Nekünk bolsevikból is a legalja jutott - A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjára (PS-exkluzív!)
Még az első Orbán-kormány döntése volt 2000-ben, hogy február 25-ét a kommunizmus áldozatainak emléknapjává nyilvánította. Bár azok után, amit ebben az országban a bolsevikok műveltek, gyakorlatilag az év bármely napját kijelölhettük volna erre az emléknapra, végül azért esett február 25-re a választás, mert 1947-ben ezen a napon tartóztatták le Rákosiék Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát. Az a letartóztatás valóban egyfajta Rubicon-átlépést jelentett. Az ezt követő, évtizedeken át tartó terrort, kegyetlenkedést és diktatúrát, valamit ezek társadalmunkra gyakorolt hatásait próbáljuk felvillantani alábbi, az emléknap tiszteletére közölt írásunkban.
„Ez a háború nem olyan, mint a korábbiak voltak. Az elfoglalt területekre a győztes most a saját társadalmi rendjét is rá fogja kényszeríteni. Mindenki a saját társadalmi rendjét vezeti be mindenütt, ameddig csak seregei eljutnak!”
(Joszif Visszarionovics Sztálin, 1944)
Minden kommunisták Generalisszimusza, Sztálin nem sokszor mondott igazat, de a fentebb idézett fenyegető prognózisában mégiscsak előrevetítette a valóságot. A II. világháború lezárását követően ugyanis hazánk – Közép- és Kelet-Európa más országaihoz hasonlóan – a szovjet érdekszférába került, ami valóban meghatározta országunk politikai berendezkedését is. A négy évtizeden át tartó kommunista uralom mérhetetlen károkat és rombolást okozott az országban, és a magyar emberek lelkében.
Bár a bő negyvenéves időszakot többféleképpen is szakaszolni lehet, alapvetően mégis két, nagyjából húsz éven át tartó szakaszról érdemes beszélni. Az első jellemvonása a nyílt és közvetlen terror, valamint az ellenzékieknek titulált személyekkel, társadalmi csoportokkal szembeni kegyetlen fellépés, a másodiké pedig a társadalommal kötött béke árának megfizettetése, amely az emberek személyes tartásában, értékrendjének kialakításában okozott jóvátehetetlen károkat.
Ami az első szakaszt, vagyis az állami szintre emelt terrort illeti, hazánk mindenképpen magáénak mondhatja azt a kétes dicsőséget, hogy nálunk volt talán a legsokrétűbb az emberekkel szembeni fellépés. Mi, magyarok először elszenvedtük a malenkij robotra és a GULAG-ra történő elhurcolást, amelynek több százezer ember esett áldozatául. Sokan közülük nyomtalanul tűntek el örökre, elvéve a hozzátartozóktól még a végtisztesség megadásának lehetőségét is. A visszatérők között alig lehetett olyan embert találni, akiben nem hagyott maradandó és gyógyíthatatlan lelki sebet a sztálini pokol. Nem jártak sokkal jobban azok sem, akik megúszták a Szovjetunióba hurcolást.
(b-j) Péter Gábor, az Államvédelmi Osztály (ÁVO) vezetője és Kádár János, a Magyar Kommunista Párt főtitkárhelyettese egyaránt kulcsfigurái voltak a Rákosi-korszak terrorjának.
Magyar Fotó: Kovács Géza
A Péter Gábor vezette Politikai Rendészeti Osztály (PRO), majd az ebből létrejött ÁVO, később pedig ÁVH a legkülönfélébb módon kínozta a kipécézett áldozatokat. Padláslesöprések, kitelepítések, internálások, kuláküldözések, koncepciós perek, bebörtönzések, halálos ítéletek és kivégzések következtek, ijesztően nagy számban.
1950 és 1956 között közel egymillió főt citáltak bíróság elé, és közülük hatszázharmincezret el is marasztaltak a kommunista bíróságok ítéletei. Több mint ötezer internáltat tartottak számon 1953 nyarán, amikor még Recsk is állt. Az 1956-os forradalom és szabadságharc után egy újabb, sokakat érintő megtorlási hullám következett, így ez a szám tovább nőtt. Több tízezer embert internáltak ismét, közel harmincezer ember kapott börtönbüntetést.
