Pesti Srácok

Gerő Ernő is büszke lenne a HVG-re, akkorát hazudtak az MNB ingatlanügyéről

Gerő Ernő is büszke lenne a HVG-re, akkorát hazudtak az MNB ingatlanügyéről

Nagyot akart markolni az egykor vonalas, de tényszerű orgánumból egyre inkább "fake news gyárrá" változó Heti Világgazdaság, amikor a legutóbbi számában a teljes, kormányközelinek bélyegzett építőipari szférát igyekezett egyszerre korruptnak és értéktelen munkát végzőnek beállítani. A nagy erőlködés közben - mivel nem illett a felépített koncepcióba - csupán hárommilliárd forinttal vágták át az olvasóikat, a Magyar Nemzeti Bank jó hírének rovására.

Előbb legyen meg az ítélet, azután jöhet csak a tárgyalás. Ha máshonnan nem, a Tanú című örökbecsű alkotásból – Bacsó Péter filmjéből – tudhatjuk, így működött annak idején a kommunista igazságszolgáltatás. De ezt a fajta igazságot nemcsak a koncepciós perek bírái osztogatták akkoriban, hanem a pártállam minden más fórumán, ennek megfelelően a sajtóban is. A valóságot a sorok között kellett megkeresni, az elhallgatott és kitakart információban rejtőzött a valódi igazság. Súlyosan csalódnia kell annak, aki abban a hitben ringatja magát, hogy több évtizeddel a kommunista rezsim eltűnése után végre a múltba tűnt ez a kommunista újságírás gyakorlata. Nem így van. A kommunizmus ugyan a történelem süllyesztőjébe került, a vele járó felfogás és valósághamisító gyakorlat azonban a reneszánszát éli az ellenzéki sajtóban. Előbb az állítás, utána jöhetnek a tények. De ezek közül is csak azok, amelyek nem mondanak ellent az előzetesen felállított képnek. Hallgassunk el, és takarjunk ki mindent, ami felboríthatná a tárgyalás előtt már írásba öntött előzetes ítéletet.

Rengeteg példát lehetne találni erre, de az egyik legkiválóbbat a napokban a HVG szolgáltatta. A címlapra is érdemesnek talált összeállításában – Horthywood díszlettervezői – a hetilap már az első sorokban sietősen elmagyarázza olvasóinak, a cikket miként kell majd helyesen érteni. Előbb az ítélet: haverok építenek fel a hatalomnak rengeteg közpénzért ócska, történelmileg másolt díszleteket. Azután a tárgyalás, amelyből elegendő csak egyetlen elemet kiemelni, mert abban is úgy tükröződik a kommunista gyakorlat, mint cseppben a tenger. Az Eiffel Palace sokat tárgyalt ügye, a baloldali sajtó egyik gumicsontja, amit eklatáns példának látnak arra vonatkozóan, hogy miként talicskázzák ki a hatalmon lévők a Magyar Nemzeti Bankon keresztül a közpénzeket. Pedig nem. Nem így van, hanem pont ellenkezőleg.

PestiSracok facebook image

A HVG a jól bevált, több évtizedes gyakorlatot követve ebben az összeállításban sem mulasztja el megemlíteni a lassan már mantraként ismételgetett ítéletet: azt a véleményt, hogy aki annak idején eladta ezt a budapesti exkluzív irodaházat a jegybanknak, a valós értékénél jóval többet kapott érte. Ez az állítás persze eltekint attól a ténytől, hogy hiába rendelkezik egy ingatlan szakmailag alátámasztott értékeléssel, bármikor lehet rendelni egy ellenkező előjelűt is, amennyiben valakinek az érdeke úgy kívánja. A lényeg az üzenet: az MNB indokolatlanul nagy összeghez juttatott egy tűzközeli vállalkozót.

Ez az állítás az, amit fényesen cáfolt az a tény, hogy a jegybank később közel 9 millió euróval (azaz közel hárommilliárd forinttal) többért adta tovább az Eiffel Palace-t, mint amennyiért megvásárolta. Volt tehát olyan neves, nemzetközi piaci szereplő, aki ennyit adott érte, amiből az is egyértelműen következik, hogy a „tűzközeli” vállalkozó az eladáskor akár többet is kaphatott volna. Akkor mégis jól gazdálkodott a közpénzzel az MNB? Nem felelne meg a valóságnak a tárgyalás előtt meghozott ítélet? Ha megnézzük a tényeket, bizony nem. Ennek ellenére a megdőlt ítéletnek maradnia kell. Ez pedig a valóság elhallgatásával lehetséges. Ezt a módszert választja a HVG: a vállalkozó „kirívó hasznáról” szóló állítást ismétli, a cáfolatot jelentő későbbi értékesítésről pedig egy szót sem ejt. Ez így kerek, mert így nem csorbul a jól kitalált propaganda.

A HVG visszahozza a múltat. Visszahozza a kommunista újságírás hagyományát, azt a hagyományt, amely nem tisztelte a valóságot. A lap betűszava akár azt is jelenthetné: Hozzuk Vissza Gerőt! Itt az idő hát a HVG hetilap címének megváltoztatására. Az legalább megfelelne az igazságnak.

