Huth Gergely írása a Magyar Nemzetben: Társutasok és utazóhalak
Megjelent Mező Gábor A kultúra megszállása című könyve a Századvégnél. Az állambiztonsági levéltár és a kommunista félmúlt jól ismert kutatója ezúttal arról ír: az ÁVH magas beosztású pribékjei és más keményvonalas moszkoviták (mint Komlós János, Hárs István, Kardos György, Bors Jenő), miután átdobták őket a polgári életbe, miként foglalták el a kultúra, azon belül főként a humor és a könnyűzene világát – fogalmazott Huth Gergely a Magyar Nemzetnek írt cikkében. A PestiSrácok főszerkesztője hozzátette: a puhulás éveiben a komcsik által inkább támogatott, mint tűrt, jórészt nagy hatalmú pártkádercsaládból érkező fiatalok hogyan uralták el a művészéletet és mérgezték meg a rendszerváltoztatás két-három évtizedét.
Továbbá, hogy a kiválasztott, helyzetbe hozott tehetségek
(Hofi Géza, később Koncz Zsuzsa, Bródy János, Presser Gábor vagy Zorán)
mellett miként lepték el a kultúrát
(és onnan kirajzva a közéletet)
az olyan fél- vagy teljesen tehetségtelen alakok, mint Gerendás Péter, Boros Lajos vagy Farkasházy Tivadar. Kiderül továbbá, hogy az átmenet korszakából ismerős „organikus közgazdászok”, köztük Princz Gábor, Kunos Péter bankárok vagy a mindig a balliberális oldal alá tercelő „független szakértők” miként fontak anyagi és erkölcsi védőhálót az átkosban kissé odakozmált „nagy művészeinknek”, akik aztán meg is hálálták a vörös segélyt, és évtizedeken át nyomasztottak minket az állandó chartázással, a barna esőkkel riogatással, miközben folyamatosan fúrták a polgári-nemzeti oldal intézményeit. Huth Gergely kiemelte:
nem szeretném most egyenként alátámasztani mindegyik delikvens rovott múltját, hiszen erről (is) szól az izgalmas, sodró lendületű könyv. Inkább a nemzeti-polgári közéletünket manapság is aláásó társaságokra és jelenségekre irányítom a reflektorfényt. Mező Gábor könyve tudományos őgyelgés helyett krimibe illő fordulatokkal mutatja be kultúránk évtizedeken át zajló megszállását és ennek máig ható következményeit.
Hozzátette: elolvasni sem a minden bizonnyal részben olvasóink körében is népszerű ikonok lemeztelenítése, gyarlóságuk leleplezése okán érdemes, hanem egyfajta tanmeseként, amiből mai közéletünkre vonatkozóan is sokat tanulhatunk. A bolsevisták a szörnyeszme megszületése óta félhomályban építkeztek, „mindenük az illegalitás” (Cseh Tamás legendás, hatalomátmentős szatíráját idézve). Nemcsak a hatalmukat biztosító, megszálló Vörös Hadsereg és a brutális terror, hanem a körmönfont hálózatépítés révén tudták olyan gyorsan letaglózni és elfoglalni a sok évszázados-évezredes kulturális és nemzeti hagyományú országunkat. E hálózatépítés ma sem ért véget, csak napjainkban a háttérerőt már nem Moszkva, hanem a jól ismert globalista pólus biztosítja. A PestiSrácok főszerkesztője kiemelte:
Mező Gábor a könyvében felidézi Stephen Koch, a Columbia Egyetem professzorának lebilincselő művét, mely a Kettős szerepben – az értelmiség elcsábítása címet kapta. Ebben Koch társutasoknak nevezi azokat az embereket, akik ugyan nem voltak a szovjet NKVD ügynökei (ellentétben például Károlyi Mihálynéval, jegyzi meg a szerző), de Sztálinék érdekeit képviselték. Ilyen társutas volt például Ernest Hemingway. Koch leírja, milyen trükkökkel hálózta be az NKVD és a vele együtt mozgó Komintern ezeket az embereket. Érdekesség, hogy a világ művészeinek beszervezésében a Koch által csak magyar maffiaként emlegetett moszkoviták a legsikeresebbek közé tartoztak, köztük a vörös terrorban is érintett Pogány József, Alpári Gyula és Dobos László. Élükön egy bizonyos Münzenberg, a szovjetek Goebbelse állt.
Mező Gábor így jellemzi az elért eredményt: „Az általuk kitűnően felépített rendszer emberei, ügynökei és társutasai az ügyesen, aprólékosan, minden részletre odafigyelve megszervezett sajtó és propaganda segítségével olyan pozitív jelszavakat hangoztattak, mint például az antifasizmus, a béke, a szabadság és az egyenlőség, miközben a hátország és a megrendelő szerepét egyszerre eljátszó Szovjetunióban éppen felépítették a világtörténelem egyik legembertelenebb rendszerét.” Innen Mező Kochot idézi:
Sztálin elsősorban a nyugati társadalmakat akarta befolyásolni, amelyekhez legegyszerűbben a társutas értelmiségen, írókon, publicistákon, filmeseken, képzőművészeken, filozófusokon keresztül juthatott el. Az általuk végzett munka a két világrend között vívott nagyhatalmi versengés talán legfontosabb eszköze volt.