Miután Magyarország népessége éppen ez idő tájt érte el a tízmillió főt, elmondható, hogy összességében a teljes lakosság több mint 10%-a megjárta Rákosiék, majd később Kádárék bíróságát vagy börtöneit. Elképesztően nagy arány, és még súlyosabb képet kapunk, ha a családokra is kivetítjük az érintettséget, hiszen ez esetben az áldozatok száma is a többszörösére nő. Aligha túlzás azt mondani, hogy valamelyik tagja által minden harmadik-negyedik család elszenvedője volt a kommunisták négy és fél évtizeden át tartó terrorjának Magyarországon. Azt is fontos kiemelni, hogy ez a terror gyakorlatilag az összes társadalmi réteget elérte. A történelmi egyházak kiemelkedő személyiségei, a politikailag más véleményen lévők, az egykori Ludovikás katonatisztek, az arisztokrata családok, a Horthy-korszakban pozícióban lévők, valamint a paraszti társadalom kulákká nyilvánított tagjai egyaránt üldözendő állampolgárok lettek a „népi demokráciát” építő kommunisták szemében.
Mindezek miatt bekövetkezett a társadalmi robbanás, amely 1956-ot szülte. A magyarság lelki erejét, tartását, értékrendjét mutatja és dicséri, hogy a forradalom tisztasága mindvégig megmaradt, és bár emberileg teljesen érthető lett volna akár egy sokakra kiterjedő leszámolási hadjárat is, megbosszulva a korábbi évek minden sérelmét, ez összességében elmaradt, sőt még az 1956-ot feldolgozó külföldi történészek is az egyetemes történelem egyik legtisztább forradalmaként írják le az eseményeket.
November elején a kommunisták - a forradalmat eláruló Kádár János vezetésével - segítségül hívták a szovjet haderőt, amely vérbe fojtotta a magyarság szabadságtörekvéseit. Ezt ismét a véres és kegyetlen megtorlás követte, amelyben a forradalomban részt vevők mellett a munkástanácsokban szerepet vállalók is üldözöttekké váltak. A megtorlás éveiben ismét fellángolt a Sztálin halála után kissé alábbhagyott terror. Az elhíresült sortüzeken túl több éven át zajlottak az „ellenforradalommal” kapcsolatos perek, melyekben ijesztő gyakorisággal hirdettek halálos ítéleteket is. Jellemző a terror mibenlétére, hogy a kivégzettek pontos számát még ma sem tudjuk, abban azonban megegyeznek a történészek, hogy négyszáz körülire tehető azok száma, akiknek kioltották az életét.
A Nyugat semmilyen érdemi segítséget nem nyújtott hazánknak, jórészt formálisan foglalkozott csak a magyarországi eseményekkel. Amikor 1963-ban amnesztiát hirdettek, amelynek eredményeként az ’56-os események miatt elítéltek eléggé nagy hányada – de korántsem mindenki – szabadlábra került, akkor az ENSZ is végképp levette napirendjéről az úgynevezett magyar-kérdést. Ezzel vette kezdetét az 1945 utáni kommunizmus második szakasza. Bár a terror teljesen soha nem szűnt meg – 1957 tavaszán létrejött például a Munkásőrség, és még az 1980-as években is akadtak a hazai börtönökben olyan rabok, akiket politikai okok miatt fosztottak meg szabadságuktól –, ám ekkor már mégsem a közvetlen és nyílt terror volt a legfőbb fegyvere a kommunistáknak.
Újfajta eszközt sikerült találni az ellenállás kiiktatására, ráadásul olyat, amellyel a társadalom nagy részét nem csupán elhallgattatni sikerült, de átvitt értelemben korrumpálni is, Illyés Gyulával szólva a „lánc egy szemévé” tenni. A kommunista rendszer hatalomgyakorlói ugyanis felismerték és kérlelhetetlenül ki is használták azt az alapvető igazságot, hogy az ember túlélő ösztöne minden helyzetből igyekszik kihozni az abban rejlő lehetőségeket. Ezért úgy alakították a rendszer működését, a társadalmi helyzetet, hogy szép lassan kialakuljon és elterjedjen a hétköznapi életben a belenyugvás, a beletörődés, a megváltozhatatlannak hitt rendszer kényszeredett, „jobb híján” történő elfogadása.
