Elbúcsúztattuk kollégánkat, Szentkirályi Andrást – Isten nyugosztaljon, Golyó!
A mai napon, január 2-án végső búcsút vettünk a PestiSrácok.hu lapszerkesztőjétől, Szentkirályi Andrástól, akit mindenki Golyónak hívott. Az Új Köztemető szóróparcellájába családja, barátai és kollégái kísérték el utolsó útjára. Álljon itt Stefka István gyászbeszéde ezen a szomorú napon. Nyugodj békében, Golyó!
Tisztelt Gyászolók, Hozzátartozók, Barátok, Kollégák és azok a tisztelők, akik szerették Szentkirályi Andrást, akit úgy neveztek az újságíró szakmában, hogy Golyó!
Mindig megdöbbentő érzéseket kelt, amikor olyan ember hagy bennünket itt, akinek még lett volna dolga a világon, aki úgy hagyta félbe a munkáját, hogy a PestiSrácok szerkesztőségének íróasztalán a laptopját félig nyitva hagyta. Szeretett dolgozni, írni, szerkeszteni és másoknak segíteni. Ha baj volt, kevesen voltunk, gyorsan meg kellett volna valamit írni, Golyóra lehetett számítani. Közösségi ember volt.
Az újságíró szakmában fogalom volt. Ő testesítette meg azt a klasszikus hírlapírót, aki imádott presszókba, kávéházakba, kocsmákba járni, mert kereste a közönséget, a beszélgetőpartnereket, a témákat. Szórakoztató partner volt, lehetett vele politizálni, kulturális kérdésekről, a napi életről beszélgetni, mindenről – mindenről, csak egyről nem: saját magáról. Zárt világ volt, közöttünk élt, mégis keveset tudtunk róla, legfeljebb annyit, hogy hosszú ideig édesanyjával élt, akit nagyon szeretett, tisztelt. Amikor először elbúcsúztam Golyótól a PestiSrácok nevében lapunk hasábjain, egy igen érdekes hozzászólás érkezett a nekrológhoz, méghozzá egy volt osztálytársától. Engedjék meg, hogy az illetőt idézzem:
Andrással osztálytársak voltunk a gimnáziumban. Mi – akkor és azóta is – Mütyürnek hívtuk, mert mokány kis fickó volt, a legkisebb termetű az osztályban. Ami őt nagyon érdekessé és egy tinédzser csapatban egyedivé tette: már a kezdetektől kialakult, kiforrott egyénisége, stílusa, humora volt – ritka ez kamaszkorban. Életpályának már akkor az újságírást tekintette, tudatosan készült rá. Mindezekkel elismertté vált, véleményére mindig adtunk. Mai szemmel nézve tulajdonképpen tiszteltük – ami szintén ritka abban a korban. Része volt a társaságnak – de csak bizonyos határig. Nem vett részt az iskolai sportéletben és nem vett részt alkalmi "kilengéseinkben" sem: ritka kivételektől eltekintve nem emlékszem, hogy eljárt volna velünk kocsmázni, bulizni, diszkóba stb. Tudtuk, hogy hol lakik, de (tudtommal) soha senkit nem hívott el magához, az iskolán kívüli életéről semmit sem tudtunk – legalábbis én nem, és a hozzám közelebb állók sem sokat. Az iskola után én már csak szervezett osztálytalálkozókon találkoztam vele: és mint régen, maradt kellemes, mértékadó, tájékozott és fanyar humorú beszélgetőpartner, akivel mindenről lehetett értelmes társalgást folytatni – kivéve a magánéletet. Abban maradt továbbra is az a zárkózott, rejtélyes ember, aki fiatalként is volt. Nemsokára elérkezik az 50-éves érettségi évfordulónk – tisztelettel fogunk megemlékezni róla.
Ennél jellemzőbbet aligha lehetne mondani – sajnos az ötven éves érettségi találkozót már nem érhette meg.
De hogyan találkoztam Golyóval? Talán a kollégák közül én ismertem a legrégebben. A Magyar Hírlap szerkesztőségében találkoztunk még 1978-ban. A Tanácsok Fóruma fiatal, kezdő munkatársa volt. Ezt a négyoldalas mellékletet a Kádár-korszak kormánylapjában azért hozták létre, hogy egy kis szelep nyíljon a társadalom közép- és alsóbb rétegei problémáinak feltárására. Kiss Gy. János volt a rovatvezető, és úgy mutatta be nekem, a rádiós dokumentumok riporterének, hogy Golyó – már ekkor így nevezték – tehetséges fiatalember, sok olyan anyagot hoz, ír meg a Magyar Hírlapban, amelyekben kezdő újságíróként foglalkozik a szegény sorsú, lakás nélküli, pince- vagy raktárhelyiségben élő családok gondjaival. Írásai hatására nem egy esetben az illetékes kerületi tanács lakásosztálya szükséglakást utalt ki az ő általa megírt rászorulóknak.