Ismerős a helyzet? Nem véletlenül – teszi hozzá Mező Gábor, majd áttér a mi társutasainkra.
Vannak olyan hangok, akik szerint az 56-tól elhatárolódó nyilatkozat aláírásával szinte minden magyar író társutas lett a Kádár-rezsimben. Nem osztom ezt a nézetet, az egy pokolian nehéz helyzet volt. Sokan azért írták alá az ENSZ-nek szánt tiltakozást, hogy másokat védjenek. Itt a börtön, a teljes elsüllyesztés volt a tét. <...> Minden ügyet, történetet a hátterével együtt érdemes értékelni. De ezt nem szabad megspórolni. Illyés Gyula szerepén és kényelmes életén is érdemes elgondolkodni. És mi lett volna a másik, radikálisabb út? Mondjuk a népi-irodalmi irányzat még teljesebb háttérbe szorítása
– lamentál A kultúra megszállása írója, aki könyvében azokat a társutasokat is bemutatja, akiket a Kádár-rendszer vége felé építettek fel, hogy aztán 1990 után is nyíltan vagy kevésbé nyíltan, de aktívan politizáljanak, többségükben a patrióta jobboldal ellenében. Ők, a magukat függetlennek címkézők – mondjuk ki: nemzetárulók – a valódi, teljes rendszerváltás helyett végbement békés átmenet megkerülhetetlen véleményformálói, véleményterroristái lettek.
Közülük Mező Gábor személyesen is bemutat jó néhányat, akik a Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd az SZDSZ megalakulásával gyorsan liberális rendszerváltóvá transzformálódtak. Bródy Jánostól a nyolcvanas évek végén egy interjúban nyájasan közvetlenkedve megkérdezte az akkoriban igen beágyazott Ablonczy László kritikus (igen, annak az Ablonczynak az apja): „A szabadfoglalkozású zenészek szakszervezetének vezetője voltál. Lemondtál. Miért?” Mire a közkedvelt beatzenész és hivatásos nyünnyögő Bródy így felelt: „Nézd, én átmeneti ember vagyok. Sok mindenhez értek. De semmihez se igazán.” Persze Bródy korántsem volt olyan ártatlan, ügyefogyott káder, hiszen szakszervezeti vezetőként az 1981-es tatai rocktanácson Aczél György kultuszminiszter embereitől lényegében Nagy Feró és az „elhajló” rockzenészek betiltását követelte.
Huth Gergely szerint nem meglepő, hiszen a nagy hivatásos lázadó akkoriban Koncz Zsuzsával és Zoránnal az Országos Béketanácsban és KISZ-rendezvényeken tüsténkedett. Zorán – akit Mező Gábor annyiban méltat, hogy a rendszerváltoztatás után legalább felhagyott a politizálással – például a szánalmas Láma nevű együttesével odáig tolta a maga opportunista, társutas projektjét, hogy a KISZ belügyminisztériumi bizottsága tatai táborában szórakoztatta az ifjúkommunistákat, többek között Nagy Bandó András és Kende Péter társaságában, Horváth József, a III/III. vezetője és Csikós József, a belügy propagandafőnöke, későbbi nagyipari olajszőkítő előtt.
De mitől válik Mező Gábor nagyon is olvasmányos, mégis annál tényszerűbb könyve tanmesévé? Attól, hogy a társutasok és a sleppjükben sikeres karriereket építő „utazóhalak” ma is boldogan lubickolnak. Rájárnak az állami mézesbödönre, a nemzeti oldal jóvoltából megszervezett fesztiválok színpadjairól röhögnek az arcunkba, hogy hazatérve aztán rögtön el is határolódjanak tőlünk. Huth Gergely zárásként Mező Gábort idézi, aki amikor idén februárban, rangos társaságba lépve kiérdemelte a Lovas István-sajtódíjat, a beszédében azt mondta:
A korábbi bolsevik, későbbi posztkommunista banda sohasem volt mértékletes. Mindig elkezdte magát túlzabálni, még morzsákat sem hagytak az asztalon, és ez előbb-utóbb a nagy erőkkel manipulált társadalomnak is feltűnt. Lehetne ez intő jel sokaknak a jelent tekintve is. Mert a hosszan tartó győzelemnek és sikersorozatnak ez az egyik ára. Elkényelmesedés, az utazóhalak megjelenése, kontraszelektált utánpótlás, szóval csak a szokásos. Győztesnek lenni sem könnyű.
Legyen tehát ez tényleg intő jel mindnyájunknak!
Forrás: Magyar Nemzet; Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
