2004. december 5.: "Elárultak, becsaptak, kitaszítottak, megaláztak"

Sok olyan ismerősöm, aki korábban rendszeresen megfordult tájainkon, hirtelen elmaradt. Mint később elmondták, szégyellték magukat, nehéz volt erdélyi, székelyföldi barátaiknak a szemébe nézniük. Valószínűleg ők azok közé tartoztak, akik igennel szavaztak. Erdélyben természetesen elkeseredést, nem ritkán komoly indulatokat váltott ki az eset, amely felért egy második, mondhatni lelki Trianonnal. Hogyan éltem meg a tragédiát egy olyan városban – frontvárosban! –, ahol a helyi magyarságnak naponta kell szembesülnie az államilag irányított etnikai homogenizációs törekvések, a román kizárólagosság, felsőbbrendűség megnyilvánulásaival? Emlékszem, úgy éreztem: elárultak, becsaptak, kitaszítottak, megaláztak. És tették ezt azok, akikre addig büszke voltam, akikre felnéztem, akik közé tartozónak hittem, tudtam magam. És még valami: a referendum másnapján a román sajtós ismerős, akivel az utcán összefutottam együttérzően, szinte sajnálkozva állapította meg: most már valóban bozgorokká váltatok. Bevallom: ilyen maró szégyent, tehetetlenséggel vegyes dühöt nem éreztem sem annak előtte, sem utána”

aminek jegyében létrejött 1999-ben Magyar Állandó Értekezlet mint az ősi földjén megmaradt magyarságot összefogó szerveződés, s elfogadták a 2001. évi LXII. törvényt a szomszédos államokban élő magyarokról, közkeletű nevén a státustörvényt, mely első ízben teremtett jogviszonyt az elszakított nemzetrészekhez tartozó individuumok és az anyaállam között.

A népszavazás, melynek ma van a 20. évfordulója, azóta is vitatott történelmi esemény. Sokan úgy vélik, jobb lett volna, ha nem derül ki a belső-magyarországi lakosság nagy részének érdektelensége. (A részvételi arány még a negyven százalékot sem érte el.) Sokkoló volt annak kiderülése is, hogy majdnem annyian voltak azok, akik nem szavazatukkal jelezték, hogy nem kívánják visszaadni nemzettársaiknak azt, amitől a történelem vaskényszere fosztotta meg őket, mint azok, akik azt tették, ami ilyen helyzetben a legtermészetesebb: részt vettek a voksoláson, és igen szavazatot adtak le.

Egyházként mi is a megbocsátást hirdetjük. Ha valaki őszintén megbánja bűnét, azt, amit tett, akkor meg lehet bocsátani. Úgy, mint a tékozló fiúnak is, aki úgy tért vissza atyjához, hogy nem vagyok méltó, hogy a fiadnak nevezz, és hadd legyek csak egy a béreseid között. Én azt szoktam mondani, hogy meg lehet bocsátani és meg is kell, de nem szabad elfelejteni, hogy mi történt 2004. december 5-én. Ráadásul rendszeresen beszélni kell róla, hogy a gyalázat megtörténhetett, pont azért, hogy ne történhessen meg újra. Mi székelyek és határon túliak úgy éltük meg az akkori népszavazás eredményét, hogy valami óriási nagy baj van. Akkor tudatosult bennünk, hogy a nemzet beteg. Nagyon fájt, hogy nemzettársaink, testvéreink megtagadtak minket. Mi, a határon túli magyarok úgy álmodozunk Magyarországról, mint édes hazánkról, nekünk az anyaország az édesanyánk és édesapánk, és akkor, 2004. december 5-én az édes szüleinktől kaptunk óriási pofont, amely feldolgozhatatlan. Azóta persze sokat gyógyult a nemzet, de ki kell mondjam, hogy még nem gyógyult meg teljesen. Még szükség van a munkánkra, a székelyek munkájára is. Az a feladatunk, hogy megmaradjunk, megőrizzük székelységünket, mert csak így tudjuk gazdagítani az anyaországot és csak így tudjuk tovább gyógyítani a nemzetet. (...) Nekünk, határon túli magyaroknak olyan magyarországi kormányra van szükségük, amelyik a székely zászlót ott tartja a Parlament épületén. Mi azokért imádkozunk, akik azt a zászlót kitették és ott tartják, akik a székely zászlót felvállalták és hagyják, hogy ott lobogjon.