A magyar Trónok Harca is lehetne, de nekünk van történelmünk, és Hunyadink – kritika a nagyszabású magyar történelmi sorozatról
Amikor meghallottam, hogy Hunyadi Jánosról készül egy nagyszabású magyar történelmi sorozat, már-már rossz beidegződésből csak Szász János rémképére tudtam gondolni, na meg arra, hogy ne jöjjön semmiféle lovári pattantyús meg héber tüzér a pofámba. Szerencsére nem kellett aggódnom emiatt, Bán Mór adaptációt vitték a filmvászonra, ráadásul mesteri módon, teljesen élet- és korhűn bemutatva. Hunyadi János szerepére ugyan egy eddig ismeretlen színészt bíztak meg Kádár L. Gellért személyében, de a nagyközönség előtt szombaton debütált első két epizód alapján rendkívül hitelesen hozza a karaktert, és méltó a címszereplő eljátszására. Az alkotás leküzdötte a magyar sorozatok gyermekbetegségeit, mindent megkap az ember, amit egy történelmi sorozatnak adnia kell, és egyértelműen jelzi: készen áll arra, hogy nemzetközi utakat járjon be.
„Meghalnál értem, Hunyadi? Hát most érte kell meghalnod”
– mondja Luxemburgi Zsigmond király (Gálffi László) Hunyadi Jánosnak (Kádár L. Gellért), miközben arra a Filipo Maria Visconti-ra mutat, aki néhány másodperccel ezelőtt még a magyar katonákra utalva tette a gusztustalan megjegyzését:
„Azt hittem, a magadfajtád mindent megeszik.”
A jelenet alatt a néző azt érezhette, csak úgy izzott a levegő a feszültségtől, a dühtől a megaláztatás fájó kínja okán, amit Hunyadinak mondtak – s rajta keresztül nekünk is. Nem is csoda, ha ezt a lefitymáló megjegyzést ennyire magunkénak éreztük.
Ugyanis a címszereplő Hunyadinak nemcsak a harcos felnőttlétéről, hanem már gyermekkoráról is ízelítőt kapunk az első rész első jelenetében: már ott lapul kezében az íj, amellyel lő is, és el is talál egy csomagot.
A következő képkockákban viszont már azt látjuk, ahogyan elszenvedi élete egyik, ha nem a legnagyobb traumáját: elveszíti szüleit és testvéreit, miután az oszmánok betörnek Hunyad faluba, és lemészárolnak mindenkit, aki az útjaikba kerül – köztük a Hunyadi család csaknem minden tagját.
Hunyadi életét végigkíséri az oszmánokkal szembeni küzdelem, amit kitűnően visszaad a sorozat. Nem véletlen, hogy János harca és Szilágyi Erzsébettel (Rujder Vivien) való szerelmeskedésével párhuzamosan azt is láthatjuk, hogyan árulja el a magyar királyt Cillei Ulrik, hogy hatalomra kerüljön, és hogy hogyan válik a szerb despota lánya, Brankovics Mária (Törőcsik Franciska) II. Murad szultán (Murathan Muslu) közeli bizalmasává.
Apropó szerb despota. Ahhoz, hogy az oszmánok ilyen hamar közvetlen veszélyt fenyegessenek a Magyar Királyságra, Brankovics György (Rade Serbedzija) is kellett, aki átengedte a szultán csapatait Galambócon keresztül Nándorfehérvár felé.
Vagyis látható, nem egy egyszerű, unalmas, sínszerűen menetelő, hanem több szálon, mellékvágányokon futó cselekményegyütteseket kapunk, ahol minden mindennel összeér és összefügg. Van szerelem, kényszerházasság, vér és harc, bátorság és gyávaság, kitartás és árulás. Pont úgy, ahogyan egy jó történelmi sorozatnak kell működnie.
Bár a rendezők (Robert Dornhelm, Nagypál Orsi, Szász Attila, Lengyel Balázs) mellett ugyan megemlíthetjük a forgatókönyvírókat (Lovas Balázs, George Mihalka, Ruttkay Zsófia, Veres Attila) is, de az alkotás igazán Bán Mór nevéhez fűződik.
Az általa írt nagy sikerű Hunyadi könyvsorozatot az első két rész alapján remekül adaptálták, a kép rendkívül látványos, korhű, az operatőri munkára nem lehet panasz, és úgy tűnik, a színészi játék is levedlette a gyermekbetegségeit, pláne úgy, hogy a párbeszédek is életszerűek, azokat érthető nyelvezettel adják elő a karakterek.
Ez a sorozatnak speciel előnyére válik, nem érzi a néző erőltetettnek a beszélgetéseket, sokkal inkább természetesnek hatnak.
A vágás is fenomálisra sikerült, az alkotásnak jól állnak a rövid snittek, igaz, a sorozatbeli Buda, Bécs, Vajdahunyad, Galambóc vagy Konstantinápoly panorámáit egy-két másodperccel több ideig is elnéztem volna, így viszont sokszor csak kapkodtam a fejem. De ennek ellenére lehetett követni, hogy az adott jelenettel melyik birodalomban vagyunk épp.
Külön üdítő volt látni, hogy a nézőnek nem kellett külön szájbarágni, hanem egyből felismerhette, hogy a történet nem csak belső viszályokról, hanem soknemzetiségű konfliktusról is szól:
Habsburg Albert például németül hívja ki párbajra Zsigmondot, akinek ajánlatán olaszul sértődik meg a milánói uralkodó, de hallottunk szerb és török megszólalásokat is. Sőt, az oszmán szerepek többségét karakán törökök, Brankovics Györgyöt szerb színész, a német-római császárt pedig egy osztrák színész játssza.
Ám azért legyünk szigorúak: sajnos belefuthatunk a történet szempontjából felesleges jelenetekbe is, ha akarjuk, ha nem. Ilyen például a leszbikus csókjelenet, amit Luxemburgi Erzsébet magyar királyné (Hermányi Mariann) és annak udvarhölgye, Kottaner Ilona (Jordán Adél) adott elő.
Persze lehet, hogy már ennyire elkerülhetetlenek az ilyen képkockák, ha egy alkotás nemzetközi babérokra tör, és csak a szokásos konzervatív berögződésem rángatózik az ehhez hasonló jelenetek láttán.
De mindegy is. Ettől nem szegte kedvem, hogy megnézzem az újabb részt, ugyanis tényleg pillanatok alatt eltelt a két óra, ha mindkét epizódot beleszámítjuk.
És bár a 22,5 milliárd forint költségvetés – amelyből 16 milliárd állami támogatás – hatalmas összegnek tűnik, teljesen megfelel a hasonló történelmi tematikájú hollywoodi sorozatoknak. A Trónok Harcának első évada például 50-60 millió dollárba került – pont annyiba, amennyibe a Hunyadi. És a minősége is hasonló szinten lehet, ha így folytatja.
A sorozat harmadik részét vasárnap 21 órakor láthatják a TV2-n.
