Csodavárásra ítélve
A háborúk, bármilyen formában is zajlanak, mély hatással vannak a társadalom minden rétegére, de különösen az átlagemberekre. Történelmi tanulmányaim során a figyelmem mindig a nagy játszmák – csaták, stratégiák, fegyverek, politika stb. – irányába fordult. Azonban most saját élethelyzetem mutatta meg, hogy a fentiek mellett nagyon kevés szó esik arról, hogy az egyszerű ember miként és hogyan tudja átvészelni a háborús mindennapokat fizikálisan és mentálisan egyaránt.
A 2024-es év utolsó napjain éreztem: lelkileg elértem azt a pontot, amikor be kell ismernem magamnak – elfáradtam. Elfáradtam a folyamatos katonai dokumentumok intézésében, a napokig tartó sorban állásban a hadkiegészítő előtt (tudniillik ha nem jelensz meg a behívón megszabott időben, komoly összegekre büntetnek, akár rendőri körözést is kiadnak ellened, ha megjelensz, pedig nem engednek be, mert éppen mindig „nagyon sok munkájuk van”), a dokumentumok hetekig tartó elkészülésének várakozásában, a bezártságban és egyéb korlátozásokban.
De nem panaszkodom, mert legalább munkámból kifolyólag jogosult vagyok az ideiglenes katonai felmentésre, igaz, ezt lottószerűen egyszer egy, máskor két hónapra adják meg – de van, hogy épp csak 20 napra – aztán minden bürokrácia, várakozás és reménykedés, hogy munkába menet nem állít meg valaki igazoltatni – kezdődik elölről. Bár a felmentés sem garancia arra, hogy a gyakran két hetente történő katonai razziák alkalmával az ország más részeiről érkező toborzók nem rángatnak be az utcán a járművükbe. De vannak olyan férfiak, akik lassan három éve nem mentek ki az utcára, mert bármelyik pillanatban feltűnhet egy katonai vagy rendőrautó, ők pedig a fronton találják magukat. Ez az a helyzet, amikor a saját otthonod foglya vagy és az önkétlen száműzetésben elkerülhetetlenül minden nap egy kis részed meghal.
Azt gondoltam, ebből a negatív spirálból kitörés lehetne a barátokkal, rokonokkal töltött minőségi idő, egy kis kikapcsolódás, azonban ez sem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Ugyanis a fiatalság jelentős része a háború első napjaiban elhagyta az országot, akik pedig a maradás mellett döntöttek – hozzám hasonlóan – inkább elbujdosnak otthonaikban a sorozás elől. Talán egy kis felüdülés lehetett volna ez a karácsonyi időszak, mégiscsak a remény és csodák ünnepe. Sajnos csalódnom kellett! Az ünnepi bevásárlás alatt is kihalt utcák és piacok látványa fogadott, így nem meglepő, hogy a karácsonyi vendégségek is nagyrészt elmaradtak. Végsősoron érthető, mivel a még itthon maradt nők és gyerekek a külföldön lévő férfi családtagjaikat látogatták meg, míg mások még az ünnep alatt sem merték elhagyni otthonaikat, hiszen a katonai toborzók ilyenkor sem pihentek.
Hogy valamennyire egyensúlyba hozzam lelkiállapotomat, úgy döntöttem, hogy az év utolsó napján meghallgatom a különböző politikai elemzők véleményeit: várható-e valami pozitívum az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban 2025-ben? Többen többféle lehetőséget vázoltak, azonban mindannyian egyetértettek abban, hogy Donald Trump lesz a kulcs, ami kinyithatja a megoldások ládáját és reményt adhat a békére. Bevallom őszintén, kétségeim vannak ezzel kapcsolatban, mert Calvin Coolidge elnöksége óta tudjuk: „Amerika ügye - az üzlet!”, és mi a világon a legjobb üzlet? Ezt meghagyom, hogy mindenki döntse el magában. Mindenesetre 2025. január 20-án valami új kezdődik, de hogy ennek mikor lesz pozitív hatása a háború befejezésére, nem lehet tudni. Eltelhetnek napok, hetek és hónapok úgy hogy semmilyen előrelépés nem történik a béke irányába. És erre az időszakra mi marad? Nagyrészt ugyan az, mint eddig: lelki kimerülés, félelem a holnaptól. A kárpátaljai magyarság, mint a történelemben oly sokszor, ismét csodavárásra van ítélve.
"Hunyadi János"
Vezető kép: Az ukrán hadsereg 33. önálló gépesített dandárjának újonc katonája egységével az erdei járőrözést és álcázást gyakorolja a dél-ukrajnai Dnyipropetrovszki területen 2025. január 16-án, az Ukrajna elleni orosz háború alatt. MTI/EPA/33. önálló gépesített dandár