Ennek lett az eredménye a rendszer és a társadalom közötti, hivatalosan soha ki nem mondott, mégis egyértelműen bizonyítható alku, amely életre váltotta Kádár 1957 tavaszán megfogalmazott álláspontját:
„Aki nincs ellenünk, az velünk van!”
A társadalom felé nyújtott, többnyire anyagi természetű lehetőségekkel – lakás, telek, kocsi, SZOT-üdülések, a háztáji gazdálkodás engedélyezése, a kisiparos működési engedélyek kiadása, GMK-k létesítése stb. – megéreztették, felismertették, hogy érdemesebb elfogadni azt, amit a lehetőségek kínálnak, mintsem szembeszegülni a rendszerrel, és annak elvtelen kiszolgálóival.
Az átlagember szintjén többé nem lett muszáj senkinek sem nyíltan azonosulni az állampárttal, nem köteleztek senkit a pártba való belépésre, megelégedtek annyival is, ha valaki elfogadta a status quo-t, és nem szegült szembe a fennálló viszonyokkal. A társadalom tagjainak döntő többsége pedig belátta, hogy mi is az új játékszabályok lényege: ha valaki nem „pattog”, nem akar rendszert váltani, akkor békén hagyják, lesz egy viszonylagos szabadsága – ami egyébként a Rákosi-korszak fékevesztett terrorjához képest valóban szabadságnak is volt érezhető –, és mindemellett módja nyílik az anyagi gyarapodásra is, azaz divatos kifejezéssel szólva eljuthat „egyről a kettőre”.
Napjainkból visszatekintve úgy igazságos, ha kimondjuk: aligha vethető meg bárki, aki egy-másfél évtizeddel 1956 vérbe fojtása után kénytelen-kelletlen, s talán nem is tudatosan, csak az árral sodródva elfogadta a rendszer által felkínált alkut. Különösen akkor, ha valamilyen formában érintettje volt a forradalom leverését követő megtorlásnak. Gondolni kellett a gyermekekre is, hiszen nemcsak a saját maga, de a gyermekei jövőjét is elvághatta az, aki nagyon ugrált. Emiatt sokak számára úgy tűnhetett, hogy a részbeni vagy teljes megalkuvás a megfelelő taktika, ez szolgálja a közvetlen túlélést, illetve a lassú előrehaladást. Már csak azért is, mert – amint az akkori visszaemlékezések egyöntetűen állítják – az 1980-as évek közepéig még a reménye sem látszott annak, hogy a rendszer belátható időn belül elbukhat.
Csak most, ennyi idő távlatából látszik, hogy milyen felbecsülhetetlen mértékű károkat okozott mindez a magyar társadalomban. A viszonylagos belső béke ugyanis – amellyel kiérdemelhettük a „szocialista tábor legvidámabb barakkja” kétes értékű titulusát –, az egyéni érvényesülés módozataival egy időben olyan hatalmas mértékben roppantotta meg e korábban büszke nemzet gerincét, amelyet máig nem hevertünk ki.
Ezért mondható az, hogy a kommunizmus – leszámítva a diktatúra közvetlen haszonélvezőit – minden magyar ember számára katasztrófát hozott, a különbség csak ott van, hogy ez direkt vagy indirekt módon történt-e meg. Azoknál a honfitársainknál, akiket megfosztottak szabadságuktól, otthonuktól, családjuktól, vagy akár az életüktől is, a kommunizmus rémsége a legpőrébb, legtragikusabb valójában jelentkezett. Azok sem úszták azonban meg a rendszer hatását, akik látszólag békésen átvészelték a kommunizmus évtizedeit. A társadalom megtörésének, a magyarság számára évszázadok óta alapvetőnek számító értékek eltiprásának ugyanis ők is áldozatai lettek, még akkor is, ha ebből nem érzékeltek akkoriban semmit, és esetleg a mai napig nosztalgiával tekintenek vissza a Kádár-korszakra.
