A fogorvoslázadás háttere: ne dőljünk be a hangos kisebbségnek, de foglalkozzunk a gondokkal!
A fogorvosok egy része elégedetlen az egészségügyi kormányzat és a Magyar Orvosi Kamara Fogorvosi Tagozata közötti megállapodással, amely a fogorvosi alapellátás többletfinanszírozásáról született. Az egészségügyi kormányzat az elmúlt években már rendezte a háziorvosi és a házi gyermekorvosi körzetek finanszírozásának alapvető problémáit. Ma már elmondható, hogy az átlagos praxisok „eltartóképessége” megfelelő, azok normális életlehetőséget biztosítanak az orvosnak és a szakdolgozóinak egyaránt. A fogászati alapellátás esetén ez a kérdés még nem megoldott. Annak néztünk utána, hogy milyen tények és vélemények állnak a nézetkülönbségek mögött.
Az érintettek szerint a fogorvosi alapellátás finanszírozási rendszere még mindig nem honorálja eléggé a szakmai munka minőségét. Hiába lehet jó és betegbarát munkát végezni a körzetek egy részében, azokban, amelyek „beteganyaga” átlag feletti, ha a rendszer nem egyenlíti ki megfelelően a szociológiai okokból következő jelentős munka- és bevételi különbségeket. Ennek okai egyrészt a fogászati ellátás privatizációjának és az azóta eltelt évtizedek tendenciáinak helyi és országos anomáliáiban keresendőek, másrészt abban, hogy az emberek, a döntéshozók és sajnos az orvostársadalom maga sem méltányolja eléggé a fogorvosok munkáját. Sőt, magában a fogorvos-társadalmon belül is olyan ellentétek vannak, amely sokakat ellenérdekeltté tesznek abban, hogy reális foglalkoztatási keretek alakuljanak ki. Ha ugyanis a megfelelő szintre, körülbelül a jelenlegi kétszeresére emelnék az átlagos finanszírozást és sokkal határozottabban ellenőriznék a teljesítmények valódiságát, valamint azt, hogy mindenki megkapja ott, ahol kell, azt az ellátást, amit a társadalombiztosítás finanszíroz, akkor hirtelen kiegyenlítődnének a jövedelmi viszonyok és a rendszer jelenlegi haszonélvezői elveszítenék a nagyon jelentős és persze nem legális mellékjövedelmeiket. Nem is beszélve a gyermekeink egészségének megóvásában jelentős szerepet játszó iskola-fogorvosokról, akik még rosszabb helyzetben vannak a fogásztársadalmon belül is.
Ha meg akarjuk érteni a fogorvosok nehézségeit, akkor azt kell megismernünk, hogy egy átlagos, a szakmáját komolyan vevő fogorvos – legyen gyermek vagy felnőtt körzete – milyen napi körülmények között végzi a munkáját, milyen életlehetőségei vannak, és milyen állandó, ismétlődő problémákkal kell megküzdenie.
A fogorvos egyszerre végez szellemi munkát és precíziós, folyamatos koncentrációt igénylő fizikai munkát, amely során nemcsak diagnosztikus és terápiás hibát nem követhet el, hanem a szó szoros értelmében nem tehet egy rossz mozdulatot sem a beavatkozás során. Ez egy „műtétes” szakma; hiába tűnnek ezek kicsi beavatkozásoknak, sokszor nem azok, az orvos fizikai leterheltsége is csak a sebészekéhez mérhető.
A fogorvoslás, különösen a gyermek része a szokásosnál sokkal jobban és hosszabb ideig igényli a beteg közreműködését, mint egy átlagos háziorvosi vizsgálat. A gyerekek, a mentális betegek, a fogyatékosok, az együttműködésben bármilyen módon akadályozott betegek ellátása sokkal több időt igényel és sokkal jobban megterheli az orvost és munkatársait, mint azt el lehet képzelni a mindennapi tapasztalatok alapján. Az ellátási körzetek különbözősége ebben a tekintetben nagyon jelentős is lehet. A fogorvosok szociológiai szempontok alapján egyébként is kitettebbek a betegek orvoshoz fordulási szokásainak.
