Betyárvilág Magyarországon: szabadságharcosok vagy közönséges bűnözők?

Kik a betyárok?

Nehéz sors jutott a magyarságnak, ezt lassan mindenki megtanulja, ha tanulmányozza történelmünket. Az elbukott függetlenségi háborúk után különösen is nehéz idő, megtorlás következett. A Rákóczi-szabadságharc után a Habsburgok felrobbantották váraink jelentős részét, hogy minél nehezebb legyen az újabb ellenállás megszervezése. A Bécsből kivetett egyre nagyobb adók cudar világot hoztak el Magyarországra. A vármegyék urai és a jobbágyság között egyre mélyült a szakadék, a pórnép nyögte az újabb és újabb kirótt terheket. A betyárok felbukkanása ehhez a momentumhoz, nagyjából a XVIII. század derekához köthető. Szökött katonák, zsoldosok, nehéz sorba került jobbágyok, csikósok választották a törvényen kívüli életet. Akkoriban Magyarországon hatalmas kiterjedésű, ellenőrizetlen területek léteztek. A mocsaras, lápos vidék, erdőségek remek rejtekhelyet biztosítottak a korabeli alvilág számára. A betyárvilág ezért leginkább az Alföld kietlen pusztáin, illetve a Dunántúlon, a Bakonyban virágzott. A betyárok megítélése kettős; egyfelől útonállókról, haramiákról beszélünk, akik a szegénység helyett inkább azt az utat választották, hogy inkább elveszik a másét. Tettüket hajlamosak voltak a politikai helyzettel, az elnyomással magyarázni. Ez utóbbi miatt alakult ki a nép körében az a kép a betyárokról, hogy olyan harcosok ők, akik nem hajlandók behódolni a fennálló rendnek, egyfajta folytatói az elbukott szabadságharcoknak. Egyes krónikások ezért könnyebben megbocsátották a betyároknak a fosztogatásokat, adott esetben még egy-egy rablógyilkosságot is.

A Rózsa Sándor-sztori

Kétségkívül a leghíresebb betyár – híre még külföldre is eljutott – Rózsa Sándor volt. Legendáriuma szerint a '48-as szabadságharcot követő években még az is előfordult, hogy szűkebb "birodalmában", a Szeged környéki pusztákban nem rabolt ki postakocsikat, mondván tudja, hogy milyen nehéz helyzetben van nemzete a Habsburg rabigában. Egy esetben még elnézést is kért, hogy megállított egy postafogatot. Másrészt viszont Rózsa Sándor nyilván nem véletlenül töltött 10 hónapot egy Szeged környéki börtönben. Számlájára írnak több rablást és egy gyilkosságot is. Ami viszont tény és nem legenda: Rózsa Kossuth Lajos engedélyével és menlevelével csatlakozott a szabadságharchoz. 150 fős, betyárokból álló szabadcsapatot vezetett. Szokatlan külsejükkel és harci stílusukkal sok győzelmet arattak a déli frontokon, a szerb janicsárok főleg az ostorukkal nem tudtak mint kezdeni. A dicsőséges tetteket azonban beárnyékolta, hogy a felszabadított városokat és falvakat kirabolták és több civilt is megöltek. Rózsa Sándor büntetésből a kufsteini várba zárták, népszerűsége miatt vasárnaponként pénzért lehetett megnézni a piactéren. Szabadulása után Szeged mellett telepedett le. Érdekes, hogy politikai szerepvállalás, forradalmi szervezkedés miatt kezdték ismét üldözni a hatóságok, menekülés közben egy katonát meg is kellett ölnie, ezért magas vérdíjat tűztek ki a fejére. 1857-ben egy barátja, Katona Pál árulta el Rózsát. Az ügyész akasztást kért rá, de akkora hősnek látták a szegény emberek között, hogy nem merték kivégezni, ezért életfogytig tartó börtönbüntetést róttak ki rá. A szamosújvári fegyházban halt meg 1878-ban.

Vérfagyasztó történet a Balaton mellől

A bakonyi betyárok legendája is erősen él mind a mai napig a népi emlékezetben. Életük, működésük szorosan kötődik a Hévíz mellett épült híres Gyöngyösi Betyárcsárdához. Érdekes, hogy Sobri Jóska, Kökes Pista vagy éppen Vak Illés alakjához is inkább pozitív képzettársítások kapcsolódnak a népi emlékezetben. A szabadságharc leverését követő évtizedekben a magyarság megsebzett igazságérzete erősen működött. Rózsa Sándorhoz hasonlóan a bakonyi betyárokban is azokat a hősöket látták, akik rebellis, a hatóságoknak behódolni nem hajlandó magatartásukkal éltetik a szabadságba vetett reményt. Hiába voltak útonállók és rablók, az egyszerű nép mégis nekik drukkolt és nem a csendőröknek. Savanyó Jóska, az 1880-as évek nagy bakonyi betyárvezére a legenda szerint jószívű és igazságos betyár volt. Hasonló cselekedetet kötnek a nevéhez, mint Rózsa Sándoréhoz. Állítólag a Gyöngyösi Csárda mellett egy Hévízre tartó fogatot nem rabolt ki, mert abban egy korábbi jótevője utazott. A legvérfagyasztóbb történet Kökes Pistához és Vak Illéshez kötődik. Miután a Bakony erdeiből menekülniük kellett, átmentek Zalába, ahol csakhamar hírhedt betyárokká váltak. Egy alkalommal a Gyöngyösi Csárdánál tűzharcba keveredtek a pandúrokkal. Azok megadásra szólították fel őket, ehelyett a két betyár bezárkózott a pincébe és tűzpárbajt vívtak. A pandúrok rájuk gyújtották a rejtekhelyet, majd az égő ruhában menekülő Kökes Pistáékat lelőtték. Sírjuk ma is ott van a csárda mögött, emlékeztetve a magyar betyárvilágra. Betyárokról még a XX. század elején is szóltak feljegyzések, ám az iparosítás, a lápvilág lecsapolása miatt életterük egyre inkább összeszűkült, sorsuk megpecsételődött. A magyar betyárok kétségkívül a törvényen kívül élő útonállók voltak, viszont tény, hogy többüknek tevőleges szerepe volt a szabadságharcban, később pedig szimbólummá váltak. A magyar szabadság jelképévé.