Georg Spöttle: Most még szavazhatunk a háborúpártiak ellen

Nem, nem akarok Tolsztojt játszani, bár igen, a címet tőle loptam (bocs Lew). Elgondolkodtam a békéről, mert túl sok szó esik a háborúról Brüsszelben. Politikusok olyan lelkesen beszélnek az atomháború lehetőségérő, mintha az egy remek hétvégi program volna az egész családnak. „Gyertek gyerekek, nézzük meg a gombafelhőt, sokkal jobb, mint egész nap a telefont nyomkodni. Attól csak kiég az agyatok.” Hivatásos okostojások és kékharisnyák, mint Ursula von der Leyen próbálják nekünk bemesélni, hogy a szőnyegbombázás és sugárszennyezettség az elkerülhetetlen, hiszen Ukrajnáért tesszük.

Magyar baloldali politikusok is örömmel beleállnak ebbe és már az orosz-ukrán háború kitörése óta mondják, hogy küldjünk fegyvert, küldjünk katonákat ez morális kötelességünk. Már miért is? Miért lett ez a szó, hogy BÉKE, ennyire természetes, ennyire észrevétlen? Béke van, ez olyan, minthogy felkelt a nap, indulni kell a suliba vagy munkába, olyan normális, uncsi dolog. Látszólag. Most még lehet iskolába járni, utazni, kedvesünkkel shoppingolni vagy ha mást nem nyomkodni a telefont nagy unalmunkban. Most még...

Végezzünk egy gondolatkísérletet arról, hogy nincsen internet, mert ellenséges rakéta találta el az adótornyot. A mobiltelefonok sem működnek és víz napi két órára van, reggel és este, ahogy áram is. Televízió sincs, hiszen az átjátszót találat érte. Nem tudjuk mi van szerelmünkkel, szüleinkkel, barátainkkal, mivel napok óta a pincében rejtőzünk a tüzérségi gránátok elől. Cirmi elkeseredetten nézi, ahogy megesszük az ő konzerveit, de sajnos nincs más...

A hadsereg jódtablettákat osztogat, de persze nem jut mindenkinek. Oroszok, franciák, brittek és az amerikaiak beélesítették a nukleáris arzenáljukat és csupán órák vannak csak hátra amíg valaki elszánja magát az első csapásra. Az utcán lövések dördülnek, talán katonák, vagy a rendőrök, akik a fosztogatókra lőnek, vagy valakit pár konzerv és egy doboz cola miatt öltek meg. Egy nő kínjában, sérülten üvölt a kapunk előtt, de nem merünk neki segíteni. Úgy két óra múlva elhallgat. Elszunnyadunk, de arra ébredünk, hogy valakik betörtek a házba és próbálják kinyitni a pinceajtót, hallod, hogy valaki felhúz egy fegyvert...

Nyomasztó gondolatok? Naná.

Megtapasztaltam milyen a háború, Afganisztánban, megtapasztaltam Irakban, Szíriában, Libanonban és a Donbasszban is. Nagyon nem „fun” és nem demokratikus, nem morális egyszerűen csak gyilkos.

Sanghajban egy kis bolhapiacon megláttam egy bácsit, aki egy banánosdobozból Mao vörös könyvét árulta. Egymásra mosolyogtunk és gondoltam veszek egy könyvet úti emlékként tőle. Alig hittem a szememnek, mert ott feküdt egy németnyelvű kiadás is. Persze, hogy azonnal megvettem és felütöttem. „Minden generációnak szüksége van egy háborúra, különben elpuhul.” Így vélte Mao Zedong a könyvében. Hülyeségnek tartottam, most viszont átértékelődött kissé. Talán tényleg elpuhított minket a hosszú béke, a jólét, a relatív gazdagság, amink van. Nem értékeljük azt, aminek a legbecsesebbnek kellene lennie az egészségünk mellett a BÉKÉT. Mert itt van és nem kellett semmit tenni érte. Ha értékelnénk nem hagynánk, hogy ezt el akarja venni tőlünk Brüsszel, Macron, Soros vagy Stolltenberg, utóbbi szerdán kifejtette, hogy minden országnak alá kell rendelnie magát Ukrajna érdekeinek. Elzavarnánk minden politikust, aki azt mondja készülnünk kell egy nagy európai háborúra.

Ne akarják és ne akarjuk megtudni milyen az, amikor a nukleáris szennyezettség miatt nincs többé termőföld, amikor a vízzel együtt isszuk a sugárzó részecskéket, amik lassan végeznek velünk és látjuk meghalni szeretteinket és elpusztulni hazánkat. Most még szavazhatunk a háborúpártiak ellen. Szóval tegyük is meg