Többször cseréltünk témát, és meg kell mondanom, az eredménnyel mindketten elégedettek voltunk. Ekkor lettünk először jó kollégák, majd barátok. A Magyar Hírlap jó néhány újságírójával szokás volt az együttműködés; sokszor megszólaltattam a Napközben című műsorban Franka Tibort, Pilhál Györgyöt, Kiss Gy. Jancsit, Erdélyi Andrást és másokat, inkább társadalomszociológiai, olykor társadalompolitikai kérdésekben is. Érdekes módon Szentkirályi András, a Golyó háttéremberként mindig ott volt az ilyesfajta együttműködésben.
Aztán elkerültünk egymástól, kevésbé figyeltem rá, hiszen elsodort mindannyiunkat a rendszerváltás forgataga. Engem inkább a televízió felé vitt az utam, Golyó megmaradt hírlapírónak. Bár dolgoztunk később együtt a Magyar Nemzetben, mégis, igazán akkor kerültünk ismét közel egymáshoz, amikor a PestiSrácok.hu szerkesztőségébe állást ajánlottunk neki. Huth Gergellyel, Szenvedi Zolival – akikkel együtt dolgozott – tudtuk, hogy bár csendes, visszahúzódó ember, de jó szerkesztő, és éles, kritikai meglátásai vannak az élet dolgairól. Az elmúlt években írásaival, szerkesztői látásmódjával ő is közbenjárt, hogy jó színvonalú online újságot jelentessünk meg a PestiSrácok.hu-n.
A mi korosztályunk másfajta újságírást csinált annak ellenére, hogy irányított sajtó volt és működnie kellett az önkontrollnak. De lehetett korrekt módon írni, tudósítani és akár irodalmi szinten alkotni. Az biztos, hogy bár a pártállami rendszerben rovatvezetőtől a főszerkesztőig a párt jelölte ki az alkalmas személyt, mégis, az újságírónak, rádiós vagy televíziós munkatársnak minden orgánumban végig kellett járnia a ranglétrát. Nem lehetett beesni egy rádiós vagy televíziós műsorvezetői-szerkesztői székbe csak szimpátia, szépség vagy haveri kapcsolat alapján. Ez vonatkozott a nyomtatott sajtóra is. Főszerkesztő bárki lehetett, de újságíró, riporter nem mindenki. Írni, fogalmazni, beszélni, szerepelni tudni kellett; kellett a tehetség, a szorgalom, a tudás.
Golyóban ez mind megvolt. Ranglétra? Aki a szakmát kezdőként elkezdte, az számíthatott arra, hogy az idősebb, tapasztaltabb újságíró leküldhette a közértbe parizerért, netán egy üveg vörösborért. Amikor a Magyar Hírlapba mentem munkamegbeszélésre, Kiss Gy. Jancsi Golyót leküldte az üveg borért. Azzal vártak. Ez volt a kezdés. A vége viszont annál szomorúbb. Az utóbbi időben a szerkesztőségen kívül szombatonként a Fény utcai piacon találkoztunk. Egy unicum és egy pohár sör mellett beszélgettünk. Magányos volt? Nem tudom, de édesanyját sokszor emlegette, hogy milyen csodálatosan főzött. Imádott velünk találkozni, mert amíg vásárolgattam, addig Nellivel, a feleségemmel Zolinál, a korcsmárosnál jókat beszélgettek, politizálgattak. Amikor beléptünk a piacra, Nelli mindjárt kereste Golyót, kellemes beszélgetőpartner volt.
Azon a napon, amikor magához szólította az Úr, kivételesen a Fény utcai piacon volt dolgunk. Zoliék és a vendégek kérdezgették, mi van Golyóval? – hiányolták. Akkor még nem tudtam semmit, csak annyit mondtam, még a kórházban van, gyógyulgat, reménykedjünk. A remény elszállt. Egy jó emberrel kevesebben vagyunk.
Azóta a PestiSrácok, a PSTV szerkesztőségében az íróasztalán egy róla készült fénykép és folyamatosan egy gyertya ég. Minden reggel a szobatársai, a lányok újra gyújtják a mécsest. Kollégái, barátai így emlékeznek rá, mi – mondhatom a PestiSrácok nevében is –, hogy Szentkirályi András példakép marad a konzervatív, nemzeti újságírók között, mert a tomboló médiaharc közben is fáradhatatlan lelkesedéssel, tiszta erkölccsel és nagy tudással dolgozott.
Béke Veled, Golyó.
Galéria: Golyó temetés
1/22
Golyó temetés
