intelmeit magunkra és a szerzőkre, továbbá a könyv egyéb gazdáira is vonatkoztatjuk. El kell olvasni, mert korlenyomat is, korunk hibáinak széles panorámája. A könyv mottója is lehetne akár a következő idézet:

Liberális burokban

Fontos figyelembe vennünk, hogy a szöveg liberális közegben született, mintegy liberális burokban, amelyben mindenki él, aki az akadémiai világban, multikulturális közegben, nagyvárosi elitben mozog. Hogy milyen torzulásokhoz vezethet ez, annak példájáért elég arra a Marx nevű német bíborosra tekintenünk, aki ultraliberális relativista alapon bírálja a bajor kormány azon döntését, hogy a keresztet kötelező kifüggeszteni az állami hivatalokban. Szerzőink nem veszik magukon észre a liberalizmussal való együttélésből következő öncenzúrát, azt, hogy hiába azonosulnak az isteni törvényekkel, mégis megpróbálnak megfelelni a liberalizmus keretfeltételeinek. Lappangó módon csak az államtól (és tisztviselőitől) várja el a szöveg az erényes és a jogkövető viselkedést, s nem foglalkozik azzal a közösségi-társadalmi háttérrel, amelyben az egyes, esetleg nagy tekintélyű polgárok konkrét ügye (kellene, hogy legyen) az erényes élet. Miközben pedig az egész szöveg a helyesen élő egyénről szól. A liberális doktrína tükröződik ebben a kettősségben: mintha a jogokkal bíró, de kötelességei alól felmentett liberális polgár (mostanában civilnek mondják) ideálját képviselné a dolgozat. Mintha nem látnák a szerzők, hogy a személyes felelősség kérdését – még a leginkább össztársadalminak látott jelenségek esetén – sem lehet elsikkasztani. Mintha nem akarnák kimondani: civilek nincsenek. Mindenki része a közösségnek. Akkor is, ha csak a pálya széléről osztogatja tanácsait.

Hasonló liberális hatásnak tűnik az is, hogy szerzőink nem állnak ki határozottan a jog társadalomtól történő elszakítása ellen. „Az igazságszolgáltatást gyakran megtestesítő bírói ítélet „igazsága”– rendeltetése szerint – társadalmi igazság, amelyet társadalmi törvények alapján hoznak. A felkészült bíró arra törekszik, hogy ítéletei mindinkább közelítsenek az erkölcsi igazsághoz, az igazságot szolgálják.” Nincs liberálisabb dolog annál, mint a bírókat és az ügyészeket felmenteni az elmúlt harminc évért, miközben azok a „jogalkotó szándéka” mögé bújva mentek szembe a társadalom igazságérzetével. „A keresztény ember nem legalista, azaz nem gondolkodhat úgy, hogy ami megfelel a jog írott betűjének, bár nem erkölcsös, azt megtehetem”. Pedig mi mindannyian, a rendszerváltást is ideértve, 1989 óta ebbe a legalizmusba menekülünk. Legfőképpen azok, akik ennek a kötetnek a megszületéséhez a szervezeti hátterét adták. Másutt miközben nagyon józanul bírálják a liberális kompromisszum-kötelezettség illúzióját, azonközben felemlegetik, hogy „nagy baj, ha a hatalom mindent erőből csinál” vagy a hatalom túlságosan centralizált. Most akkor hogyan is kellene kormányozni? Általános tendencia a szövegben a politikus és a nem politikus szétválasztása s megpróbálja újra és újra a politika és a politikusok rovására írni azt, ami valójában megvívatlan napi erkölcsi csatáink következménye (valamint a liberális korszellemé). Például az esélyegyenlőség hamis és reménytelen lehetőségével kecsegtetve azt sugallja, hogy nem csak üdvözülni, hanem gazdagodni is lehetne egyenlő esélyünk. „Azt tapasztaljuk, hogy kevés kiválasztott ember aránytalanul nagymértékben részesedik a javakból, mint például egy törekvő, de „jó” kapcsolatokkal nem rendelkező polgár.” A következő mondatot pedig soha sehol nem szabadna leírni: „A piac csak akkor működik megfelelő módon, ha megközelítőleg azonos források és információ áll a szereplők rendelkezésére.” Nem szabadna ilyeneket írni, mert ezek a kívánalmak pont annyira lehetetlenek, mint a tökéletesen igazságos társadalom és a társadalom-mérnökösködés számtalan egyéb ostoba ígérete.