A vezető képen a fővárosi Bajcsy-Zsilinszky út és a Nyugati tér találkozásánál álló, többszörösen elismert módon rekonstruált XX. század eleji palota, az Eiffel Palace látható.

Ajánljuk még

"Büszke vagyok rá, hogy pályafutásom során nem tettem rosszat egy kollégámnak sem" - A születésnapos Stefka István a Polbeatben

‎Polbeat 2023 június 10.
Rendhagyó Polbeatet szerveztünk Stefka István 80. születésnapjára a Revolution '56 Szabadságharcos Sörözőbe, ahol a PestiSrácok.hu-s csapat mellett Stefka régi barátja és harcostársa, Alexa Károly irodalomtörténész, író, illetve a konzervatív televíziózás nagy, a rendszerváltoztatás utáni - a Horn-Kuncze-kormány által teljesen felszámolt - korszakának két jeles alakja (egyben az ünnepelt akkori munkatársa), Mátyássy Andrea és Dézsy Zoltán is elmondta méltatását, visszaemlékezését. Megszólalt továbbá Stefka István felesége, Naszályi Kornélia és egyik lánya, Stefka Nóra, továbbá Ambrózy Áron, Szabó Gergő és Szalai Szilárd. A Huth Gergely által celebrált rendkívüli adást végül egy fergeteges köszöntés követte, a tortát és a pezsgőt Stefka István kedvenc együttesének, az AC/DC-nek a dübörgésére hozták be a kollégák.

A külkeres fia is jól keres: Geszti Péter, a kádergyerek, avagy a KISZ KB VIT-vágtájától a Nemzeti Vágtáig

A Hálózat 2020 április 12.
Milliárdokat költött a Postabank a kilencvenes években arra az agresszív, kikerülhetetlen reklámkampányra, amely mögött az Akció nevű vállalat és Geszti Péter állt. Ők is tevékeny részesei voltak annak, hogy a bank zavartalanul menetelhetett a bukás felé – állami tízmilliárdokkal kisegítve. Noha Gesztit a sajtó következetesen valamiféle self made man-ként építette fel, ez hazugság. Apja, a neves rádiós-tévés szerkesztő vitte be a tévébe, anyja pedig a Chemolimpex, majd a Taurus cégek külkereskedője volt, később fia után ő is a Danubius Rádióhoz került. Geszti tévés apja a halála előtt már a szovjet KGB és a magyar állambiztonság alá tartozó IPV vállalat főosztályvezetője volt, így elmondható, hogy mindkét felmenője hírszerző-gyanús, de legalábbis hálózati állásokban dolgozott. Geszti zenészként barátjával, Berkes Gáborral futott be, aki hozzá hasonló kádergyerek. Utóbbi Berkes Péter őrnagy-író fiaként szintén kivételezett helyzetben volt, apja eleinte propaganda-regényeket és cikkeket írt, majd ifjúsági író lett belőle, hasonlóan a katpolos Berkesi Andráshoz. Berkes Gábor is szerethette a Néphadsereget, mert első együttesét Lobogónak hívták, amelyet a katonaság lapjában mutattak be. Utána kezdett az Első emeletbe, amelynek szövegírója Geszti lett. Geszti a rendszerváltás idején lépett be az Akcióba, amelyet a KISZ-hez közeli rádiósok alapítottak, és amelynek első nagy haditette a KISZ KB által támogatott VIT-vágta levezénylése volt. Folytatjuk a Postabank történetét.

Basszgitáron a postabankos Princz, a zongoránál Presser – Amikor nem nekünk, hanem neki írták a dalt

A Hálózat 2020 április 4.
Emlékeznek arra a jelenetre, amikor Johnny Fontane megjelenik Don Corleone lányának esküvőjén, és elénekel pár dalt a Keresztapában? Persze segítséget is kért az amúgy Frank Sinatráról mintázott figura. Ha volt merszünk a Postabank néhai királyát, Princz Gábor bankvezért keresztapának nevezni az előző cikkünkben, akkor miért ne mondanánk ki, hogy az ő udvari zenésze Presser Gábor volt? Presser nem csupán slágert írt Princz Postabankjának (ez volt az egész ország által ismert Ezt egy életen át kell játszani), de Princz másik bizalmi embere, Kende Péter szerint még külön zenekaruk is volt, amellyel a Postabank bulikon játszottak. A vezér basszusgitározott, Presser pedig zongorázott. A zseniális zenész amúgy bekerült abba a postabankos tanácsba is, amelybe Mester Ákos, Forró Tamás és a már említett Kende is tartozott. Erős névsor. Ők ügyeltek az elvileg konzervatív Magyar Nemzetre a kilencvenes évek közepén... Szürreális az egész, mégis igaz. A KISZ-ből érkezett, moszkovita Princz Gábornak szüksége volt az arculatfestésre. Kultúremberként tetszelgett, és ehhez megkapta a segítséget az általa támogatott, zömmel liberális értelmiségtől. A milliárdok közben eltűntek, de a zene szólt. Folytatjuk a Postabank történetét.