2004. december 5-e üzenete: Gyurcsányék, ha kell, újra és újra rátámadnak a nemzetre

Ki a magyar?

Trianont követően alapvetően két szellemi áramlat harca határozta meg a magyar történelmet, illetve a kulturális és a politikai életet: a népi és az urbánus gondolat.Bár ez utóbbi a rendszerváltás előestéjén az antikommunizmus jegyeit öltötte magára, amolyan búvópatakként része volt a kádári szocializmusnak. Végül pedig végképp lelepleződött, amikor az SZDSZ-ben testet öltve koalícióra lépett az MSZMP utódpártjával. A népi-nemzeti gondolat – bár régóta jelen volt a magyar történelemben – a trianoni tragédiát követően vált jól kitapintható szellemi irányzattá. Ez tulajdonképpen egy válasz volt a nemzet megcsonkítására, amit, mint realitást soha, de soha nem lehet elfogadni (Nem, nem, soha!). Épeszű és éplelkű ember ugyanis nem fogadhatja el a hazája tönkretételét, hiszen itt nemcsak a területi veszteségről volt szó, hanem a többi között az egy, organikus szövetet alkotó magyar ipar és agrárium szétveréséről, ezer és ezer magyar család szétszakításáról. Egész társadalmi osztályok kerültek kiszolgáltatott, alávetett helyzetbe, hiszen például az erdélyi városi polgárság gerincét a magyarok alkották Trianon előtt, és még sokáig azután is, egészen addig, amíg a tudatosan végrehajtott lakosságcsere el nem érte a célját. A népi-nemzeti gondolat egyik alapvetését Borbándi Gyula író, az irányzat egyik jeles képviselője így fogalmazta meg:

Az irányzat jól ismert képviselői – a teljesség igénye nélkül – Féja Géza, Németh László, Illyés Gyula. Ez utóbbi írta Válasz Herdernek és Ady-nak című művében:

Ez a károkozás öltött abban testet például, amikor a gyurcsányi előd, Kádár János az internacionalizmus nevében 1958-ban gyakorlatilag megtagadta az erdélyi magyarokat, román állampolgároknak nevezve őket. Épp ebben az internacionalizmusban érhető tetten az urbánus gondolat, amelyet ma liberalizmusnak neveznek. Ez azt üzeni, hogy a nemzet, a nemzet egysége, a közösséghez tartozás ereje nem fontos. Ami lényeges, az a nemzet felett álló elvont, egyébként a valóságban alkalmazhatatlan eszme (értsd: internacionalizmus és liberalizmus), amely biztosítja a hatalmat egy szűk vezető elitnek. A liberalizmus egyébként már képviselve volt a kádárizmusban is Aczél György révén. Kádár ugyanis okos volt és átlátta, hogy az 1956-os forradalom leverését követően a népi-nemzeti gondolat – egyéb lehetőség nem lévén – a kultúrában él tovább. Ezért esett a választása a rendkívüli műveltséggel rendelkező Aczél Györgyre. Aczél 1956 után Brazíliába akart menekülni, mert attól félt, hogy kétfrontos terror alakul ki; vagy a rákosista-sztálinista, vagy egy szélsőjobboldali. Aczél volt az a személy, aki felkészültsége révén a "húzd meg-ereszd meg" taktikát alkalmazva képes volt pórázon tartani a kiszolgáltatott népi írókat. Aczél György sokszor látszólag megengedő taktikája – hagyott teret a népi íróknak a rendszeren belül – azonban egyértelműen elutasításba és szankcióba fordult, amikor a határon inneni és túli magyarság nehéz helyzetéről, egyszersmind a nemzet sorskérdéseiről írtak, tájékoztattak. Illyés Gyula 1978-ban megjelent Szellem és erőszak című művében kendőzetlenül mutatja be az erdélyi magyarság nehéz helyzetét. A hatalom megtiltotta a mű terjesztését, majd a lelkesedést látva a Párt úgy döntött, hogy a népiek szépíróként alkothatnak, de önálló politikai véleményt, ideológiát nem fogalmazhatnak meg.

Újra és újra rátámadnak a nemzetre

A fiatal népi írók, gondolkodók közül Fekete Gyula, Csurka István vagy Für Lajos egyre keményebb hangot megütve szóltak írásaikban, esszéikben az elfogadhatatlan realitásról, vagyis a trianoni trauma okozta sebekről, amelyeket orvosolni kell. Für Lajos, az MDF-kormány későbbi honvédelmi minisztere például Milyen nyelven beszélnek a székelyek? című esszéjével üzent a románozó és a határon túli magyarságra fittyet hányó kádári hatalomnak. Neki és társainak, az MDF későbbi alapító tagjainak az ilyen megnyilvánulások után az volt a büntetésük, hogy nem publikálhattak. Éppen ebben a hozzáállásban érhető tetten az, amit a liberál-kommunisták gondoltak egykor és gondolnak ma is a magyarságról, nemzeti összetartozásról, Trianonról. Elhallgatni, tagadni, úgy tenni, mintha nem is létezne a probléma. Ugyanazt mondja Kádár, Aczél és Gyurcsány: "Ezek egy másik országban élnek, nem itt eszik a kenyeret, nem itt szavaznak, tehát nincs közünk hozzájuk."

Ők elfogadják Trianont, mint realitást, mert a szívük mélyén nem magyarok. Sőt, örvendeznek is neki, mert minden csapás, amely gyöngíti a nemzetet, azokat az erőket támogatja, amely képes hatalomba segíteni őket. Csak a hagymázas, működésképtelen ideológia nevében megszerezhető hatalom motiválja őket. Érték, közösség, nemzet, haza nem számít nekik fabatkát sem. Sőt, ezek kiiktatandó dolgok a számukra, mivel akadályozzák céljaik elérését. Sztálin, Berija, Rákosi, Kádár, Gyurcsány és újabban a Momentum ifjúgárdistái mind ugyanazt csinálják; rátámadnak a saját nemzetükre is, ha a hatalom megszerzéséről van szó. Az MSZP-s Kovács László a legalantasabb ösztönökre rájátszva 23 millió román beözönlésével riogatta az anyaországi magyarokat a 2002-es választási kampányban. Aztán két évvel később, a 2004. december 5-i, kettős állampolgárságról is szóló népszavazáson Gyurcsány Ferenc hasonló érvekkel kampányolt annak érdekében, hogy ne kapjanak magyar állampolgárságot a határon túli magyarok. Aztán megint eltelt két esztendő, és Gyurcsány lovasrohamot és sortüzet vezényelt a magyarok ellen. Újra és újra szükséges feltenni a kérdést: kik ezek az emberek, honnan jönnek és mit akarnak valójában?

Vezető kép: MTI/Mező Sándor