Milyennek kellene lennünk?

Így, harminc esztendővel a rendszerváltás után el kellene ismernünk, hogy tévedtünk: sem a liberális jogállam, sem a kormány demokratikus leválthatósága, sem a túlterjeszkedő jogrendszer nem képes semmit megoldani helyettünk. Számtalan konfliktust, az erkölcsi lehetetlenséggel szembeni kiállást nem vállaltunk fel az elmúlt harminc évben és ennek a bátorsághiánynak a következményeit viseljük most, mert mindenki olyan közegben szocializálódott, ahol az önérdek a természetes és nem a közérdek. Túl sok közérdek bizonyult önérdeknek vagy önérdeknek is, ahhoz, hogy a javulásban hihessünk. És a szerzők úgy tesznek, mintha ez nem lenne magától értetődő. Mintha a teremtés tökéletességéből következne az emberi tökéletesség és a társadalom tökéletességének lehetősége. „A közéleti ember személye azért fontos, mert benne találkozik az általa felismert igazság és annak társadalmi megjelenítése.” Vegyük észre, s jó lenne, ha a szerzők, a tisztelt keresztény értelmiségiek, polgárok és professzorok is észre vennék, hogy sokkal kevesebb „közéleti” ember van, mint ahányra szükség lenne. És nagyon nehéz őket a karrieristáktól megkülönböztetni, akikkel így az államigazgatás és a politika feltöltetik.

Ez csodálatos gondolat, de hol vannak azok a mindennapi események, helyek és megmérettetések, tekintélyek, bölcsek, példaadók, akik a kormányzat tágabb, százezres körében, napi szinten, a napi taposómalomban segítenek élménnyé tenni az erényességet? E kérdésnek nyoma sincs a szövegben, amely amúgy a kereszténység mélyrétegeiből egyre inkább a hétköznapi valóság felé fordul. Beleragad abba az emberképbe, hogy milyennek kellene lennünk, de keveset mond arról, hogy konkrétan hogyan juthatnánk el oda. Polgárok, értelmiségiek, professzorok. Jó szándékuk nem vitatható. Azonban látványosan igyekeznek úgy tenni, mintha semmi közük nem lenne ehhez a hatalomhoz, általában a hatalomhoz. Politikai, közéleti szerepvállalásukból kiviláglik, hogy saját erkölcseikben kevésbé kételkednek, mint másokéban. Bizonyosan igazuk is van, csak az a kérdés, hogy vajon azonos próba alá vetette-e őket az élet? S a tudományos karrier kompromisszumai vajon hová számítanak. Mindannyian millió pletykát hallunk, viszont bizonyítékot egyet sem látunk. Minél magasabban van valaki a politikán kívüli ranglétrán, annál nagyobb súllyal képviselhet egyes ügyeket. Tudjuk, hogy ezt a viselkedésmódot a liberális értelmiség, illetve a sértődött áljobboldaliak nagyon lejáratták az utóbbi évtizedekben, de ez csak nem lehet akadálya annak, hogy konkrét ügyekben, akár nyilvánosan exponálják magukat azok, akik tudják, mi a helyes. Kedves Csúcsértelmiségiek! Mi itt a végeken alig várjuk, hogy a második sorban, mögöttetek harcolva rendbe tegyük végre közös dolgainkat.

BÁLINT BOTOND - PestiSrácok.hu