Az elhallgatott sortűz - Támogassa Dézsy Zoltán a Köztársaság tér sötét titkát feltáró dokumentumfilmjét!

Magyar ugar 2018. november 11. 10:00

Ezerkilencszázötvenhat történetében van egy nap, melyről viszonylag keveset tudunk, s amelyre – talán éppen ezért - mintha nem is nagyon szeretnénk emlékezni. Ez a nap október 30-a, a Köztársaság téri kommunista (később szocialista) pártház ostromának napja. A Köztársaság tér drámai eseményeit a kádári propagandagépezet arra használta, hogy lecsőcselékezze a forradalmárokat és fasiszta jelzőket aggathasson 1956-ra. A hazai ballib oldal értelmisége is előszeretettel használta-használja ezt az érvrendszert. Dézsy Zoltán dokumentumfilmes Pincebörtön címmel a kilencvenes évek elején dokumentumfilm trilógia forgatásába kezdett a szovjet megszállás casus bellijeként minden bizonnyal kommunista provokációként megszervezett tömeggyilkosság és az azt követő lincselés drámájának a beigazolására. A pártszékház alatti, szemtanúk szerint pincebörtönként és kivégzőhelyként használt atombunkert ugyanis ügyesen álcázták, így nem találták meg azt az 56-os forradalmárok, a hatvanas évek elején pedig lejáratait a "szocialista munkáspárttá" vedlett kommunista párt vezetői irdatlan mennyiségű betonnal tömték el. A pincebörtön titkát - az 56-os elődökhöz hasonlóan - Dézsy Zoltán fúrásokkal, talajröntgennel próbálta felfedni, de az 1994-ben hatalomba lépő Horn-kormány azonnal leállíttatta a kutatást, Dézsyt pedig rögtön kirúgták a köztelevízióból, kiátkozva gyakorlatilag a teljes médiából. Most azonban vissza nem térő lehetőség nyílt az igazság felderítésére: a párházat lebontották, s a külföldi befektető legnagyobb meglepetésére kiderült: óriási, a talajvízszint alá érő, elbonthatatlan betontömb állja útját a tervezett mélygarázs megépítésének. Dézsy Zoltán a PestiSrácok.hu olvasóinak a segítségével kétmillió forintot szeretne összegyűjteni a föld alatti, lebetonozott börtön modern, három dimenziós röntgenképeinek elkészítésére, a kommunista történelemhamisítás leleplezésére. (A számlaszámot a cikk végén találják.)

DÉZSY ZOLTÁN ÍRÁSA - PestiSrácok.hu

Szomorú, hogy a Köztársaság téri (ma II. János Pál pápa téri) pártház ostromáról a Kádár-rezsim idején készült önigazoló brosúrákat sokan még mindig forrásként kezelik. Pedig a korabeli „művek” egyértelműen politikai célt szolgáltak: helyeselték a szovjet katonai beavatkozást, érvelésükkel pedig a forradalom utáni megtorlás jogszerűségét és erkölcsi igazát igyekeztek alátámasztani.

Kétes iratok helyett oral history

A történészek is óvatosan bánnak a Magyar Dolgozók Pártja budapesti központjának ostromával, sőt, mintha félnének ettől a témától. Érthető, hiszen hitelt érdemlő dokumentumok alig akadnak, jobb híján a megtorlás perei szolgálnak forrásul. Márpedig a történészek papírból dolgoznak - esetünkben a Kádár-rendszer koncepciókban gazdag peranyagaiból és meghamisított dokumentumaiból.

A riporter viszont az oral history eszközeit alkalmazza – vállalva annak esetlegességeit. Az emlékezők emlékezhetnek pontatlanul, sőt, akár hazudhatnak is, ám ez utóbbit leleplezi a kamera - és akkor a szerkesztői kontrollról ne is beszéljünk. Ezzel az elszánással vettem magamnak 1991-ben a bátorságot, hogy választ keressek a kérdésre: mi történt 1956-ban a Köztársaság téren?

Lelkes dokumentumfilmesként a tér összes házába és lakásába bekopogtattam, több mint 200 tanúval, szakértővel beszéltem. Munkámat könnyítette, hogy a rendszerváltoztatás után (egy ideig) nyitottak voltak az emberek, és egyáltalán: éltek még a szemtanúk. Három év kutatás-forgatás után a Magyar Televízió 1994 tavaszán mutatta be a trilógia első és második részét.

