Nem mondunk le róla, nem mondunk le rólatok

Ha egy kicsit is személyesebb hangvételben írok valamiről, akkor szokásom megelőlegezni a független-haladóék reakcióit a cikkeimre, ezzel egyszersmind megelőlegezve azt, hogy jobbnak tartsák, ha nem reagálnak. Úgyis tudom, mit mondanak, úgyis arról írok, hogy miért tévednek. Ezzel eddig egyszer fogtam mellé, de végül annak sem lett rossz végkifejlete, egy kellemes vitát eredményezett.

Álljon hát itt ismét a caveat (avagy figyelmeztetés vándoroknak, tudják, dakotául) haladárjaink számára: hiába írják meg mennyire irredenta vagyok, mennyire revizionista, mennyire horthysta ez a gonosz PS, én személy szerint ezeket a jelzőket büszkén viselem, azoknak pedig, akik egy véleménycikk alapján az egész szerkesztőségre próbálják ezeket aggatni, üzenem, hogy ez esetben a 444 antiszemita, mint Uj Péter, a HVG kommunista, mint Tóta W., lépjünk is tehát túl ezeken az apróságokon és lássuk, mit jelent számomra Trianon, és a revízió.

Határon túli magyarként talán természetes, hogy egy kicsit még jobbról indultam, mint ahol most állok. Ezt hozza a sors: a magyar ember, ha ellopott földre születik, akkor vagy megtörik, és a liberális románnál, ukránnál, szlováknál is liberálisabb lesz, remélve, hogy így talán befogadják (nem fogják), vagy jobbra csúszik, és sértetten követel vissza minden rögöt, ami annyiban finomul, hogy ahogy öregszik, úgy lesz benne kevesebb a sértettség és az indulat, nem követel, hanem igényel.

Mert van-e jussunk Erdélyre, Kárpátaljára, Délvidékre, Felvidékre, Fiume kikötőire, sőt az Őrség lankáira? Van. A miénk volt, és ha lemondunk róla, ha igényt sem támasztunk, akkor lemondunk arról, hogy az idő, a szerencse, az isteni akarat rendezze azt a sérelmet, ami minket ért. Nem, kedves olvasó, nem azt mondom, hogy most azonnal induljunk fegyverrel a Kárpátok bérceire, nem követelem szomszédaink kormányaitól, hogy azonnal adjanak vissza minden négyzetméternyi magyar földet. Nem hozzájuk fordulok ugyanis, hanem a magyarokhoz, akiknek hinniük kell az igazságban.

Mert lássuk be, se erőnk, se lehetőségünk nincs arra, hogy visszaszerezzük azt, amit elvettek tőlünk. Nincsenek barátaink, akiktől visszakaphatnánk ezeket. Nem bízhatunk emberekben, nagyhatalmakban pedig nem is szabad. Istenben bízhatunk. Ő azonban soha nem siet, de dolgozik. A világ változóban van, lehet száz év, vagy még több, lehet kevesebb, de a dolgok mindig a helyükre kerülnek.

S most üzenjünk azoknak, akik azzal érvelnek, hogy "de hát elfogytunk a határon túlról, de mi lesz a románokkal/ukránokkal/szlovákokkal/szerbekkel, akik most többségben vannak ezeken a területeken". Üzenjünk nekik, mert akik ezzel érvelnek, éppen azok, akik Európai Föderációban gondolkodnak. Ha szerintük egy többnemzetiségű birodalom jót tenne Európának, nos, akkor itt van a lehetőség, ki lehet próbálni kicsiben, egy Kárpáti Föderáció pont olyan esélyekkel indul, ha nem jobbakkal, mert mi, itt a kárpát-medencei népekkel ismerjük egymást, közösek a harcaink, közös a történelmünk, közösek a hosszútávú céljaink (nem azok, amiket ránk akarnak erőltetni, hanem azok, amik a mi érdekeinket szolgálják).

Nem csak én mondom ezt. Ezt mondta Gelu Păteanu, aki románként harcolt az erdélyi magyarokért a Ceaucescu-rezsim alatt, és akit székelyek bújtattak, majd szöktettek Budapestre a szeku elől. Ezt mondta Bródy András, akinek életcélja volt, hogy a kárpátaljai ruszinok egy Budapest központú föderációban éljenek. Ezt mondták a magyar királyok, akik birodalmat vezettek, nem királyságot, a nemzetek élén vajdákkal, dózsékkel, hercegekkel, de a Szent Korona alatt, egységben.

Ami a miénk, a hegyek közé szorult katlan lakóié, az a miénk is marad és a miénk is lesz. Kivéve akkor, ha lemondunk róla. Ha lemondunk róla, hogy egyszer, minden összenő, ami összetartozik. S bár Apponyi beszédét anekdotaként tartjuk számon, nem azzal kell törődnünk, hogy valóban kimondta-e, hanem szét kell néznünk Európában, és látnunk, hogy mi vár ránk. És hinnünk, hogy nemcsak a rossz elkerülhetetlen, hanem a feltámadás is.

Fotó: PS