A magára hagyott köztársasági elnök sokatmondó búcsúüzenetei
Mostanra már a vízcsapból is Novák Katalin lemondásának ügye folyik, joggal, hiszen nem éppen szokványos dolog, hogy egy köztársasági elnök lemond hivataláról. Van azonban a történetnek egy olyan vetülete is, amelyről még nem esett szó, pedig nagyon fontos, hogy beszéljünk róla. Ez pedig Novák Katalin lemondó-nyilatkozata, amely számos fontos gondolatot és üzenetet is tartalmaz.
Az ördög sokszor a részletekben lakozik, így érdemes alaposabban górcső alá venni Novák Katalin lemondáskor elmondott beszédét. Azt egyedül csak az elnök asszony tudhatja, hogy a lemondását bejelentő nyilatkozatának voltak-e tudatos, másodlagos jelentést hordozó mondatai. Amennyiben azonban valaki „leiratban” is áttanulmányozza mindazt, amit Novák Katalin a nemzethez intézett utolsó beszédében elmondott, akkor bizony sok jelentős mondatot, és fontos üzenetet is találhat abban. Nézzünk ezek közül néhányat.
„Most nem a politikusokhoz, politikacsinálókhoz szólok, hanem azokhoz, akiknek a szolgálatára felesküdtem.”
Aligha véletlen, hogy ezzel kezdte beszédét a köztársasági elnök. Ez a nyitány egyértelmű jelzés arra nézvést, hogy valamiféle szövevényes politikai játszma része lehet ez az egész ügy. S ahogy az idő előrehaladtával egyre több információ lát napvilágot az események hátterével kapcsolatban, úgy lesz mind inkább nyilvánvaló, hogy roppant összetett kérdésről van szó, amelyet vastagon átszőhetnek homályos politikai érdekek. Nem zárható ki, hogy új fejlemények is napvilágot látnak még majd ebben az ügyben.
„Szenvedélyesen szeretem Magyarországot, a hazánkat, és mert hiszek Önökben, hiszem, hogy egy békés, szeretettel teli, egymásra odafigyelő nemzet a miénk!”
Nem kérdés, hogy az ellenzéki oldalon ez volt az egyik legfőbb baj Novák Katalinnal. Aki szenvedélyesen szeretni meri ezt az országot, és ezt a tetteivel, megnyilvánulásaival is rendszeresen érzékelteti, azt a balliberális tábor és annak megmondóemberei – mivel nekik csupán térkép e táj – soha, semmilyen körülmények között nem tudják elfogadni. Emlékezzünk, hogy Novák Katalin milyen nemtelen támadásoknak volt kitéve attól a pillanattól kezdve, hogy a kormánypártok jelölték őt az elnöki tisztségre. A kormányzati munkájától kezdve a fülbevalójáig mindennel bajuk volt az „elvtársaknak”, és a máskor a hölgyek egyenjogúságáért oly’ hangzatos lózungok kíséretében kiálló balliberálisok számára hirtelen az sem számított, hogy egy nőről van szó: a legalpáribb stílusban kritizálták.
„A kegyelmezési jogkör mind közül talán a legérzékenyebb, mert egy ember életéről kell dönteni. … Tavaly áprilisban abban a hiszemben döntöttem a kegyelem mellett, hogy az elítélt nem élt vissza a rábízott gyermekek kiszolgáltatottságával. … Hibáztam! … Bocsánatot kérek azoktól, akiket megbántottam, és minden olyan áldozattól, aki úgy érezhette, hogy nem állok ki mellette!”
Ezek a mondatok önmagában is példázzák Novák Katalin emberi minőségét. Manapság nemhogy a közéletben, de az átlagemberek szintjén sem számít hétköznapinak kimondani azt, hogy „Hibáztam!”, és utána bocsánatot kérni az elkövetett hibánkért. Az, hogy valaki ezt a lehető legszélesebb nyilvánosság előtt képes megtenni, több, mint megsüvegelendő tett.