Rendkívül fontos szólni a kommunizmus és a nemzeti elkötelezettség kapcsolatáról is. Nem csak azért, mert a kommunista időszak egyik legfőbb bűne a nemzeti értékek kiölésére tett tudatos és egyértelmű törekvés, hanem azért is, mert ezen a téren a szovjet blokk országai közül nekünk jutott a legaljasabb vezetői réteg, amely a legkomolyabban vette az internacionalizmus értelmetlen jelszavát. A bő negyven éven át tartó magyarországi kommunizmus első, nyíltan terrorisztikus időszakában – amely időben is közel volt a kommunisták által gyűlölt Horthy-korszakhoz – nem csupán a nemzeti elkötelezettség vállalásáért, de akár a székely himnusz elénekléséért is többnyire azonnali szabadságvesztés, vagy akár koncepciós per járt.
A második korszakban inkább már „csak” annyi, hogy a „magyarkodó” ember tiltott, vagy jó esetben „tűrt kategóriás” lett saját hivatásában. Általánosan bevett gyakorlat lett, hogy a „szomszédjaink érzékenysége” előbbre való lett, mint saját véreink sorsának követése, vagy a rajtuk való segítés. Különösen megfigyelhető volt ez az elszakított területeken élők teljes elhanyagolásában, magukra hagyásában.
A nemzeti elkötelezettségű magyarok számára nem csupán ezen közismert tények gyalázatos mivolta miatt érdekes ez a dolog, hanem azért is, mert a nemzeti érdekekhez való viszonyulás az a terület, ahol a leginkább tetten érhető az egykori kommunisták és bizonyos mai politikai erők közötti azonosság, a közös tőről fakadás. Túl azon, hogy az egykori kommunista politikusok, illetve ÁVH-s pribékek egyenes ági leszármazottjai közül közéleti szerepet vállalók kivétel nélkül a mai ellenzék pártjaiban, illetve értelmiségi holdudvarában voltak és vannak jelen, számukra a nemzet fogalma ma sem bír semmi jelentőséggel, sokuk számára nem is létezik. Amiben különbség van, hogy a korábbi internacionalizmust felváltotta az európai-, meg a demokrata jelző. Az viszont ma is azonos, hogy a magyarság érdekeiért szót emelők azonnal megkapják tőlük a fasiszta, antiszemita jelzőt, és persze ez a háttere annak is, hogy ezek a körök tudatosan igyekeznek relativizálni a kommunizmus rémtetteit.
Fotó: MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba
Összegezve: el kell mondani, hogy komoly, sőt minden bizonnyal lehetetlen szociológiai vállalkozás volna annak feltárása, hogy a kommunizmus négy évtizede pontosan milyen mélységeiben mételyezte meg a magyar társadalmat. Úgyszintén lehetetlen megmondani, hogy egy mentálisan, de különösen a magyar érzület szempontjából egészségesebb korszakban mennyi időnek kell majd eltelnie, hogy megszabaduljunk mindattól, ami a kommunizmus alatt beépült társadalmunk lelkének mélyrétegeibe. Persze támpontunk azért akad. A világszerte elismert német származású társadalomtudós, Ralph Dahrendorf álláspontja szerint egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt át lehet alakítani, ám a társadalom átalakulásához hatvan év kell. A bolsevizmus magyarországi története akkor ér végérvényesen véget, ha leszármazottaik, utódaik, szellemi örököseik minden befolyásukat elveszítik. Reméljük, egyszer elérkezik majd ez az időszak.
Hiába telt el három és fél évtized a rendszerváltozás óta, legfontosabb feladataink egyike továbbra is az emlékezés. Emlékezni kell, méltón és tisztességgel a kommunisták valamennyi ártatlan áldozatára. A másik feladatunk pedig: minden tőlünk telhetőt megtenni azért, hogy létrejöjjön egy olyan magyar társadalom, amely mentes a kommunizmus mételyétől, ismeri saját értékeit és büszke mer lenni származására. Gigantikus feladat ez, de neki kell veselkedni, mert tartozunk ezzel mindazok emlékének, akik feláldozták hazájuk szabadságáért családjukat, életüket.
Vezető kép: Fortepan/Szent-tamási Mihály