A film hatalmas nézettségi és tetszési sikert aratott – és elképesztő visszhangot keltett. Pillanatok alatt ellenséget faragott belőlem a média döntő része, lejárató cikkeket írtak rólam és a filmről - anélkül, hogy látták volna a 122 perces produkciót. A támadások lényege az volt, hogy aljas hazugság minden egyes filmkocka, minden mérési eredmény, a tanúk végképp aljas hazudozók – ez alól csak a pártház megszólaltatott védői a kivételek. Nyilván sokakat zavart, hogy a téren fúrótornyokat állíttattam fel, kiderítendő, mit rejt a mély. Legenda – sulykolta a verdikt évtizedeken keresztül.

Márpedig a tanúk másról beszéltek... Visszaemlékezéseiket fontosnak tartottam, és szerettem volna függőleges aknát építeni a tér egy pontján. Na ez aztán végképp kiverte a biztosítékot. A dokumentumfilm harmadik részét sem készíthettem el.

Az 1994-es választásokon győztes hatalom első dolga az MTV elfoglalása volt; az új korifeusok sebtiben elvették műsoraimat, alkotási lehetőségeimet – csakúgy, mint több mint száz pályatársamét. (Csak a fiatalabb generáció kedvéért: ez volt az első média-háború vége, a nemzeti oldal alkotógárdájának teljes kiűzetése a televízióból és a rádióból)

A Pincebörtön című dokumentum-trilógia befejezését azonban egy percre sem adtam fel. Folyamatosan gyűjtöttem az adatokat, az új tanúkat, kibekkeltem míg az agyonhitelezett pártházból kiköltöznek a posztkommunisták – maguk mögött hagyva rengeteg mocskot és szemetet. Kivártam, míg elárverezik az ingatlant. Nos, cselekvés ideje most jött el. A ma már félig lebontott, romos pártházat jövő tavasszal átépítik. Pontosabban: átépítenék... Új tulajdonosa ugyanis alaposan meglepődött, mikor megtudta: nem tud mélygarázst építeni az épület alá, s hogy sok száz négyzetméterrel kevesebb a hasznosítható terület. Az ok: a pártház bal szárnya gyakorlatilag egy gigantikus, tömör betontömb, mely megszüntetésének költségei felmérhetetlenek. Inkább kihagyják, körbeépítik. A betontömb alját sem találni, csak sejthető, hogy igen mélyre vezet. De hova? Mert az óvóhelyeknek minimum két kijáratuknak kell lenniük...

Anomáliák a tér alatt

Filmemből két műszaki tény is kiderült. Felmérettem ugyanis a tér pártház előtti részét, és egyértelmű bebizonyosodott, hogy valahol jóval a talajvízszint alatt, a vízzáró márgarétegben szép, szabályos „anomália” található. Egy alagút fut ki az épületből a színház parkolójának irányába, s T-alakban elágazik... A talajradart fúrásokkal is leellenőriztettem: Kb. 12-16 méter mélyen vasbeton műtárgyba ütközött a fúró. Éppúgy, mint az 56-ban, az előttem járóké.

A volt MDP-székház átépítése 2019 tavaszán folytatódik, addig van esély az épületen belül mérni, kideríteni, miféle műszaki titkot rejt a betonmonstrum. A kulcs a pártház atombiztos óvóhelye. Ez az az objektum, melyet feltöltöttek betonnal, s ami most nagyon útban van.

Igen, jól olvasták: anno az elvtársak valami miatt fontosnak tartották betonnal feltölteni az óvóhely lejáratául szolgáló vasbeton hengert, és a ház alól a térre kifutó alagutat. Már az ötvenes évek elején is őrült összegbe kerülhetett megépítése, nemkülönben későbbi bebetonozása, de úgy látszik a költségek nem számítottak. Elképesztő mennyiségű anyagot injektáltak a föld alá. Riportalanyaim visszaemlékezéseiből tudom, hogy a pártközpont Kenyérmező utcai oldalán még kaput is nyitottak a sódert szállító teherautóknak. Az átépítés/betonozás a 60-as években történt, és hónapokon keresztül tartott.

Miért? Hogy örökre eltüntessenek minden műszaki nyomot, amely fényt deríthet a pártház titkaira, igazi drámájára.