„Arra a kérdésre kellett most választ találnom, hogy eskümhöz híven képes lennék-e a köztársasági elnöki tisztséget továbbra is a magyar nemzet javára gyakorolni? Rendelkeznék-e azzal a mozgástérrel, amely ahhoz kell, hogy szuverén államfőként jól teljesítsem a feladatomat? Nem a válaszom mindkét kérdésre…”
Ezeket a kijelentéseket szintén a morális- és az emberi oldaláról kell vizsgálni és Novák Katalin itt is jelesre vizsgázott. Megtehette volna, hogy csendben marad, és kivárja, hogy „elüljön a vihar”, hiszen a kegyelmi kérvények elbírálásai nem tartoznak a mindenkori köztársasági elnök indokolandó döntései közé. Novák Katalin azonban képes volt magasabb szintről nézni a fejleményeket, és mérlegre tenni, hogy hosszabb távon milyen devalváló hatása lehet annak, ha hivatalában marad. Lemondása a köztársasági elnöki tisztség iránti maximális tisztelet jeleként is értelmezhető.
Fotó: MTI/Balogh Zoltán
„Bocsánatot kérek azoktól, akik most úgy érzik, hogy cserben hagyom őket, akik most úgy érzik, hogy a gyűlölet legyőzi a szeretetet.”
Novák Katalin részéről semmiképp nem merül fel a cserbenhagyás kérdése, már csak a fentiek miatt sem. Az ugyanakkor mégsem kerülhető meg, hogy a cserbenhagyásról szót ejtsünk, igaz másfajta előjellel. Egyrészt ott van Novák Katalin tanácsadó-testülete, másrészt – kellő önkritikával tekintve saját táborunkra is – mi, nemzeti oldalon állók.
Ami az előbbit illeti, ott könnyű dolgunk van, hiszen "csupán" az ilyenkor szokásos, klasszikus helyzet állt elő. Ameddig jó volt sütkérezni a dicsfényben, addig büszkén viselte mindenki, hogy a legfőbb közjogi méltóság környezetéhez tartozik, amint azonban „meleg lett a pite”, egymást túllicitálva léptek le onnan egyesek… Ha Novák Katalin hivatalában maradt volna, aligha kellett volna veszteségként tekintenie a környezetéből eloldalgókra…
Ami viszont a nemzeti oldalt illeti, ki kell mondani, hogy nem vizsgáztunk jelesre… A média egy része hallgatott, a közélet is csak bágyadt hangokat hallatott, ami lehetővé tette, hogy azok formálják a közbeszédet és alázzák meg a köztársasági elnök asszonyt, akik sem erkölcsileg, sem morálisan nem komolyan vehetők ebben az országban. Ennek köszönhetően Novák Katalin mondatának második fele is érzékelhető lett, mert a fröcsögő gyűlölet bizony valóban tort ül a tisztesség felett.
Novák Katalin személyében volt egy nagyszerű köztársasági elnökünk, aki – ahogyan azt beiktatásakor ígérte - valóban mindenki elnöke igyekezett lenni, szavaival élve „leült a sámlira”, figyelmet fordított a nehéz sorsúakra, és aki több nyelvet beszélő, intelligens és kifejezetten dekoratív nőként kiválóan képviselte hazánkat külföldön is. Büszkék lehettünk arra, hogy ő az elnökünk. Ennek ellenére hagytuk, hogy „levadásszák”, és hogy leblokkolásunk, valamint elmaradt kiállásunk miatt a kizárólag gyűlöletre és fröcsögésre képes balliberális oldal szándéka teljesüljön.
Száz szónak is egy a vége: lehet nekünk kétharmadunk, és lehet ezzel szemben akármilyen szétszabdalt és elképesztő morális deficittel rendelkező az ellenzék, nem lehet megspórolni az emberi kiállást és a megtámadott védelmét egyetlen esetben sem, ha a közéletünk honi sakáljai rárontanak közülünk valakire. Nem árt ezt szem előtt tartani a jövőben, és akkor talán utólag legalább nem lesz hiábavaló Novák Katalin lemondása…
Vezető kép: Sándor Palota/MTI
