Az ellenzék már rég nem a normális emberek szavazatait akarja megszerezni! (PS-elemzés)
Évente kétszer-háromszor spontán politikai történések következtében megteremtődik annak a lehetősége, hogy a folyamatosan a szélsőbal – és ezzel együtt természetesen a szélsőjobb – irányába tolódó ellenzék, vagy annak egyes képviselői lassítsanak vagy gesztusokat tegyenek a politikai centrum, a normális, az átlagos választók felé. Ezt azonban az elmúlt tíz évben egyetlenegy alkalommal sem használta ki az ellenzék, sőt, egyetlen ellenzéki politikus sem. Ebből következően – mert az ilyen megnyilvánulások szükségesek egy országos választás megnyeréséhez – vagy nem abban gondolkoznak, hogy választásokon szerzik meg a hatalmat, vagy nem uraik a saját tetteiknek, csak viszi őket az ideológia.
Talán Kovács László, Kiss Péter voltak azok az utolsó ellenzéki politikusok, akik még megpróbáltak olyan balliberális politikát folytatni, amelyben volt helye a középosztálybeli szavazóknak; ők még megpróbáltak átbeszélni a politikai barikád túloldalára. Ők azonban még azt hitték – egyébként tévesen –, hogy a szavazók többsége alapjában véve baloldali, ideálisan baloldali, és egy egyenlősítő, „gazdagellenes”, a középosztályt is kihasználandó erőforrásként definiáló politika mögé tartósan odaállítható. Hamarosan kiderült azonban: a 2002-ben és 2006-ban balra szavazó emberek Gyurcsány valódi énjének felismerésekor, és különösen brutális középosztály-ellenes politikájának nyilvánvalóvá válásakor rádöbbentek arra – elég jelentős részük végleg –, hogy ők nem kedvezményezettjei a balliberális politikának, hanem ők a „gazdagok”.
2010 után a folyamat tovább gyorsult, a nyugati identitáspolitikához teljes személytelenséggel alkalmazkodó baloldal a magyar középosztály jellegzetes tulajdonságait ragasztotta hozzá a gyűlöletkampányainak célpontlistájához.
A magyar identitású, a fehér, a heteroszexuális, a vérségi alapon szerveződő családban élő, a normális nemi identitással rendelkező, a magyar nemzetállamhoz hű, nem muszlim emberek egyre gyorsuló ütemben váltak a halálos ellenségeikké. A középosztálybeli cigányok is, a magyarországi szerbek, horvátok, svábok, sőt, a magyar identitású zsidók is és a külhoni magyarok is. Mindenki, akinek van bármilyen identitása a liberális ideológián kívül.
Niedermüller Péter megnyilvánulása nem volt más, mint ennek az ellenzéki berkekben általános meggyőződésnek a tömény kifejtése.
Ezek az „emberek” most már a teljes embertelenséggel definiálják a számukra elfogadható embert. Szerintük az ember csak attól ember, hogy teljes egészében elfogadja az adott pillanatban uralkodó totális ultraliberális ideológiát. Szerintük az ember nem magyar, nem nő vagy férfi, nem heteroszexuális és alapvetően nem fehér bőrű. Ha az, akkor „rémisztő képződménnyé” válik, és azonnal dehumanizálják és halálos ellenséggé válik. A nácik és a kommunisták is pontosan ilyen dehumanizálással készítették elő a tömeggyilkosságaikat.
Niedermüllert van szerencsém ismerni, a kilencvenes években jártam egy órájára az akkori JPTE-n. Már akkor is a most tetőpontjára szökő „újbarbárság” mára klasszikussá váló képviselője volt, „antropológusként” a totális természettudományos műveletlenség jellemezte. Fogalma sem volt a humánetológiáról, az evolúciós pszichológiáról, a szociobiológiáról, miközben mindezeknek több minőségi képviselőjével is összefuthatott volna a büfében. De a mindentudás liberális gőgjét már akkor is sikeresen közvetítette felénk. Amikor ma tüntetünk ellene, az antropológia tudományának egyik gyilkosa ellen is tüntetünk, és általában azok ellen, akik ideológiatudományt csináltak minden társadalomtudományból.
Ez a liberális gőg az, amely arra készteti például Karácsony Gergelyt – akinek lagymatagsága megengedné, hogy a centrumban is „életképes” politikus legyen –, hogy teljes mellszélességgel beálljon Niedermüller mögé. Pedig az ellenzék még Budapesten sincs abban a helyzetben, hogy ezzel a lehető legszélsőségesebb, az ellenség teljes dehumanizálásán alapuló identitáspolitikával választást nyerjen. Heteroszexuális, magyar identitású fehérek jelentős számban szavaztak az ellenzéki jelöltekre, akiknek nagy része lesz kénytelen elgondolkozni azon, hogy neki milyen életlehetőségei is lennének egy Niedermüllerek által dominált világban. Niedermüller a saját szavazóinak nagy részére is céltáblát ragasztott, keresztényellenessége pedig a legrosszabb nyilas és kommunista időket idézi. Magyarországon ez az „antiklerikális” őrjöngő hang gyakorlatilag a Kádár-rendszer konszolidációjával teljesen eltűnt 1960 után, sőt, már Sztálin halála után is meggondolták, hogy ilyen hangnemben beszéljenek.
Ráadásul mindeközben az ellenzék minden egyéb megnyilvánulásával megerősíti Niedermüller definícióját; látványosan odaáll minden olyan deviáns kisebbségi csoport mellé, amelynek tevékenysége agresszíven ellentétes a „fehér heterók” értékrendjével és akik támadják a becsületes embereket, fizikailag bántalmazzák és megpróbálják őket minden módon „lehúzni”, kifosztani. Vagyis azok mellé a csoportok mellé, amelyeket egyébként a fehér heterók és a fehér heterók módján élő emberek adójából tartanak el. Niedermüller a konfliktus és az agresszióimport legtipikusabb képviselőjeként lépett fel. Egyébként valószínűleg túl korán, mert Nyugaton a harminc évvel korábban kezdődött identitásrombolás se vezetett még totális eredményre, nálunk meg még viszonylag csak az elején tartanak. Tehát nem taktikai okból jönnek ezzel elő, hanem mert annyira szolgaian másolják a nyugati példaképeik elmekórtani tüneteit. Egyik lehetséges forgatókönyv sem előnyös az ultraliberális fanatikusok számára. Amennyiben Niedermüller lemond, defenzívába szorulnak hosszú időre, ezekkel a náci beszédekkel nem jöhetnek sokáig újra elő, és természetesen nevetségessé is válnak. Ha nem mond le, akkor a normálisoknak csak napirenden kell tartani a Niedermüller-kérdést. Niedermüller annyira szörnyű figura, hogy a szűk ellenzéki törzstáboron kívül senki nem nézi sokáig szívesen. Felmérhetetlenül súlyos károkat fog okozni nekik ez, mert Niedermüller láthatólag kész a végtelenségig tovább lejáratni magát és mindenkit, akivel kezet fog.
Vezető kép: MTI/Balogh Zoltán