Ötvenhat sajtója kazamataként emlegette azt a szupertitkos földalatti objektumot, amelyet az ostrom utáni pár napban kerestek a forradalmárok. Az egész város lázban égett, a korabeli „katasztrófa-turizmus” szinte fél Budapestet kivitte a térre. Senki nem értette, hogyan jöhetnek a mélyből jelzések, ám senki nem csodálkozott... A kor emberének ugyanis semmi nem volt meglepő, ha a diktatúra kegyetlenségei kerültek szóba. Persze, csakis rabok adhatnak le vészjelzéseket a föld alól..., kik mások? Érthető volt ez a logika, hiszen a PÁRT és az ÁVH gyakorlatilag összetartozó fogalmak voltak. Az ötvenes évek pincebörtöneitől pedig az egész ország rettegett.

Azt, hogy a budapestiek földalatti börtönről beszéltek alátámasztotta az a tény is, hogy a pártházat elfoglaló forradalmárok nem találták az épületbe előzőleg bekísért foglyokat. Sőt, a pártház ablakaiból tüzelő ávósok közül is csak néhányat fogtak el. Hova tűnhettek? Az is gyanús volt, hogy miért kellett a pártház rendőrré beöltöztetett ávósainak előző nap begyűjteni a környékről fiatalokat? Ma már persze egyértelmű. Egy ördögi provokációt része volt ez is. A provokáció szervezéséből Gerő Ernő, Rákosi Mátyás négyesfogatásnak tagja, a szovjet titkosszolgálat magyarországi rezidense alaposan kivette a részét. Gerő közvetlenül az ostroma előtti napon járt az épületben, s az ott szolgálatot teljesítő ÁVH-s parancsnokkal beszélt. Mindjárt világossá válik, miről.

Provokáció szükségeltetett

Kik tartózkodtak 1956. október végén az MDP-székházban? Elsősorban régi vágású pártmunkások, akik elkezdték szervezni a kommunista párt fegyveres milíciáját – vagyis a győztes forradalom ellen szervezkedtek. Mondhatjuk így is: ellenforradalmárok tartózkodtak a két épületből álló tömbben. Az első titkár hiányzott, helyettese a pártbizottság másod-titkára, Nagy Erzsébet volt. Az ostrom után mártíromságra emelt Mező Imre, csupán a súlytalan harmad-titkár pozícióját töltötte be.

Ma már élesebben látni e nap történelmi kontúrjait. A Kossuth-téri mészárlást nem követte tömeges vérbosszú, kommunistaüldözés, sőt, október 28-án, a forradalom győzelmének bejelentésével kitört a hőn áhított béke. A Nagy Imre-kormány megszüntette a gyűlölt ÁVH-t - mi kellett még a boldogsághoz? Az emberek felszabadultan járták a romos Budapest elnémult harcálláspontjait, gyanútlanul álltak modellt a fotósoknak a kilőtt páncélosok mellett (később sokakat e képek alapján ítéltek el). A Kreml elégedetlen volt a helyzettel. Sürgősen találni kellett egy okot az újabb beavatkozásra. Ha pedig nincs ok, akkor csinálni kell valamit, ugyanis a forradalom leveréséről Moszkvában már döntöttek. A T-55-ös páncélosokkal megrakott vonatok végeláthatatlan sorban robogtak Magyarország felé. Az újbóli agresszió indokolásához kellett egy casus belli, egy ürügy melyre hivatkozni lehet, hogy miért kell eltiporni a forradalmat.

Míg Budapesten örömünnepet ültek az emberek, azalatt a KGB-s tervező-központokban a provokáció előkészítésén dolgoztak. A szovjet matematika szerint ez mindig sok halottat és vért jelentett. Kellett egy jelkép: egy megostromolt épület sok áldozattal, egy amolyan kommunista Reischtag, amely szimbólummá válhat, amelyet felkap a propagandagépezet. A Köztársaság - ma II.János Pál pápa - téri pártház, a Magyar Dolgozók Pártjának budapesti központja tökéletesen alkalmasnak bizonyult a provokáció helyszínéül.

