I. Bartholomaiosz: a keleti és nyugati egyházszakadásnak Isten terve szerint nem lett volna szabad megtörténnie
"A keleti és nyugati kereszténység egyházszakadásának Isten tervei szerint nem lett volna szabad megtörténnie" - fogalmazott a Kossuth téren tartott ünnepi beszédében I. Bartholomaiosz konstantinápolyi ökumenikus pátriárka. Hangsúlyozta, "a sajátosságok ellenére a Kelet és a Nyugat szervesen összekapcsolódik a kereszténység egységében. Nem értelmezhetők önmagukban; nem önálló, s nem „különálló entitások”. Történetük során sokkal több ponton kötődnek egymáshoz, mint ahány ponton konfliktusban vagy vitában állnak egymással". I. Bartholomaiosz az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra érkezett hazánkba. A pátriárka nevéhez köthető, hogy 2000 óta államalapító királyunk, Szent István ismételten a keleti és a nyugati egyházak közös szentje.
I. Bartholomaiosz konstantinápolyi ökumenikus pátriárka szombati, Kossuth téren elhangzott beszédében elöljáróban kiemelte, nagy megtiszteltetés és áldás számára, hogy részt vehet az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus ünnepségén,
ezen a történelmi és szent helyen, Budapest lenyűgöző városában.
Beszédében kiemelte, „az Egyház közös kehelyben és a világban tett közös keresztény tanúságtételben való eucharisztikus megvalósulása” a kereszténység közös vágya és álma, miközben a keresztények tényként élik meg a folyamatosan fennálló megosztottságot, amellyel kapcsolatban Georges Florovsky atya szavait idézve úgy fogalmazott,
annak Isten terve szerint nem lett volna szabad megtörténnie.
I. Bartholomaiosz kifejtette, Florovsky atya, a múlt század nagy ortodox teológusa szerint a keresztények „valamilyen módon ugyanahhoz a szellemi közeghez tartoznak”. Azaz nem „párhuzamos hagyományban” léteznek,
hanem egyetlen, torzult és elidegenített hagyományban.
Kiemelte,
sosem szabad megfeledkeznünk a közös múlttal rendelkező eredeti szövetségről. A sajátosságok ellenére a Kelet és a Nyugat szervesen összekapcsolódik a kereszténység egységében. Nem értelmezhetők önmagukban; nem önálló, s nem „különálló entitások”. Történetük során sokkal több ponton kötődnek egymáshoz, mint ahány ponton konfliktusban vagy vitában állnak egymással.
A véka alá rejtett fényforrás
A pátriárka az eucharisztia kapcsán elmondta, „amit a szentáldozás során megtapasztalunk evilági életünk semmilyen dimenziójától nem függetleníthető”, hozzátéve, azoknak a hívőknek, akik az eucharisztiában egyesülnek az Úrral, eucharisztikusan kell élniük a világban. Mint kiemelte,
a hívő, mint egyházi lény, nem maradhat bezárkózva a személyes üdvösség bizonyosságába és saját magába. Nem lehet befelé forduló és közömbös ember, hanem kreatívnak és nyitottnak kell lennie, fiatalos lendületűnek, aki örömmel és reménnyel teli életet él. A zárkózott és komor keresztény olyan, mint a „véka alá” rejtett fényforrás.
János pergamoni metropolitát idézve hangsúlyozta, „semmi sem egyetemesebb valójában, mint a Szent Eucharisztia. Minden abban végződik és teljesül ki, „a keresztség, a bűnbánat, a művészet és minden egyéb, ami az emberi létezéshez és élethez, valamint az egész teremtés életéhez tartozik.
Az Egyház az eucharisztikus Liturgiában egy testbe gyűjti össze a híveket, faji, nemi, életkorbeli megkülönböztetéstől mentesen, társadalmi, kulturális és anyagi helyzetre való tekintet nélkül, egy szeretetközösségbe, amely az eszkatologikus Isten-Ország leképezése
-fogalmazott.
A teremtés és embertársaink tárgyiasításáról
A pátriárka kitért arra, az eucharisztikus lelkiség hatalmas átalakító erővel bír a társadalom szempontjából.
Ez az életmód jelenti a helyes választ napjaink főbb kihívásaira is, például az ökológiai problémák és az emberi jogok megsértése vonatkozásában. Ebben az értelemben Egyházunk kezdeményezései a természeti környezet és a szolidaritás kultúrájának védelme érdekében nem tekinthetők eseti reakcióknak korunk problémáira, hanem az eucharisztikus tapasztalatokban és teológiában gyökereznek
-fogalmazott, hangsúlyozva,
a válság egyszerűen alkalmat adott arra, hogy az Egyház kifejezze eucharisztikus jellegét, és e hagyományos szellemiség jegyében cselekedjen. Az Egyház élete valójában alkalmazott ökológia és szolidaritás, az ökológiai tudatosság és a társadalmi felelősségvállalás iskolája. Következésképpen a teremtés és embertársaink mindennemű tárgyiasítása és kizsákmányolása torzítja a keresztény kozmológiát és antropológiát.
Úgy vélte,
az élet szüntelenül zajlik, generációk váltják egymást, és mi keresztények megingathatatlan bizonyossággal vagyunk afelől, hogy a jövő – mindenféle fejlődéstől és váratlan eseménytől függetlenül – a Krisztusban való üdvözülést hozza el. Az egyház pedig a világban, örök időkig a megújulás és megszentelődés helye lesz, a szeretet és a szolgálat élete, amely az isteni üdvtörténet teljességének végső kinyilatkoztatását vetíti előre a mennyei királyságban.
Vezetőkép: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