Annak idején alapvetően jó ötletnek tűnt a fogorvosi praxisok (körzetek) privatizációja. Ha attól el is tekintünk, hogy ez a privatizáció is úgy folyt le, mint mindegyik másik – vagyis sokan jöttek ki belőle sokkal jobban, mint lehetett volna, és sokkal többen sokkal rosszabbul, mint az erkölcsös lett volna –, nem is beszélve a társadalom érdekéről, az elmúlt évtizedek folyamatai nem tették értékessé, értékesebbé a megvásárolt praxisokat. Arról nem is beszélve, hogy vállalkozói környezetbe helyeztek olyan embereket, orvosokat, akiknek ehhez semmiféle affinitásuk nem volt.
Akinek volt, az egyre határozottabban úgy is kezelte a hivatását, szimpla pénzkeresetté degradálva azt. Ez két részre szakította a fogorvos-társadalmat: azokra, akik a hivatásukból és a szakmájukból akartak megélni és segíteni akartak a betegeiken, és azokra, akik a betegeikből vagy inkább a társadalombiztosításból akartak megélni. Nyilvánvaló, hogy ez nem éles elkülönítés, de van olyan fogorvos, aki sosem küld el beteget, és van olyan, aki szinte minden bonyolultabb esetet megpróbál lepasszolni.
Nem a teljes fogorvos-társadalom látja el a magyar betegek összességét, hanem a magyar fogorvosok 60-70 százaléka látja el a betegek 90 százalékát, és ők azok, akiknek sokkal kevesebb idejük jut a piaci alapú tevékenységekre. Mindez egy olyan finanszírozási környezetben, amelyben a becsületes szakemberek által elvégzett beavatkozások pont alulfizetettek.
A fogorvos és az asszisztensei a szó szoros értelmében a teljesítményükből élnek, aminek elmaradása sok, rajtuk kívül álló okból bekövetkezhet. Ha betegek és nem dolgoznak, még az asszisztensek bérére sem lesz elég finanszírozás, nemhogy a sajátjukra. Ha elmennek nyaralni, nincs bevétel, ha a betegek mennek el nyaralni, nincs bevétel. A fogorvoslás anyagköltségei sokkal nagyobbak, mint a háziorvosi körzeteké, a felszerelésről nem is beszélve, amelynek az amortizációja is gyorsabb. A minőségibb, korszerűbb technológiák, anyagok sokkal drágábbak. Egy fogorvos azt mondta, hogy ő a hobbijának tekinti a korszerű technológiák, anyagok használatát; másnak nem is tudná, mert annyit költ rá a saját zsebéből. A gyermeket vállaló fogorvosnő, ha egyéb körülményei nem kivételesen szerencsések, anyagi okokból nem teheti meg, hogy a törvényben meghatározott ideig a gyermekeivel marad.
Ráadásul általános hit, hogy a fogorvosok rengeteget keresnek. Miközben ez csak egy részükre, a külföldi betegekre specializálódott rétegre igaz, valamint azokra, akik a társadalombiztosítással összefonódott magánpraxisukban gátlástalanul túlárazva, a beteggel és a társadalombiztosítással is kifizettetik az adott beavatkozást. A praxisok egy része a beléjük fektetett pénz és energia ellenére eladhatatlan. A fogorvosok helyettesítése nem megoldott, a helyettesítőket a helyettesítés brutálisan túlterheli. A fogorvosok jelentős része – azok, akik valóban figyelnek a betegeik érdekeire és igyekeznek erkölcsileg elfogadható módon talpon maradni – az általuk elvégzett munka minőségéhez és mennyiségéhez, illetve az ahhoz társuló felelősséghez és az elvárható társadalmi státuszukhoz képest kifejezetten nehezen, rosszul élnek.
Azt sem lehet elhallgatni, hogy a fogorvosi érdekképviselet – az eltérő érdekek következtében – nem volt a helyzet magaslatán, a fogorvos-társadalom sok szempontból megosztott, és nem igazán közvetített egységes álláspontot a kormányzat felé. A magyar emberek alapvető érdeke, hogy legyen társadalombiztosítási alapú fogorvosi ellátás, és a szakmájuk, a közösségük, az országuk iránt elkötelezett fogorvosok előtt világos és vonzó életpálya álljon.
Ehhez azonban a kormányzatnak azt kell figyelembe vennie, hogy valójában mi történik a rendelőkben, a „betegek szájában” és nem a nagy átlagból, illetve a mindig hangos kisebbségek lobbizásából kell levonnia a következtetéseket. A fogorvos társadalom teherviselő részét kell megsegítenie a kormányzatnak, de azt most, azonnal és nagyon.
