Értékmentő dokumentumfilmes YouTube-csatorna indult a magyarországi németek elhurcolásának emlékére - László Gábor rendezővel beszélgettünk
Magyarország többpárti egyetértéssel, a sajtóban folytatott hecckampány fanfárjaitól kísérve, nagyrészt saját elhatározásból űzte el negyedmillió saját polgárát hetvennyolc évvel ezelőtt. A németek embertelen kitelepítése után „svábul még lélegezni sem volt szabad”, a kollektív bűnösség jegyében végrehajtott akciókról sokáig beszélni sem lehetett, és még most is hamis mítoszok lengik körül a koalíciós évek marhavagonos tömegdeportálásait. Vagyonrablás, Kelet-Európa újraszabása és a mostaninál tízszer súlyosabb menekültválság: 1946. január 19-én indult el az első sváb vonat. Január 19-e a magyarországi németek elhurcolásának emléknapja. A Pesti Srácok gyártásában készült dokumentumfilm, a Mi svábok, mindig jó magyarok voltunk számos szakmai elismerést hozott az alkotóknak, akik arra vállalkoztak, hogy a teljes magyar-német együttélés több mint 1100 évét dolgozzák fel, a közös történelem sarkalatos pontjaira koncentrálva. Nem akartak idealizált képet festeni, a közös történelmet a filmben inkább egy házassághoz hasonlítják, ami működik, vannak benne szép emlékek és olyanok is, amit az ember igyekszik elfelejteni. A film utóéletének köszönhetően jött létre az az értékmentő YouTube-csatorna, ami kéthetente frissül új tartalommal és a Sváb archvium nevet viseli. Az emléknap kapcsán a film alkotójával, László Gáborral beszélgettünk.
A Mi svábok, mindig jó magyarok voltunk című 52 perces dokumentumfilm készítése után honnan jött az ötlet, hogy belevágj a Sváb archivum létrehozásába?
Egy dokumentumfilm úgy készül, hogy számos riportot, beszélgetést rögzítünk, aminek aztán a filmbe csak a töredéke kerül be. Sokszor több órás beszélgetésekből csupán pár perc kerül felhasználásra, a riport többi része pedig a film elkészülte után törlésre kerül. Miután elkészítettük a filmet, nekünk is több órányi riportunk maradt, többségében idős emberektől. Arra gondoltam, hogy nagy hiba lenne veszni hagyni ezeket a portrékat, ezeket az emberi történeteket és ezért a beszélgetéseket vágatlanul kiírtam és feltöltöttem a YouTube-ra, létrehozva ezzel a Sváb archivum nevű csatornát. Miután elfogytak a rendelkezésre álló anyagok, arra gondoltam, miért ne lehetne további értékmentő riportokat készíteni. Így is tettem: megkerestem a környezetemben lévő többségében idős embereket és újabb portrékat rögzítettem velük. Elmesélik az életüket, örömüket, bánatukat. A gyűjtemény azóta is kéthetente hétfőn frissül újabb riporttal, jelen pillanatban már az ötvenhez közelít a videók száma. Fontosnak tartom ezt a fajta értékmentést, amit sajnos már a huszonnegyedik órában kezdtünk meg, mert az idős emberek, akik még átélték a kitelepítést, lassan sajnos itt hagynak minket és ha nem rögzítjük időben, a történeteik is elvesznek.
Ezek a történetek hangsúlyosan a német kitelepítésről szólnak, vagy inkább általános képet nyújtanak a magyarországi svábok életéről?
A kitelepítés nyilván fontos szerepet kap ezekben az életutakban, de azért ezek a történetek inkább általános emberi korlenyomatok. Szó esik arról is, hogy gyermekkorban mivel játszottak, hogyan főztek, milyen volt egy disznóvágás, milyen szokásokat követtek, azaz az archívum egyfajta korlenyomat is. Ez egyébként a legtöbb tematikus gyűjtemény célja, gondoljunk csak Steven Spielberg videoarchívumára. 50 országban 51.300 videófelvételt rögzített, ebből 1335 magyar nyelven készült a második világháború és a holokauszt időszakáról. A célja az volt, hogy a videoarchívumával egyfajta kutatható társadalomtörténeti bázist hozzon létre. Nyilván más lépték, mint amit én csinálok a saját szabadidőmben egyfajta hobbiként, de nekem is ez a célom. Másrészről ezt nem csak hobbinak, hanem egyfajta személyes kötelességnek is érzem.
Térjünk át a kitelepítésre, hiszen január 19-e ennek az eseménynek az emléknapja. Mit gondolsz erről az emléknapról? És azok, akik a filmben megszólalnak, miként élték meg mindezt?