A beépített emberek és a forradalom laza apparátusába beépült KGB-s ügynökök összehangoltan dolgoztak. Senki nem gyanakodott, amikor egy nappal az ostrom előtt elvezényelték a pártházat biztosító páncélost. Az épületben állomásozó ávéhás - bocsánat, rendőr - osztag parancsba kapta: járőrözzenek a téren, és gyűjtsenek be embereket. Így is történt. A környék forradalmi csoportjai döbbenten észlelték, hogy sorra tűnnek el a fiatalok a Köztársaság tér 26-27-ben.

Ilyen előzmények után virradt fel október 30-án a nap. A délelőtti órákban több forradalmi küldöttség is be akart jutni a pártközpontba, hogy megtudják, mi történt a bekísért pesti srácokkal. Az első küldöttség eltűnt a kapu mögött és nem jött ki. A második delegáció is elindult befelé, de azonnal ki is hátrált azzal, hogy bent csapda van. Ekkor dördültek el az első lövések. Tisztázatlan, ki lőtt először, de sokatmondó, hogy a pártházban tartózkodó Tóth Lajos honvéd ezredes a filmben így nyilatkozott erről: nem tudni.

Az elhallgatott sortűz

Az ostrom hírére nemcsak fegyveresek gyülekeztek a környéken, hanem sok-sok ezer ember is, akik akkoriban a várost járták. Minden adott volt tehát az ördögi terv végrehajtásához. Elkezdődött a kíméletlen csata, amely során orvlövészek lelőtték a fehér köpenyes ápolót is, aki a téren fekvő sebesülteket mentette... Már ez felbőszítette az ostromlókat, de a legszörnyűbb az a sortűz volt, melyet a történészek nem sorolnak 1956 sortüzei közé, pedig ott lenne a helye. Ez a kegyetlen golyózápor csak a Kossuth-téri mészárláshoz hasonlítható, például abban, hogy szinte terelték az embereket a puskacsövek elé. Hasonló volt a cél is: nem a megfélemlítés, hanem egyértelműen a bosszú, a reakció kiváltása, a véres helyzet eszkalálása. A filmemben szereplő tanúk egybehangzóan állították, hogy a harcok közepette egyszer csak kitűztek egy hatalmas fehér zászlót a pártház első emeleti ablakába. A géppuskák elhallgattak, csend lett. Mindenki fellélegzett: kitört a béke!

A fegyvernyugvás eufóriájában a kíváncsi tömeg a pártház felé indult. Peredi Lászlót egy tapasztaltabb társa tartotta vissza, ennek köszönhette életét. Amikor megtelt az épület előtti tér emberekkel - nem a forradalmár harcosokkal, hanem békés civilekkel - pártház minden ablakából tüzet nyitottak rájuk. Peredi – vagy ahogy társai hívták, Pöttöm, a pesti srác könnyes szemmel idézte fel ezt a szörnyű jelenetet a forgatáson. Szabó Lászlóné az Erkel Színház lépcsőjén állt amikor eldördült a sortűz.

Hullottak az emberek, mint a legyek, emlékezett a sortűzre. Még drámaibb Olexa József ÁVH-s kiskatona vallomása, aki ezalatt bent volt az épületben. - Mint a jégverés, olyan volt – mondta. - Letarolt mindenkit.

Az eredmény: száznál is több lelőtt budapesti polgár...S mindez a fehér zászló kitűzése után. A provokáció mesterien sikerült, a népharagot sikerült az egekig korbácsolni – ha már a Kossuth téri vérengzés kevés volt hozzá.

Elgondolkodtató adalék, hogy az ostrom kellős közepén ismeretlen tankok jelentek meg a téren. Személyzetük nem tudta, hogy hol vannak, és harckocsijukban sem volt rádió. Ennek ellenére tüzelni kezdtek a pártházra. Véletlen? Ugyan.

Még egy megcáfolni való hazugság: a halálos hátlövést kapó harmad-titkár, Mező Imre nem ment ki az épületből, pláne nem fehér zászlóval. Ez is a kádári legendagyártás része volt. Tény ugyanakkor, hogy a pártházba behatoló corvinisták hiába keresték a korábban lefogott fiatalokat. Pongrátz Gergely egyik bátyjának feltűnt a frissen gereblyézett virágágyás az udvaron. Felásták, tizenöt(!) hátrakötözött kezű, tarkón lőtt srác holttestét rejtette... A hozzátartozók őrjöngését Pongrátz sem tudta csitítani - ha nincsenek mellette a Corvin-közi harcosok, őt is a falhoz állítják.