Őseink „sztyeppei migránsok” és „rablógyilkosok” voltak a magyargyűlölő 24.hu szerint

Tíz éve hallgatjuk, hogy a kozmopolita producerek miért a holokausztról, és miért nem a 907-es pozsonyi csatáról készítenek filmet, amikor a rettegett Gyermek Lajos bajor király a mai Bratislavánál úgymond »ki akarta irtani« a magyarokat, bár ez csak egy közismert félrefordítása az »ugros eliminandos esse« latin mondatnak. Ez inkább ugyanis azt jelenti, hogy kitessékeljék a határokon túlra azokat a sztyeppei migránsokat, koruk marketinggurujait, a mi őseinket, akik mai fogalmainkkal, más kortárs népekhez és közösségekhez hasonlóan a rablást, gyilkolást és a védelmi pénzeket adták el »kalandozás« fedőnéven”

A 907 nyarán megvívott pozsonyi csatában a magyarság „letörve a németek kevélységét” bebizonyította létjogosultságát Európa közepén. Őseink tehát nem elszenvedői, hanem tudatos alakítói voltak a térség történelmének. Épp ezért indokolatlan, sőt lekicsinylő az erős központi hatalom által irányított X. századi hadjáratokat a magyarok kalandozásainak nevezni, amint az a XIX. század óta szokás.

(...) Miként a németek 907-es támadását az váltotta ki, hogy IV. Lajos keleti frank király nem nézhette tétlenül a szomszédos magyar állam megerősödését, úgy a magyarok sem tűrhették az egységes német birodalom összekovácsolódását. Tettek hát róla, hogy a megosztottság minél tartósabb maradjon. Másutt azonban a központi hatalom tartós szövetségesei voltak.

(...) A politikai haszon mellett természetesen jelentős zsákmányra is szert tettek, sőt szolgálataikat az alkalmi szövetséges, azaz megbízójuk is busásan megfizette. Ebben nincs semmi különös, a kor szokása szerint a legyőzöttek javai joggal szálltak a legyőzőre. „Érdekes”, de azt nem szokták hánytorgatni, amikor a IX. század elején a győztes frankok kifosztották az avar kagáni kincstárat. Ezért sem kell fenntartani a történelmi kettős mércét, s csak a magyaroknál emlegetni a fosztogatást. Már csak azért sem, mert a lényeg nem is ez volt. Ha ugyanis elsődleges cél a préda lett volna, el sem lehetett volna képzelni könnyebb célpontot, jelesül az északi karavánutak fosztogatását. Jókora haszon és nincs kockázat. Csakhogy észak felé a magyarok egyetlen portyát sem indítottak, arrafelé kereskedtek. Ez egyben bizonyíték arra is, hogy nem helyi vezetők ötletszerű és egyéni akcióiról volt szó, hanem a központi hatalom akarata szerinti államérdekű hadjáratokról. Az erős államot pedig az is mutatja, hogy többször több irányban is indultak támadások – fogalmaz a történész. Szintén ezt támasztja alá, hogy szemben a vikingekkel és az arabokkal, magyar egységek soha nem támadtak egymásra. Magyarul nem lehetett őket egymás ellen felbérelni, mint holmi verőlegényeket. Ide tartozik az is, hogy egyedül a rablás, fosztogatás kedvéért miért tettek volna meg több ezer kilométert ellenséges területen, az Alpok és a Pireneusok hágóin átverekedve magukat? – sorolja Szabados György.

(...) A hadjáratokat mindenképp óriási katonai teljesítménynek kell tekintenünk. Hannibál átkelését az Alpokon hadászati bravúrként szokás számon tartani, míg a magyarok hasonló teljesítményéről nem sok szó esik. Lehet, hogy azért, mert ők nem vittek magukkal elefántot? – jegyzi meg Szabados György. Több ezer kilométert megtéve 926-ban például elérték az Atlanti-óceánt, 942-ben átjutottak a Pireneusok hágóin, és Katalóniában hadakoztak. Jártak a Boszporusznál, az „olasz csizma sarkában”, az Északi-tengernél és a mai Franciaország legnyugatibb csücskeiben.

A XIX. századot – amikor is a kalandozások szó megszületett – ugyan nemzeti hév lelkesítette, de nem látott a mélybe, nem firtatta a tények hátterét. Különben sem lett volna tanácsos a Habsburg uralom évtizedeiben épp azt hangsúlyozni, hogy bizony fél évszázadig eleink rendszeresen megverték a németeket. A szovjet megszállás és a kommunista uralom évtizedeiben a múlt maga került indexre, főleg azok a fejezetek, amelyek némi nemzeti büszkeségre adhattak okot. A rendszerváltás után pedig sokan a „merjünk kicsik lenni” elve mentén tagadják meg és teszik nevetségessé múltunkat. Ma kalandozások korának csúfoljuk az időszakot, amikor a magyar állam tevékenyen, kezdeményező félként vett részt az európai „nagypolitika” irányításában. Holott őseinket nem a fosztogatás vágya vezette Boszporusztól az Atlanti-óceánig, hanem államérdekből vívtak háborúkat”

Kun Béla nagyon érdekes figura, nem csak mert a tojásos nokedli megybefőttel volt a kedvence. Válságos helyzetekben pszichés alapon elsírta magát és hányingere volt, a kivégzéseket is könnyezve írta alá állítólag. A sírórohamok ellen főleg cukorkát szopogatott.”

Ha Szamuely tényleg egy őrjöngő állat volt (ahogy 1919 után ábrázolták), akkor miért bízták rá a proletárgyermekek balatoni üdültetésének megszervezését?

A múltunktól fosztanak meg azok, akik azt állítják, hogy a proletárdiktatúra kikiáltása csak idegen érdekeket képviselő, külföldről finanszírozott ügynökök puccsa volt, amely nélkülözött minden támogatást.”