1946. január 19-én indult meg a magyarországi svábok kitelepítése, amire az 1945-ös potsdami konferencia adta a jogi hátteret. Nagy Imre 1945 decemberében terjesztette elő a kitelepítés tervezetét, ami a magyarországi németség kollektív bűnösségén alapult. Több, mint 200.000 embert fosztottak meg a vagyonától és kisebb-nagyobb batyukkal marhavagonokba terelték őket. Sokan már útközben meghaltak. 2012-ben született országgyűlési határozat arról, hogy január 19-ét emléknappá nyilvánítják, ami egy nagyon fontos dolog. Az a közel 50 riport, amit eddig készítettem, négyféle képet rajzol arról, ahogy a korabeli svábok megélték ezt a tragédiát. Az első csoportba azok tartoznak, akiket kitelepítettek, de mégis életük végéig Magyarországot tekintették otthonuknak és nem németnek, hanem magyar svábnak vallották magukat. Hallottam történeteket arról, hogy ezek az emberek, amikor több évtized múlva újra Magyarországra látogathattak, akkor könnyes szemmel mondták, hogy „jövünk HAZA” és amikor újra Németországba indultak, akkor azt mondták, hogy „megyünk VISSZA”. A második – lényegesen kisebb csoportba – azok tartoztak, akiket kitelepítettek és azért, amiért több generáció szorgos munkával megszerzett vagyonától megfosztotta őket a korabeli vezetés, annyira megharagudtak, hogy többet nem is voltak hajlandóak magyar földre lépni. A harmadik, szintén nagyobb csoportba azok tartoztak, akik itthon maradhattak, de az átélt borzalmak miatt a rendszer passzív ellenségeként élték életüket. Annyira meg voltak félemlítve, hogy nem is nagyon emlegették a sváb származásukat, félve az esetleges újabb atrocitásoktól. A negyedik csoportról is szólni kell, szerencsére ez szintén egy kisebb létszámú embert érintett. Voltak olyan itthon maradottak, akik valamiféle Stockholm szindrómától vezérelve azzal igyekeztek „meghálálni” azt, hogy nem lettek kitelepítve, hogy a rendszer lelkes híveivé váltak. Érdekes helyzet, de hát extrém idők extrém helyzeteket hoznak. Volt olyan ismerősöm gyerekkoromban, akinek a sváb nagypapájától elvettek mindent: a földet, az állatokat, a szőlőt. Végül már csak a borospincéje maradt, de amikor jöttek az elvtársak, hogy azt is elvegyék tőle, beállt az ajtóba egy csákánnyal és azt mondta, hogy ide csak a holttestén át léphetnek be a vagyonelkobzók. Sajnos így is lett: a saját borospincéje ajtajában verték halálra a saját csákányával. Ennek az embernek a leszármazottja mégis a korabeli rendszer lelkes híve volt. Furcsa helyzetek ezek, de hát nekem nem dolgom ezt minősíteni, én csak archiválok és értéket mentek.
Ahogy mondtad, ez utóbbi gondolkodásmód azért nem volt jellemző azokra, akik átélték a kitelepítést és a kollektív büntetés egyéb formáit.
Volt ilyen, de valóban nem jellemző. El lehet képzelni, hogy a többség hogy élte meg ezt a helyzetet. Megtörtént eset: egy család rákerült a kitelepítési listára, az anyuka gyereket vár, de annyira beteg, hogy az orvosok már lemondtak róla. A család felmentést kér a kitelepítés alól, amit elutasítanak. Az anyukát ágyon hordozva kimegy a család a marhavagonokhoz egy batyuval, de ott egy orvos kiszúrja a dolgot és közli, hogy „halottakat nem szállítunk”, a nő már nem élné meg a másnapot. A családot mégis hazaengedik, de mire hazaérnek, a házukban már egy másik család lakik… Szörnyű dolgok ezek és nem mindenki volt ilyen „szerencsés”, sokan út közben haltak meg. Ezek a dolgok a családi történelemben nem múlnak el nyomtalanul. Nálam a négy nagyszülőből egyébként csak kettő sváb: az apai nagypapám családja viszonylag „olcsón” megúszta: tőlük „csak” a fürdőházat és a kocsmájukat vették el, viszont az anyai nagymamám családja Délvidéken lakott. Akik a családból nem menekültek el időben, mint például az ükszüleim, mindannyian egy sváb internálótábor meszesgödrében végezték. Mindenesetre fontos, hogy a személyes érzelmeket ne keverjük bele az archívum építésébe. Én egyszerűen csak arra kérem az embereket, hogy a kamerám előtt meséljék el az életüket. Nem kommentálok, nem szelektálok, egy archívum csak így hiteles. Ahogy a január 19-i emléknap, úgy remélem ez az archívum is hozzájárul ezek a dolgok soha ne merüljenek feledésbe.
László Gábor és László Petra díjnyertes alkotása "Mi svábok, mindig jó magyarok voltunk" címmel látott napvilágot, a mondat egy 1946-ban hazájából elűzött német szájából hangzott el. Arra utal, hogy az illető nem is igazán érti, hogy miért lett kitelepítve Magyarországról, pedig mindig jó magyar volt. A filmet megtekintheti ide kattintva, az értékmentő dokumentumfilmes csatornára pedig itt iratkozhat fel.
